indul a mandula! (fotó: kony.network.hu)

„Mama! Ők az Auróra együttes. Srácok! Ő a nagymamám!”

Ez a pár mondat egykor valóban elhangzott, tanúsíthatom, ott voltam. Az időpont nagy valószínűséggel 1998 kora nyara, a helyszín egy takaros mihályi porta. Az udvarias fiatalember pedig nem más, mint az unokaöcsém, akiről egyelőre legyen elég annyi, hogy világ életében hosszú hajat viselt, és ha csak tíz centivel lett volna magasabb, szerintem nagyobb karriert is befuthatott volna. Így az esetleges osztrák vagy holland szerződéssel szemben maradt a három válogatottság. Kétszer a portugálok ellen. Azt mondta nekem később, hogy Figó Lajos minden bizonnyal egy másik univerzumból érkezett, esélye sem volt utolérni.

Mikor az Auróra megérkezett, már javában tartott a móka és a kacagás, aminek apropóját az aprócska falu búcsúja jelentette. De még mielőtt a díszes társaság belevetette volna magát a céllövölde-dodzsem-körhinta Bermuda-háromszögébe, a vendégek még élvezték egy kicsit a kellemes meleget és persze nagynéném utánozhatatlanul finom főztjét a kertben felállított alkalmi asztalnál.

Nem akarok senkit megbántani, de az írás szempontjából az ott tartózkodók közül csupán a következő neveket sorolom föl.

Baji, Szarvas, Zahorán, Mracskó, Csató J., Csató S.

A nagymamám egy kis széken ült és érdeklődve nézte, hogy mi történik. Kedvesen elbeszélgetett a futballistákkal, mert tudta, hogy az unokája barátai vannak itt és akkor rossz emberek nem lehetnek. Nem tudom pontosan, hogy akkor találkozott-e velük először, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy jártak még arrafelé később is párszor néhányan.

Nekem elsőként az tűnt fel, hogy Szarvas Jani nem sokkal magasabb, mint a nagyi, ami nem volt kis bravúr. Mracskó kevéssé lazult le, a felesége egy valószínűtlenül csipkés és fehér alkalmi ruhában jelent meg, ami még a búcsúi hangulatban is tájidegenként hatott.

Baji Tamással könyvekről beszélgettünk, hosszasan. Később egyszer összefutottam vele a Bajcsy-Zsilinszky úton és akkor is a könyvtár felé tartott. A kapusok nem normálisak, erősödött meg bennem a régi sztereotípia. De hiszen én is az voltam! – hasított belém a felismerés és egy pillanatra megijedtem önmagamtól.

„Fiúk! Indulni kell!” Ellentmondást nem tűrő hang szakította meg bulit, de ez most egyáltalán nem zavart meg senkit, mert mindenki tudta, hogy a nap fénypontja még hátravan. A társaság gyorsan összeszedte magát és az Árpád utcán elindult a kastély irányába. A cél azonban nem az akkor éppen nem tudom ki által nem hasznosított épület volt, hanem az út másik oldalán, egy kisebb fás rész után felbukkanó ékszerdoboz, a mihályi sporttelep.

Alapigazság, hogy az az intéző, aki nem képes összehozni a szövetségnél, hogy búcsúkor hazai meccset játsszon a falu csapata, az semmire sem jó. Szerencsére Mihályiban ezzel sem volt gond akkor, ráadásul a tabellán jócskán hátrább álló Markotabödögét irányította a sorsolás szeszélye a szentélybe.

’Riesenparade!’ Mondaná a művelt német sportrajongó, a tenyerét előre dörzsölve egy ilyen helyzet kapcsán. No de! A másik ősi törvény, hogy az edzőnek búcsúkor legnehezebb összerakni egy értelmezhető csapatot, mert ugye a mulatság már szombaton megkezdődik.

Nem tudom, hogy ebből az aspektusból mi volt a kiindulási helyzet, de annyi biztos, hogyha a legjobb tizenegy is futott ki, a legjobb állapotában, az ETO-s kompánia megjelenése méretes béklyót rakott a lábakra. A kollegialitás élt ugyan, egy darabig biztosan, de vélhetően az elfogyasztott mindenféle nedű, jellemzően fröccs hatására csak előjöttek a jobbnál jobb tanácsok az alapvonal mellől.

A ’Bödöge mindenesetre vérszemet kapott és vezetett is sokáig 1-0-ra. Szerencsére a legendás mihályi szív, no meg a tudat, hogy búcsúkor mégsem illene kikapni itthon, a végére megsokszorozta az erőt és végül sikerült a fordítás. Az igazán szép az lett volna, ha ez mondjuk a MU-Bayern BL-döntő mintájára történt volna meg, de fájdalom, nem ez volt a koreográfia. Nyilván azért, mert azt a meccset csak egy vagy két évvel később játszották le.

A hármas sípszót követően hatalmas volt a boldogság, kis híja maradt, hogy nem lett Békéscsaba Mihályi testvérvárosa.

Alig másfél órával később nagymamám szürreális jelenetnek lehetett tanúja. Csató Jani a disznóólban egy a kettő ellent játszik a malacokkal és bizony, vesztésre áll. Ez már bizony nem a csabai futball csúcsidőszaka. Évek múlva dèjavu érzésem volt, amikor egy barátságos pasaréti kiskocsmában Törőcsik Andrást láttam egy nagytestű kutyával élesben focizni. Törő már jócskán túl volt a zeniten, de akkor is rossz volt ott lenni, amikor egy blöki nem eszi meg a valahai cselkirály dribblingjeit.

A nagyi ott és akkor csak mosolygott.

*

A Békéscsaba kizárólag NB I-es meccsen járt Győrben ’74 óta, összesen huszonhatszor és csak három alkalommal tudott nyerni. Utoljára 1997 tavaszán esett meg velünk ez a csúfság, 2-1 lett oda. A vicc az egészben, hogy már nálunk játszott a két Csató, Mracsi és Csodaszarvas is. A tanulságot mindenesetre levonta a szakvezetés és a szezon végén megvették Bajit a kapuba. A következő idényben ki is zúgott az Előre az első ligából.

Darko, aki az utolsó gólt lőtte (fotó: nso.hu)

Az utolsó derbin, szűk 13 évvel ezelőtt 2-0-ra nyertünk Vincze Ottó tizenegyesével és Darko Perić akciógóljával. Az ellenfélnél játszott egy nem egészen húsz éves srác, akinek ez volt az ötödik NB I-es meccse. Lázok Jánosnak hívták, és azt mondták piszok nagy pályát fog befutni…

A Csaba nem kezdte jól ezt az évet, hiszen első meccsén 1-0-ra vesztett otthon az újonc Barcika ellen. Azóta felálltak az ütésből és az MTK-val szemben is kihoztak egy izmos ikszet.

Kutya kemény lesz, ráadásul a keretükben van egy Zahorán.

A Blog tippje: ETO – Békéscsaba 2-2.

jó régen, gól nélkül