nem lesz meleg (fotó: strangedangers.com)

Amikor Palotai Karcsi bácsi azon a kissé hűvös júniusi késő estén a tőle megszokott nyugalommal sétált az Estadio Gigante de Arroyito gyepén az öltöző felé, miközben a lelátókon még mindig lankadatlanul szóltak a nóták, és bár kétségkívül kezdték lekapcsolni a világítást, de ez sok drukkert egyáltalán nem zavart meg abban a tevékenységében, hogy a pályára szórjon még pár zsáknyi apró papírfecnit, talán éppen azt az adagot, amit a győztes gólra tartalékolt, szóval ahogy ott ballagott, azon gondolkodott, hogy vajon játszik-e valaha ebben a stadionban a magyar futballválogatott?

Tetszett neki a hely atmoszférája, különösen a kapu mögötti meredek lelátó, ami fölött ott tornyosult a valószínűtlenül nagy, otromba betonmonstrumba foglalt eredményjelző tábla. A szurkolók szinte bezuhantak a pályára, amikor megindultak egy izgalmasabb jelenetnél lefelé. Mint egy hullám, ami aztán szépen visszalendült a kiindulási pontjára. Még negyvenezren sem fértek be, pedig egy argentin-brazilt, főleg a világbajnokságon, ötször ekkora tömeg is szívesen megnézett volna személyesen, de mégis olyan érzése volt az embernek, mintha valóban kétszázezer őrült ülte volna körbe a pályát.

Ami azonban igazán megérintette, az a könnyű széllel érkezett, egyenesen a közeli Paraná folyó felől. A lassan hömpölygő víz semmivel sem összetéveszthető illata. Az, amit olyan sokszor érezhetett otthon is, amikor hosszú ideig figyelte a Rába és a Mosoni-Duna összefolyását.

Milyen jó lenne, ha mások is megtapasztalhatnák, amit én, morfondírozott miközben az oldalvonal mellett állva még egyszer körbenézett, mert világéletében jó ember volt, aztán elnyelte az épület gyomra.

*

Tizenhárom évvel később, azaz 1991-ben jött el a nagy nap, amikor is a magyar válogatott barátságos meccset játszott Argentínában, és a derbi helyszíne a rosariói Estadio Gigante de Arroyito volt. A Mészöly Kálmán vezette csapat a ’92-es eb-selejtező elején járt, három meccset tudott le a nyolcból és egyenlő pontszámmal állt az élen telelő olaszokkal, akikkel egyébként 1-1-et játszott idehaza (góllövő: Disztl illetve Baggio). A zord telet sem akarta haszontalanul tölteni Kálmán bácsi, ráadásul még élt a hagyomány, miszerint a nemzeti tizenegy melegebb éghajlatra utazik a holtszezonban, így először jött India és a Nehru Kupa, utána pedig februárban az argentin kiruccanás.

párszor még Pinyő daliás teste is feltűnik

A beszámolók szerint a nézők nem láthattak túl nagy játékot. Mi légiósok nélküli kerettel mentünk a vágóhídra, de a hazaiaknál is csak hárman voltak az előző évi vb-döntőben szereplő csapatból. Az ilyen típusú mérkőzések kimenete borítékolható, legfeljebb a vendéglátó győzelmének aránya a kérdéses. Tisztességgel helytálltunk, csak 0-2 lett a vége.

A sportújság értékeléséből négy spílerre vonatkozó ítéletet idéznék.

„Bordás [5] hatalmas, de legalább olyannyira kilátástalan harcot vívott Mohameddel. Szorosan, fegyelmezetten őrizte, néha sikerült is leszerelnie, összességében azonban inkább a csatár ’ette meg’ őt… (…) Marozsán [4] szürkén, bátortalanul, erőtlenül játszott, a védekezésben igyekezett hasznosítani magát, de most valahogy nem érezte a pályán körülötte zajló események ütemét, ritmusát, miként nem tudta azt egy percre sem felvenni (…) Somogyi és Farkas viszont nem töltöttek annyi időt a pályán, hogy értékelni lehetne teljesítményüket.”

Hogy miért őket emeltem ki? Pár bekezdés és kiderül a válasz!

*

Rosario után a válogatott elrepült Chilébe, ahol részt vett egy Copa Aeroflotnak elnevezett ulibuli tornán, ahol játszott két helyi klubcsapattal. A Colo-Colo ellen 1-1-re végzett, míg az O’Higginstől kikapott 2-0-ra. Nem ragozom utolsó lett a gárda a sajátos lebonyolítású versengésben, amit a negyedik résztvevő, az orosz Shinnik Yaroslavl nyert meg. Ők 1991-ben tizennegyedikek lettek a szovjet NB II utolsó idényében…

Miután a fiúk meghódították Dél-Amerikát és hazatértek, szűk két hét múlva el is indult az első osztály tavaszi szezonja.

Az ETO a Siófokot fogadta és jó házigazda módjára, egy semmire sem jó 0-0-val küldte haza a balatoni srácokat.

a kép nem most és nem a Balaton mellett készült (fotó: pinterest.com)

A két kezdőben szerepet kapott Bordás Csaba, Somogyi József, Farkas Simon illetve Marozsán János. Ők láthatóan még valahol az Andok fölött jártak, sokat nem is tudtak hozzátenni csapataik játékához.

1991. március 9.

Rába ETO – Siófok 0-0

ETO: Boros – Sántha, Pecsics, Virág (71’ Ördög) – Csikós, Tóth L., Somogyi, Bordás – Csertői (78’ Bíró I.), Mörtel, Farkas S. Edző: Glázer Róbert

Siófok: Bíró I. – Keszeg, Zare, Olajos, Marozsán – Ozsváth, Zadányi, Görög, Meksz – Magyar, Czigány (88’ Katona). Edző: Varga István

*

A Siófokkal összesen huszonegyszer játszottunk itthon elsőligás meccset, amiből tízet nyertünk meg, tízszer ikszeltünk és csak egyetlen alkalommal, 1991 őszén vesztettünk. Az a szezon arról híres, hogy a Siófok akkor érte el a legjobb helyezését ever (4.), részünkről meg volt egy újabb feledhető, extraszürke évad, amikor még a kiesés réme is befigyelt az ablakon, de legyőztük a gonoszt.

A statisztika tehát pazar, nagyon pazar, de sajnos az nem tud gólt rúgni, így jöhet a tini Szánthó Regő, meg a többiek.

A Népsport azt írta, hogy jók lehetünk a bronzra. Lássuk csak, hogy a Felcsútról szerzett tuti infókon felül Szöllősiék tényleg értenek-e a focihoz?

A Blog jégcsákányos tippje: ETO-Siófok 3-1