volt bánya, volt enbéegy (fotó: index.hu)

2015 forró nyarán az igazán perverz helyi futballőrültek már alig várták, hogy megjelenjen a harmadik liga Nyugati csoportjának névsora. Így voltam ezzel én is. Őrjítő napokat éltünk meg miközben vágtuk a centit, és újabb meg újabb opciókat vázoltunk fel.

Például ott van a magyarfutball egyik nagy varázsa, ami néha-néha nem csak az alsóbb osztályokat érinti, de ott vált igazán a rendszer sajátosságává, tudniillik az aktuális szezon lezárását követően egyáltalán nem egyértelmű, hogy ki és hol fog indulni?

Vagy ahogy a modern kor megköveteli a modern szóhasználatot, ki adott be licensz kérelmet?

Nagyravágyó polgármesterek omlanak össze, amikor az önkormányzati pénzekkel felpumpált falusi csapat intézője egy laza fröccs mellett odaveti, hogy „Feri bácsi, maradni kéne a megyeiben, az NB III-ban pofozógépek leszünk, ráadásul több a költség, mert nem a szomszédos, hanem még az azon túli megyébe is el kell utazni egy 0-6-ért. Az ETO-val is jobb lenne csak a kupában összefutni, mert az nekik nem lesz olyan fontos. Talán meg is fingathatjuk őket.” „Na de a választóknak tett ígéretem!” – jön az adekvát válasz. „A hitelességemmel mi lesz?” „Még félidőben sem vagyunk, Feri bácsi! Megszerzem magának a Goombay Dance Bandet a falunapra és rendben is leszünk. Na, ne szomorkodjon már! Meghívhatom még egy fröccsre?”

„Kérhetnék még egy kevertet is kísérőnek?”

Szóval amikor végre összeállít a díszes társaság, jöhetett végre a nagyon szigorúan szakmai alapokon álló esélylatolgatás. A magamfajta ember gyorsan végigpásztázta a neveket, majd határozottan és indokolatlan nagyképűséggel kijelentette, hogy 96 pont, és bónuszként plusz százas gólkülönbség, de azért még holnap átgondolom még egyszer.

Aztán egyet aludva a történtekre mindösszesen annyit változott a véleményem, hogy bekalkuláltam egy-két idegenbeli vereséget, meg max kétszer annyi ikszet, itthon pedig látatlanban pár döntetlent, de azokat is csak azért, mert nyilván nagyot fogunk menetelni a kupában és a kettős terhelés azért kijöhet a gárdán. Néha.

A Dorog elleni meccsekre a példa kedvéért be volt írva a két pipa, kiegészítve azzal, hogy az ETO Parkban igazi gála lesz, hiszen az lesz a szezonzáró, az utolsó fellépés az NB III mélységes mély bugyrában.

Ugye nem kell senkinek sem olyan agyműtéten átesnie, ami a középtávú memóriáért felelős területet érinti, hogy pontosan emlékezzen rá, két fájó bukta lett a vége. A hazai 1-2 ráadásul bekerülhet a ’Minden idők legrosszabb hangulatú bajnoki meccsei az ETO-stadionban’ válogatás TOP10-es listájára. Hiszen mi lehet annál szánalmasabb, mint egy számunkra tét nélkül összecsapáson figyelni a korábban ezerszer lesajnált, most azonban a sikerben lubickoló ellenfél boldog játékosait.

Ők feljutottak, mi pedig maradtunk a purgatóriumban. No nem teljes létszámban, mert a kis Csatót és Lénárt Tomást elvitte a Bányászaz FC. Az már nem tiszta, hogy egyből felültek a vendégek buszára, vagy csak később tették át a székhelyüket.

A dorogi sikersztori pedig folytatódott, a nagy sansszal kiesőnek titulált csapat a szakma általános elképedésére a nyolcadik pozícióban zárt az NB II-ben, megverte a végül feljutó Balmazt és pontot csent Felcsúton a Puskástól.

A ’Fricskázzuk meg azokat, akik végkép nem számítanak rá!’ attitűd ebben az idényben is folytatódik, hiszen egy döcögős, nem túlzottan kiemelkedő menetelés közben azért a Nyíregyházába belevágták a kést rendesen (3-0) és az MTK is sírva ment haza Dorogról (2-1).

Pedig akik ismerik a klub históriáját, azok tudhatják, hogy nem előzmények nélküli, amikor a Dorog lecsap a semmiből.

Vegyük csak az ETO példáját, mert a csapat történetében van egy olyan híres és meghatározó derbi, aminek pozitív szereplői a dorogiak, de ennek ellenére mi lettünk a nyerők. Hogy ez miként lehet? Hát úgy, hogy nekünk nem is kellett játszani!

