A múlt kötelez

egyszer régen egy messzi-messzi galaxisban

Vajon mi a fenét csinálhattak a huszadik század legelején azok a fiatal fiúk, akik a szabadidejükben mozgással szerették volna lekötni fölös energiájukat? Ez az egyszerűnek tűnő kérdés motoszkált a fejemben, miközben felütöttem egy puhatáblás, az egyszerűsége ellenére szolid eleganciát sugárzó könyvet, aminek fehér fedelét, közvetlenül a zölden szedett cím alatt, az ETO történetének legújabb klubcímere uralta.

I

Egy hosszú-hosszú folyosó végén állt a hatalmas, tölgyfából készült ajtó. A súlyos rézkilincset láthatóan régóta nem tisztította meg senki: a színe inkább zöld volt már, mint sárga. Miután megfogtam és óvatos mozdulattal lenyomtam, úgy éreztem, minden lelassult körülöttem. A fények hirtelen tompábbá váltak, ráadásul a méretes tablók és képek között félénken megbúvó ingaóra monoton ketyegése is megváltozott. Még a lábam is nehezebb lett, egyik pillanatról a másikra képzeletbeli ólomsúlyok kerültek a cipőmre és csak nagy nehézségek árán tudtam lépkedni. Még szerencse, hogy a feltáruló ajtó mögött lefelé vezetett az út, bár a félhomályban alig tudtam kivenni, merre visz a lépcső. Nem erre számítottam, nem hoztam magammal semmilyen világítóeszközt, így kénytelen voltam a falon futó vékony korlátra tapadni és csak araszolva lépkedni. Mikor lesz már vége? – járt a fejemben és már ezerszer megbántam, hogy nekivágtam. De nem volt visszaút, különösen azért, mert az ajtó egyszer csak hatalmas robajjal bezáródott mögöttem és még azt is hallani véltem, hogy valaki elfordítja a zárat. Vagy csak képzelődés volt? – hiszen nem jött utánam senki. Számolni kezdtem a lépcsőfokokat. Az járt a fejemben, hogy visszafelé milyen hasznos lesz ez az információ, de az sem volt utolsó szempont, hogy ezzel sikerült valamelyest elterelnem a gondolataimat. Féltem. Elsősorban az ismeretlentől, mert hiába mondták többen is, mikor megtudták, hogy hová készülök, hogy nem lesz semmi baj, de én már akkor is azt éreztem, hogy valamit nem akarnak elmondani és inkább csak reménykednek, hogy nem történik majd semmi. Látták rajtam az elhatározást, azt a dacot, hogy kíváncsi vagyok, és igenis megcsinálom. Jobban oda kellett volna figyelnem a félszavaikra. Kétszázharmincnyolc, kétszázharminckilenc, kétszáznegyven. Még mindig semmi: a lépcső reménytelenül kanyargott lefelé. Megálltam egy kicsit pihenni és arra gondoltam, hogy legalább egy palack vizet hozhattam volna magammal, mert kezdtem fáradni és egyre szomjasabb lettem. Már azon is elgondolkodtam, hogy a nyirkos falon végighúzom az ujjamat és így jutok végre egy kis nedvességhez. Elhessegettem magamtól a gondolatot. Térj már észhez! Ennél sokkal nehezebb helyzeteket is megoldottál! Valóban: gyorsan kiszámoltam és rájöttem, hogy egy tízemeletes ház megmászása sem lett volna sokkal rövidebb. Ekkor hirtelen megtört a csend és mintha halk köhögést hallottam volna a távolból. Fülelni kezdtem és megbízhatóan, rendszeres időközönként újra meg újra jöttek a hangok. Felvillanyozott a lehetőség, hogy hamarosan megérkezem, ezért összeszedtem minden erőmet és bátorságomat és szaporázni kezdtem a lépteimet. Miután további nagyjából húsz-huszonöt lépcsőn jutottam túl, észrevettem, hogy a falra itt már apró viharlámpákat szereltek, amik sejtelmesen megvilágították a szűk teret. Végre megérkeztem egy pihenőszintnek tűnő helyiségbe, aminek a végén volt egy kisebb nyílás, ami vasráccsal választotta el a mögötte lévő teret. Nekitámaszkodtam a bejáratnak, ami könnyedén kinyílt. Ekkor néztem az órámra és döbbentem láttam, hogy pontosan négy órája indultam el fentről. Az időnek azonban itt már nem volt semmilyen jelentősége, hiszen tisztán és kivehetően állt úgy tíz méterre előttem egy ajtó. Az AJTÓ, amiről annyit meséltek nekem és annyiszor képzeltem el, hogy nem volt kérdés: ez az! Az alsó kazetta, amin még mindig jól kivehető az a három karcolás, amit úgy negyven évvel ezelőtt ejtett rajta valaki és megmagyarázhatatlan tisztelet miatt azóta sem javítottak ki. No meg a felső harmad festett katedrálüvege, apró virágmintákkal, amiket csak néha bont meg egy-egy madáralak kontúrja és rajta keresztül már látszik a belső szobából kiszűrődő fény. Az egész nem túl szép jelenség, de mégis elementáris ereje van, amit lehet, hogy csak a hosszú út megtételét követő katarzis miatt él át az ember. Bekopogtam, de nem jött semmi válasz. A köhécselés folyamatos volt, ennek ellenére nem történt semmi. Vártam egy rövid ideig, aztán kicsit határozottabban ismét bezörgettem. Csikorogva tolt el valaki egy széket, aztán lépteket lehetett hallani, míg végül kinyílt az ajtó. Már várja Önt! – mondta a hetven körüli, kissé kopaszodó alak, majd beljebb tessékelt.

