Az egyszeri ETO-fanatikus kalandjai Borsodban

Vitya, a legenda (fotó: eszakhirnok.com)

„A futball a reményünk. Ez a felirat állt a sajókazai öltöző bejárata fölött. Senki nem tudja pontosan, kitől származik az idézet. A legenda szerint a hajdani edzők egyike egy Magyar Kupa-meccs előtt bíztatta ezzel a játékosokat, és akkor a körzeti bajnokságban szereplő csapat legyőzte az NB-es Kazincbarcikát, így lett az egyesület jelmondata.

[Pető Péter: Leshatár – részlet]

*

Amikor tizenkilenc évesen, az egyetemi tanulmányaim idejére elhagytam Győrt, szent fogadalmat tettem, hogy az új helyen felnyitom az ott lakó futballbarátok szemét, és megmutatom mindenkinek, hogy kizárólag egy csapatot érdemes szeretni, mégpedig a Rába ETO-t. Egyébként is mindannyian vidékiek vagyunk, az összefogás elengedhetetlen a gaz pesti klubokkal szemben, majd én mutatom az utat.

Mivel a missziót Borsod szívében, a kies Miskolcon kellett teljesítenem, a feladat már első percben nem látszott könnyűnek, még akkor sem, ha a Diósgyőr akkortájt az NB II-ben senyvedett már majdnem tíz éve.

Fiatalság, bolondság, mondja a közhely, de szerencsére szorult belém annyi ész, hogy nem rohantam egyből a falnak. Az elején kis, apró közösségekben kezdtem téríteni, ami a gyakorlatban annyit tett, hogy a minőségi futballra fogékony, ugyanakkor gyenge klubidentitással rendelkező vagy éppenséggel az első osztály levegőjébe csak szökőévenként beleszagoló kelet-magyarországi csapatokért szorító srácoknak sokat és hosszasan meséltem a Verebes-korszakról, a nemzetközi kupameccsekről, no meg a nagyon menő stadionunkról. Az előadásaimat jellemzően az egyetemi kocsmában, sok sör mellett tartottam, a hatékonyságról meg csak annyit, hogy ha már a vége felé össze is folytak a szavak, arra mindenki képes volt, hogy egy szépen tagolt és hangos hajrálokit vagy csakadiósgyőrtbeleüvöltsön az éjszakába.

Nem adtam fel azonban könnyen és a kezemre játszott, hogy az első évünk végén, a kultikus egyetemi napokon, Pázsitka Gábort indította a karunk a diákrektori pozícióért, aki kellő szerénységgel Pázsitka néven folytatta kampányát. ’Szavazz rám, szívhatsz füvet!’ szólt az egyik szlogen, és a két dologból már olyan magától értetődően következett a zöld szín mindenek felettisége, hogy cselekednem kellett. Egy használaton kívüli lepedőben találtam meg az önkifejezés legjobb módját, amire zöld festékszóróval felfújtam az ETO szimbolikájának legkönnyebben megformázható elemét, azaz a rábás címert, még pár utalást a szeretett klubra, amikre már nem emlékszem, talán a bajnoki címek évei voltak azok, de az egész kompozíciót a ’Zöld az Isten!’ felirat dominálta. Miután elkészültem a nagy művel, nem dőltem hátra kényelmesen, hanem a fesztivál alatt végig ezzel flangáltam, a vizuális élményt pedig azzal fokoztam, hogy rendületlenül ordibáltam az ’Egy csapat van csak nyugatom…’ című klasszikust. Nem sokat aludtam, ha mégis, ebbe a lepedőbe csavartam maga. Mindig pontosan ott, ahol hirtelen meglepett az álommanó.

ó! azok a boldog egyetemi évek! (fotó: Kiss Viktor/megazin.uni-miskolc.hu)

Pázsitka végül nem lett rektor, de abban száz százalékig biztos vagyok, hogy nem az én hibámból. Odatettem magam rendesen. Hogy mellesleg mennyi új ETO-drukkert szereztem a többnapos performanszommal, arra vonatkozóan nincsenek hiteles és auditált adatok.