*

Az 1963-as őszi, félidényes bajnokság minden ETO-hívő szívében ott van. Fontos igazodási pont, a mitológia része, de minden mást megelőzve egy frenetikus siker. Az áttörés, az első cím a nagyok között.

November 24-én játszották az utolsó forduló mérkőzéseit. A dobogón Fradi-Honvéd-ETO volt a sorrend, akik egy-egy ponttal követték egymást. (Ne feledjük, hogy ekkor még csak két egység járt a győzelemért.) Mi hoztuk a kötelezőt, kemény csatában 2-0-ra vertük a Csepelt Keglovich és Orosz góljával. A Honvéd Komlón játszott rangadót és nem bírt a negyedik helyen álló hazaiakkal (0-0). Az igazi bomba Szegeden robbant, ahol a SZEAC (tizenhatból tizennegyedik lett a végén) vesztett állásból fordított és nyert 2-1-re.

Micsoda dráma! Harsogná manapság a Nemzeti Sport és minimum egy hétig sztorizna a történteken. A tabella ugyanis a következőképpen festett: az első három egyaránt 17-17 pontot szerzett (Ne feledjük, hogy ekkor még csak két egység járt a győzelemért.)

Szemét módon elhallgattam egy apró részletet, de talán megérti mindenki, hogy a feszültség fenntartása, az újabb dramaturgiai csavar miatt erre feltétlenül szükség volt.

A FTC-nek volt egy elmaradt vagy elhalasztott meccse korábbról, amit három nappal később játszottak le. Mai fejjel már nehezen érthető, hogy miként juttathatta a szövetség az egyik bajnokesélyest olyan előnyhöz, amit a zöld-fehérek kaptak. Ráadásul korunk egyik nagy legendája, hogy a komcsi időkben elnyomták szegény Fradikát. Tényleg.

A Gondviselés azonban figyelt mindenre és a dorogi futballcsapatra osztotta az igazságosztó szerepet. Ez azért különösen nagy dobás, mert én már olyat is olvastam, hogy az FTC szurkolói bázisát jellemzően a keresztény magyar középosztály tagjai tették ki. A rendszer megbújó ellenzéke. Egy Ferencváros-Honvéd igazából a Jó és a Gonosz földi párharcaként volt értelmezhető. Tényleg. Hát persze.

Szuromi később mezt váltott (fotó: origo.hu)

Egy nyomorult pontot kellett volna hazavinni a katlanból, ami a 85. percig sikeres projektnek is tűnt, mert 1-1-re álltak a felek. Jött azonban Szuromi Antal, akinek kijárna egy emléktábla valahol a győri stadionnál, mert a szobor azért túlzás lenne, bár ki tudja, és közelről bevert egy lecsorgót.

Maradt a hármas holtverseny, de a legjobb gólaránya az ETO-nak volt, így indulhatott a késő őszi fieszta!

„Sose hordtak még ilyen fürge lábakkal, vidám szívvel táviratokat! A postás jön, megy és ismét jön – s minél többször jön, annál frissebb a lépte, s szélesebb a mosolya. A századik után is kezét dörzsölve mondja:

• Jövök még!”

A Képes Sport újságírója rögzítette ezt az életképet a győri klubházban valamikor a lefújás után. Szerda volt, negyed négykor lett vége a meccsnek Dorogon, akár így is történhetett. Engem azért az érdekelne, hogy vajon miért dörzsölte a kezét a postás? A hidegtől? Esetleg a húzós borravaló feletti örömében? Vagy szimplán utálta a Fradit és ez egy kárörvendő mozdulat volt? Sosem tudjuk meg!

1963. november 24. Dorog, 12 ezer néző

Dorog – FTC 2-1 (1-1)

Dorog: Ilku – Lévai, Lakat, Tóth Gy. – Szűcs, Prohászka – Rátvai, Szuromi, Varga, Kertes, Csóri

FTC: Aczél – Novák, Mátrai, Dalnoki – Havasi, Perecsi – Fenyvesi II, Juhász, Albert, Rákosi, Fenyvesi

Gólok: 30’ Fenyvesi II 0-1, 42’ Kertesi 1-1, 85’ Szuromi 2-1

most is jó nézni

*

Manapság Ilku helyett Zima védi a kaput, Szuromi helyett már Simon Attila rugdossa a gólokat, az edzőt pedig Schindler Szabolcsnak hívják és nem Buzánszky Jenőnek. A tulajdonost már nem bázisvállalatnak hanem a klubot működtető gazdasági társaságnak nevezik. A bánya mindenféle értelemben eltűnt.

Ami maradt, az a kiszámíthatatlanság a pályán. De erre legalább biztosan lehet számítani.

A Blog tippje mindezek ellenére vagy éppen ezért: ETO – Dorog 3-2.