egyszer nagyon megvertük a Gyulafirátótot, de tényleg

Aki látta a tegnapi meccset, valószínűleg egyetért velem, hogy az sok szót nem érdemel, lapozzunk.

A játéknak az első félidőben se íze, se bűze nem volt. Az első öt perc két relatív jó lökete után, mintha az egész csapat úgy komplett el is tűnt volna a maradék időre és helyettük egy zöldbe öltözött baráti társaság kergette volna tovább a bőrt. Vagy inkább tizenegy zombi, akik kicsit üveges szemmel passzolgatnak, amit az ellenfél minimális energiát felhasználva követ le szemmel és ímmel-ámmal mozgással is. Elsőre azt gondoltam, hogy ők, mármint a veszprémiek, itt nem is nagyon akarnak futballozni, de aztán beugrott, hogy talán nem mernek a zombik közelébe menni, nehogy ők is zombivá váljanak, ami ugye nem kellemes, ráadásul szerződésszegésnek minősülhet és a mai magyar futballban kapaszkodni kell a pozícióhoz nagyon.

A félidőt jelző sípszó, így aztán mindenki számára igazi megváltást jelentett. A szünetben vélhetően vudu-varázslat segítségével próbálta visszahozni a valóságba a mester Nagy Ádámot és társait. Az első tíz perc a mágia mellékhatásaival telt el, ami majdnem végzetessé vált, hiszen a Veszprém játékosai közelebbről is meg akarták nézni a tizenhatosunkat és környékét és kis híján gólt is rúgtak. Rossznyelvek szerint nem volt komoly a szándék, szimplán a beidegződés miatt kóricáltak arra, még nem törlődött ki a fejükből az első negyvenöt perc, azaz hogy az már nem az ő védő-harmaduk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy utána még mutatóban sem jártak arrafelé.

Bekő ráadásul érzékelte, hogy valamilyen csodaszer még kell a fiúknak, ezért beküldte Szimcsót tizenegy apró zacskóval a meze alatt, hogy azok tartalmát lehetőség szerint hintse rá a társaira. Viktor azonban, amint meglegyintette a friss fű illata, elfelejtette az igazi küldetést, ellenben igazi futballista módjára kezdett viselkedni (értsd: ritmusváltás, gyors beindulás, ütempassz!). Az nem egyértelmű, hogy Vadászt a mozdulatsor bűvölte el vagy hullott rá a csillámporból, mindenesetre pompásan centerezett, ahol Zamostny nem hibázott fejjel. 1-0.

No ezek azok a pillanatok, amik miatt érdemes előtte közel hatvan percet szívni.

A pirosba öltözött vendégek tudták, hogy itt a vég. Addig sem volt semmi elképzelésük, de innentől kezdve azon kellett volna változtatniuk. Aki egy csöppet is járatos a matematikában az jól tudja, hogy a nullával való szorzás eredménye nulla.

A már bizonyítottan spirituális képességekkel rendelkező Bekő Balázs aztán fokozta a fokozhatatlant. Pályára küldte Kulcsárt, akinek felbukkanása újra gyors cselekvésre késztette Szimcsót. Kell mondanom? Centerezés jobbról, Zamostny fejjel, 2-0. Néha magam is szégyellem, hogy mennyire egyszerű játék a futball.

Az igazi hab a tortán az lett volna, ha az utolsó utáni percben egy a végtelenségig kijátszott szituáció zárásaként Kulcsár egy centivel arrébb belsőzi a lasztit, mert akkor mindenki úgy ment volna haza, hogy ez volt minden idők legjobb meccse.

Így nem maradt más hátra, az ellenfél edzője, név szerint Nulla Károly Orbán Tamás elővette kockás jegyzetfüzetét és többszöri próbálkozás után megszülte minden idők egyik legszánalmasabb nyilatkozatát.

„Partiban voltunk, de sajnos a játékvezetői felfogás engedte az alattomos, durva játékot. Ez felháborító, nem tudom, hogy állunk ki a jövő héten. Összességében reális az eredmény, de az eszköz nem volt méltó egy bajnoki címre törő csapathoz.”

Konklúzió: egy zombi a meccs végére is maradt.