Ha ’91 májusától akár csak eggyel többen szorítottak a klubért, már megérte.

*

No de a történet itt nem ért véget, és ezzel végre, ha kicsit lassan is, de rákanyarodhatok a hétvégi bajnokira.

Eseménydúsan telt a nyár, a Diósgyőr osztályozót játszott és ki is verte a balfék szerepét mindig szívesen eljátszó Szegedet, így hát izgatottan vártam a következő szezont. Vágtam a centit, minden nap olvastam a Népsportot és tűkön ülve vártam az idény sorsolását. Aztán felszállt a füst, a tizedik forduló műsorának csúcspontja lesz a DVTK-Rába ETO, Miskolcon. Lesz aznap egy MTK-VM-FTC is, de ki nem szarja le.

Csak sajnos az Élet nevű, elfuserált rendező meg pont az én igényeimre tojt. Az történt ugyanis, hogy Molnár Jancsi nevű kollégiumi jóbarátunk, aki csak és kizárólag mustáros kenyérrel táplálkozott, de ettől még remek ember volt, pontosan a meccs napjára tűzte ki az esküvőjét, amire természetesen első lendületből, de talán kissé meggondolatlanul meg is hívott hatunkat. A Kazincbarcikától alig több mint tíz kilométerre fekvő Tardonára.

tardonai életkép (fotó: youtube.com)

Mikor összeraktam a képet, biztosan sírtam. Arra gondoltam, hogy tuti ki fog esni a Diósgyőr és nincs az az isten, hogy a még nekem szánt három miskolci évemben visszajut az elsőosztályba.

A barátság azonban szent dolog, annál már csak a korlátlanul fogyasztható alkolhol ígéretének van nagyobb vonzereje, ráadásul a kettő itt most tökéletes párost alkotott, így összeszorított foggal ugyan, de eljátszottam a frenetikus örömet, hogy falusi lagziba mehetek.

Ha nem csal az emlékezetem, a bennem kavargó kettős érzést a Búza téren bevert sör-unikom kombó szüntette meg végleg, amit a helyszínre történő hosszú és kalandos utazás miatti feszültség oldása miatt kértünk ki, szombat délelőtt. Igyekeznünk kellett az indulással, mert délre már vártak minket. Mint utólag kiderült, barátunk olyan felvezetést adott a mi érkezésünknek, hogy teljesen valószínűtlen, egy szóval megfogalmazva pompás fogadtatásban volt részünk. A hódolat jeleként kezdésként belénk is tukmáltak gyorsan három kör házi pálinkát, és mivel alig múlt dél, éreztem, hogy ebből még komoly baj lehet. Persze igazam lett. Főként úgy, hogy egyre többet jutott eszembe Miskolc, a DVTK Stadion, ahol hamarosan kifutnak a zöld-fehér istenek, én meg nem lehetek ott. Jobb híján kértem még inni, majd lassan elérkeztem a tudatmódosult állapot azon fázisába, amikor már nem feltétlenül tudtam elkülöníteni, hogy most egy esküvői forgatagban, vagy egy futballmeccsen vagyok.

Így indultunk egyszerre Kazincbarcikára busszal, tudniillik ott volt a polgári esküvő. Nekem addigra a násznép már átalakult ultrákká. A legszebb ünneplős ruhába bújt idős mámikák fanatikussá változtak a szememben, főképp, ha volt rajtuk egy kis zöld kiegészítő.

Végigszurkoltam az utat, nem foglalkoztam az esetleg rosszalló pillantásokkal, ha egyáltalán voltak. Tudtam, hogy nem veszíthetünk.

A barcikai szertartásról még van pár emlékfoszlányom. A terem valószínűtlenül nagynak tűnt, a padsorokból indulva például piszok messze volt a vécé. Az arcok kezdtek szépen lassan összemosódni. Az még megvan, hogy a végén kijövünk, a gratulációhoz azonban már nem nagyon engedtek oda.