II

Polcok, polcok és megint csak polcok, amiken végeláthatatlan mennyiségben sorakoztak a könyvek. A hatalmas termet belengte a por és a nyomtatott papír illatának semmivel össze nem hasonlítható elegye. Nagyon kellemes érzés fogott el, szinte éreztem, hogy a betűk, a szavak, a mondatok, sőt egész szövegrészletek lassan belopóznak az agyamba és ott kavarogni kezdenek. Mindig is vágytam egy ilyen helyen lenni és most úgy éreztem, hogy ez a vágyakozás beteljesült. Jólesett a csend, amit csak másodpercekre szakított meg a már ismerősnek tűnő köhögés. A szelíd zsongást igyekeztem a lehető leghosszabb ideig kiélvezni, de közben tudtam, hogy nekem itt feladatom van. Így aztán a visszatérés a való világba nem is volt annyira borzasztó.

Üdvözlöm! – mondta a negyvenes évei elején járó, de a koránál idősebbnek tűnő férfi. Őszülő, majdnem vállig érő haja kissé furcsának tetszett és egy pillanatra olybá tűnt mintha Liszt Ferenc fogadott volna. Kicsit bátortalannak, kicsit sutának tűntek a mozdulatai, de amikor megszólalt ez az érzet azonnal elillant. Nem teketóriázott, azonnal a lényegre tért és nagy lendülettel kezdett mesélni a munkájáról. Repkedtek az adatok, nem győztem kapkodni a fejemet. Miután végérvényesen elkapta a hevület, hihetetlen lelkesen fogott bele a mesébe. A múlt század elején jártunk egy gazdaságilag feltörekvő vidéki városban, ahol az emberek fogékonyak voltak minden újdonságra. A gyárba Budapestről érkező munkások és mérnökök által meghonosítani kívánt footballt kíváncsi lelkesedéssel fogadták a helyiek, hogy aztán nem sokkal később már megalkossák saját csapatukat és felvegyék a versenyt a többi város és az úttörő Budapest gárdáival.

Rengeteg korabeli újság került elő, amiben hihetetlen precizitással voltak megjelölve azok az oldalak, ahol Győrt és a helyi klubot említették. Megható volt látni azt a gondos szeretetet, amivel házigazdám ezekhez az ereklyékhez nyúlt. Egy óvatlan pillanatban magam is belelapoztam az egyikbe, emlékszem a Győri Hírlap 1900. június 24-i száma volt az, amiben öles címmel volt olvasható: Football mérkőzés. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az addig roppant kedves ember elkomorodott, majd szigorú szemmel nézett rám, és én ebből egyből megértettem, nekem ezt nem szabad, ez az ő felségterülete. Elszégyelltem magam a mohóságom miatt, amit persze észrevett, befejezte az aktuális mondókáját, felállt és kiment egy hátsó ajtón. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Valami rosszat tettem volna? Visszavonhatatlanul elrontottam mindent? Néhány perc bizonytalanság következett, én tanácstalanul álltam egyedül a teremben. Aztán megjelent az ajtóban és nagy megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy nincs harag a tekintetében. Sőt!

– Ez az öné – mondta, de úgy, hogy a büszkeséget ha akarta is, nem tudta leplezni. – Nagyon sokat dolgoztam rajta, de szerintem megérte.

Azzal a kezembe nyomott egy könyvet. Az egész jelenetsor arra emlékeztetett, mint amikor egy anya először mutatja meg újszülött gyermekét.

III

Akár így is találkozhattam volna Biczó Zalánnal, a győri egyetem jogi kara könyvtárának vezetőjével, levéltárossal, aki már számos olyan könyvet jegyzett, ami a város történetének kevéssé ismert részletét igyekezett feltárni, és ez idáig utolsó munkájával, az ETO első negyven évét feldolgozó kötettel. De nem így történt, a fenti leírás csak a képzelet szüleménye, ami – töredelmesen bevallom – a levéltárosokkal kapcsolatos sztereotípiákra épít.

Szerencsére Biczó Zalán többszörösen cáfolja ezt a képet – na jó! a fizimiska leírása nagyjából stimmel -, hatalmas robajjal töri át a falat és mutatja meg: bizony ő is egy közülünk, aki ráadásul imádja a futballt és mindezt tetézve még ETO-drukker is. Ez utóbbi nagy szerencsénk, mert így elkészítette ezt az összeállítást, amit szívem szerint a Jézuskával elküldenék mindenkinek, akinek köze van az ETO-hoz. A klub játékosainak és alkalmazottainak, a hangos ultráknak és a csendes szurkolóknak egyaránt. Mert tudnunk kell, hogy azok, akik a kezdeti lépéseket megtették, bár valószínűleg nem gondolták, talán csak remélték, hogy száz év múlva is létezni fog a kezdeményezésük, véresen komolyan vették az egészet.

És ha onnan föntről nézik, hogy mit művelünk azzal, amit ránk bíztak, bizony nem szabad csalódást okoznunk nekik.

Biczó Zalán: A győri ETO (1904-1945) – emlékek és sikerek

Kiadja a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér, Győr

399 oldal, 2.000 Ft

 

 

Kategória: történelem
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.