boldogságom határtalan

Szerintem Woody Allen csak és kizárólag jó filmeket csinált. Ez egy erős felütés és minden bizonnyal vitatható is az állításom, de én határozottan így gondolom. Még a kevésbé jól sikerült mozik is ütnek, mint például a ’Small Time Crooks’ (magyarul ’Süti, nem süti’ – ááá! hogy lehet ilyen címet adni?!).

1983-ban mutatták be a ‘Zelig’ című remeket. A sztori röviden arról szól, hogy van egy Leonard Zelig nevű fickó, aki minden esetben gyorsan és látványosan idomul a körülette lévőkhöz. Mondhatnánk, hogy mint egy kaméleon. Ha zsidók közé keveredik, zsidó lesz belőle, ha a Ku Klux Klan egyik tagjával elegyedik beszédbe, akkor ő lesz a legnagyobb fajvédő, ha pedig sportrajongók társaságába kerül, őt is érdekelni kezdik a meccsek.

„Szeretem a baseballt! Tudja, nem igazán kell érteni hozzá. Csak annyira jó nézni!” – mondja Zelig az egyik jelenetben.

A fura jelenség miatt folyamatosan tudósok vizsgálják, próbálják megfejteni a titkát, persze hiába. A film egyszerűen zseniális, ajánlom mindenkinek a figyelmébe.

No de miért is beszélek Allen filmjéről? Nagyon egyszerű! Én majdnem pontosan egy évvel a ’Zelig’ bemutatása előtt már produkáltam egy ilyen típusú betegség jegyeit.

’82 tavaszán Győr az ETO-csoda bűvöletében élt. Egyre inkább elérhetővé vált minden helyi futballrajongó álma, az, ami abban az időben egészen valószínűtlennek tetszett, tudni illik bajnokságot nyerhet egy vidéki fociklub.

Már csak három forduló volt hátra a szezonból, az ETO állt a tabella élén 44 ponttal, kettővel mögötte jött a Fradi és további két ponttal lemaradva a Tatabánya. Ne feledjük, hogy ekkor még csak egy duplát adtak a győzelmekért.

És ekkor a sorsolás az Üllői úti stadionba szólította a srácokat. Szerda volt, sűríteni kellett a programot, hiszen a válogatott kijutott a nyári spanyolországi vébére. A hatalmas érdeklődésre tekintettel a tévé olyat tett, amit emlékeim szerint akkoriban nem túl gyakran, megváltoztatta az előzetesen meghirdetett műsorát és élő közvetítést iktatott be az FTC pályáról.

volt itt pörgés, forgás

A város valóságos futball-lázban égett.

És akkor én, aki ötödikes voltam és a Móra iskolába jártam, aznap reggelre belázasodtam. Úgy igazából. A tünetek nem voltak egyértelműek, mivel túl sok külső jegyét nem mutattam semmilyen betegségnek. Nem köhögtem, nem fújtam az orrom. nem voltam rosszul sem a szó igazi értelmében, csak lázas voltam. 37,7-nél nem volt több – gondolom.

Akkor még nem tudhattam, hogy ez nem volt más, mint az a futball-láz, ami majdnem a tanév végéig, de legalábbis a szezonzáró meccsig nem engedett.

Nem hiszem, hogy még aznap elvittek-e az orvoshoz vagy sem, annyi bizonyos, hogy suliba nem mehettem. Már voltam annyira nagy, hogy a szüleim bátran otthon hagyhattak egyedül is, kárt nem tudtam csinálni semmiben, meg egyébként sem voltam az a zúzós típus. Sok emlékem nincs, de biztos vagyok benne, hogy egész nap vártam a meccset nagyon. Folyamatosan az órát figyelhettem: mikor lesz már végre délután öt?

Őszintén szólva, akkortájt még nem érintett meg annyira a futball. Apám imádta a focit, de abban az idényben nem járt a stadionban. Régebben volt, hogy egy nap három meccsre is kiment, de most volt egy fogadalma, amit egy évvel korábban tett, miszerint akkor teszi be a lábát a pályára megint, ha az ETO a bajnoki címért játszik. Kemény, dacos ember volt már akkor is, tartotta a szavát, és ebben a 8-0-ák, a 7-1-ek meg a 9-2-k sem ingatták meg.

A ’78-as vébéről vannak az első élményeim. A döntő kapcsán például teljesen előttem van, ahogy ülünk a kanapén szépen egymás mellett, még az anyám és az ötéves öcsém is nézi az argentin-hollandot. Ő volt az egyetlen a családban, aki a hollandoknak szorított, már akkor is különcként viselkedett. Ami megmaradt, az a rengeteg szerpentin szalag, ami teljesen beterítette a gyepet. Elbűvölt. Aztán amikor vége lett a meccsnek és lekapcsoltuk a tévét, mintha négy évre eltűnt volna a futball az életemből. Mármint az igazi, mert a gombfoci ment tovább ezerrel, a panelház bejáratát szegélyező betonrámpán példának okáért világbajnok lett a Diósgyőr. Talán az olaszokat verte a döntőben, de ez egyáltalán nem biztos.

Csak nem akartak peregni a percek és a láz sem csillapodott, pedig bevettem a Kalmopyrint, ahogy kellett. Közben apám is hazaért a munkából, evett valamit gyorsan majd átfutotta a Kisalföldet. Az utolsó előtti oldalon hosszasan taglalták a meccset. Az esélyeket latolgatta szakember, drukker, nem kizárt, hogy a megyei tanács meg a párt jeles képviselője. Lakatos elvtárs és Zámbó elvtárs nyilván el volt ragadtatva Horváth Ede elvtárs vezette Rába gyár ékességétől, a Csapattól.

Gyorsan kértem még egy parizeres szendvicset, amit éppen hogy be tudtam fejezni, és már szólt is apám a nagyszobából: „Kezdődik!”

egy év múlva 3-3-nál megállt az óra

*

1982. április 28. Üllői út, 30.000 néző

FTC – Rába ETO 3-4 (1-0)

FTC: Zsiborás – Jancsika, Beles (67’ Koch), Rab, Takács – Nyilasi, Ebedli, Pogány – Szabadi (77’ Mörtel), Szokolai, Pölöskei. Edző: Novák Dezső

Rába ETO: Kovács – Csonka (46’ Burcsa), Hlagyvik, Szíjjártó, Magyar – Hannich, Póczik, Mile (76’ Glázer) – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Góllövők: 12’ Szabadi 1-0, 49’ Burcsa 1-1, 55’ Szentes 1-2, 65’ Szíjjártó 1-3, 73’ Pogány 2-3, 84’ Hajszán 2-4, 85’ Ebedli 3-4

Játékvezető: Szávó