messzebbre tekint

Aki látta az Érd elleni meccset, aligha fog vitatkozni azzal a megállapítással, hogy ez csúnya győzelem volt. A futball szépségéből szinte semmit nem mutattak a csapatok. Masszív mezőnymunka mellett helyzetek csak mutatóban akadtak és akkor is inkább a semmiből keletkeztek a lehetőségek mint tudatos, láthatóan előre begyakorolt figurák végén. Ami leginkább fájt, hogy rengeteg volt a hiba, a bántóan elpattanó labda és ezt ebben a kora tavaszi időben nehéz a talaj minőségére fogni. Még akkor is, ha roppant érdekes színű volt a fű.

Ez a találkozó ezért is szólt leginkább Bekő Balázsról.

Mindenki tudta előre, hogy ezt a derbit mindenképpen be kell húznunk. Ha ez sikerül, alapvetően a saját kezünkbe kerül a sorsunk úgy, hogy a komolyan vehető riválisokkal már nem találkozunk. Ellenben egy iksz, ne adj’ isten egy bukta azzal a kockázattal járhatott volna, hogy az Érd tényleg eljátszik az NB II-es álommal és elkezd izmozni, nem akar mozdulni az első helyről, mi meg begörcsölünk, jönnek a remik és végül egy semmire sem jó ezüsttel zárjuk a szezont. Az első tavaszi fordulóban elszenvedett hazai 4-1-es vereség nyilván sokakat elbizonytalanított érdi sportbarátaink valós céljai kapcsán, én azonban amondó vagyok, akkor ők a nyerhető MK párharcon agyaltak, így abból az eredményből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Nem segített minket az sem, hogy múlt szombaton Gyirmóton volt jelenésük, mert annak a meccsnek (hmmm…) nem volt sok sportértéke.

Bekő nagyon jól érezte a tétet és a várakozásaim ellenére óvatos taktikával küldte harcba az ETO-t. Olyan érzésem volt, hogy az első negyedóra, esetleg húsz perc az ellenfél valós tudásának feltérképezéséről szólt. Kicsit talán meghökkentő, amit mondok, de az előzmények meg a magyarfoci lélektana miatt van benne ráció. Aztán picit próbáltunk játszani, de nem igazán ment és ez legkevésbé az Érd heroikus ellenállásán bukott meg. Mi nem tudtuk átlépni a saját árnyékunkat. Ment egy kis tili-toli, de ahhoz, valljuk be nem kell órákig a mágnestábla előtt ülni vagy videózni. A nagy birkózás közepette gyorsan véget is ért az első félidő.

Fordulás után sem volt érzékelhető a változás, ami szépen ki is kényszerítette a cseréket. Szimcsó kétséget kizáróan lendületet hozott a jobbszélen, ugyanakkor Kulcsár látható cél nélkül húzogatott, ami őt ismerve nem okozott meglepetést. Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy sokat tudna segíteni a szárnya szegetten irányító Tajthynak a szervezésben. Ahogy múltak a percek egyre inkább az volt az érzésem, hogy az előzmények ellenére is inkább a nem kikapni, mint a mindenképpen győzni motiválja a társaságot. Ha szerencsénk van, kapunk egy szabadrúgást húsz méterről, amit Magasföldi csak bever.

Aztán megvillant a Dinamo Kijev által oly’ könnyelműen elengedett Viktor, Kori pedig jókor volt jó helyen és mégis összejött a három pont, mert tíz perc alatt még az Érdnél jóval karakteresebb csapatok sem tudnak felpörögni. Kis túlzással volt rajtunk egy kis nyomás, de azt fél lábbal is kibírtuk.

És most jön az igazi csavar! Elképzelhető, hogy a cserekirály Bekő pontosan így képzelte el és ennek megfelelően tervezte meg az eseményeket? Akár így volt, akár nem, mennyivel jobb ezzel a tudattal feküdni, kispárnánk alatt az aktuális táblázattal.

Én hiszek benne. És ti?

Lábbal is ügyes

Még valami. A győzelmi mámor közepette a lelkes tömeg, legalábbis is egy része biztosan, a jó ismert ’Ki nem ugrál, sz*r vidista! Hej! Hej!’ rigmussal fejezte ki a siker okozta örömét. Régi nóta ez, nem túl innovatív és legkevésbé szellemes, de együtt lehet vele élni. A szubkultúra része, mondanák a témában nálam avatottabbak.

Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy Bekő Balázs, egykori profi futballista, összesen tizenegy szezont játszott az NB I-ben, amiből hét és felet Székesfehérváron töltött. 266 elsőosztályú meccséből 183-szor viselte a Videoton (Fehérvár, Parmalat) mezét.

Srácok! Legalább az őt tiszteljétek meg annyival, hogy ezt a dalocskát egyelőre leveszitek a repertoárról.