Aztán snitt.

itt aztán öröm házasságot kötni (fotó: nagyvofely.hu)

*

Sötét volt már. Csak sejtettem, hogy ami körülvesz, az Kazincbarcika, mert nagy házakat láttam, ráadásul óriási távhővezetékek kacskaringóztak mindenütt, mint sok-sok hatalmas kígyó. Hideg volt, cudar hideg, ami meg is lepett, hiszen, amikor még sütött a nap, szinte perszeltek a sugarai, hiába jártunk október vége felé. Riadtan pislogtam körbe, a fejem furcsán lüktetett, mintha belülről feszítette volna egy gonosz kis manó, akit akarata ellenére az agytekervényeim közé zártam, talán azért, hogy gondolkozzon helyettem, de nem tette. Itt hagytak, hasított belém a felismerés, miközben a kihalt utcákat pásztáztam, valami biztató jelet keresve, ami segít abban, hogy eljussak Tardonára.

Elindultam az egyik irányba, mert biztosan tudtam, hogy az lesz a jó irány. Róttam az ismeretlen utakat, néha úgy éreztem, hogy már jártam arra korábban, de ez sem tántorított el attól, hogy folytassam. Egyszerre szélesedni kezdett a járda melletti úttest, szabályos öböllé alakult, majd kirajzolódott egy sárga busz kontúrja.

Jó estét, elvinne Tardonára? Tettem fel önkéntelenül az egyetlen fontos kérdést. A sofőr végigmért, majd annyit mondott, hogy egy darabig vele mehetek, mert ő már nem dolgozik ugyan, vége a műszakjának, de arrafelé megy haza. Talán soha nem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint akkor ott, valahol Kazincbarcikán.

Az úton nem szóltunk egymáshoz, amikor számomra véget ért az utazás, csak kinyitotta az ajtót, csendesen biccentett, én meg gyorsan leszálltam. Hirtelen visszajött belém az élet, pár lépés után megismertem, az egyik utcát, mert volt a közepén egy egészen valószínűtlenül csúnya rózsaszín ház, szaporázni kezdtem, aztán már hallottam a zenét, a fények egyre erősebbek lettek.

Beléptem az ajtón, leültem az egyik asztalhoz, ahol volt egy szabad teríték. Amikor behozták a levest, akkor vették észre csak a többiek, hogy ott vagyok. Úgy néztek rám, mint egy szellemre vagy inkább egy zombira.

hát persze, hogy emlékszem arra a városi ficsúrra! (fotó: szeretelekmagyarorszag.hu)

Te hol a faszban voltál?, kérdezték egyszerre. Csak kimenetem a mosdóba, azt hittem hánynom kell, de nem., feleltem és talán kacsintottam is egyet.

Miért, történt közben valami érdekes?

*

Amikor vasárnap délelőtt újra megérkeztünk a Búza térre, úgy szaladtam az újságoshoz, mint akit nyíllal lőttek ki. Négy ’Sportot kérek, hadartam, mert tudtam, hogy Tamást és Gábort nem érdekli a foci. Még mielőtt odaadtam volna a többieknek a maradék példányokat, a sajátomat szaporán kinyitottam. Talán a negyedik vagy ötödik oldalon jött a döbbenet.

Diósgyőri VTK – Győri Rába ETO 2-1, góllövő Cigankov, Gábor illetve Chiratcu.

Annyira mellbevágott a hír, hogy azt már nem is vettem észre, hogy a hazai csapatban a szünet után Szvisztun helyett beállt a huszonegy éves Vitelki, akinek ez volt a nyolcadik NB I-es meccse.

*

Az ETO az életünk. Ez a felirat egyelőre nem áll a győri öltöző bejárata fölött. Senki nem tudja pontosan, kitől származik az idézet. A legenda szerint a hajdani edzők egyike 2009-ben egy Magyar Kupa-meccs előtt ezzel is bíztatta a játékosokat, és akkor az első ligában szereplő csapat 7-0-ra legyőzte az NB-es Kazincbarcikát, így akár lehetne az egyesület jelmondata is.

A Blog tippje: ETO – Kazincbarcika 3-1.

sok hasonló vidám pillanatot kívánok

Kategória: felkonf
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.