egy, sőt sok fejjel mindenki felett (fotó: Képes Sport)

Imádtam a történelmet, így aztán amikor gyerek voltam, mindig bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb kiderül, a családunk valamelyik őse hétszáztizenkettedikként jött át a Vereckei-hágón, csapdába csalt több száz kutyafejű tatárt a Muhi síkon és ezzel kicsit megakasztotta Batu kán hadának mindent elsöprő lendületét, miután hiába próbálta lebeszélni öngyilkos akciójáról, inkább bakot tartott Dugovics Titusznak Nándorfehérváron, főzte a nem egészen étkezési célra készülő forró levest Eger ostromakor, néhány társával megfuttatta Jellasićot a gyávát, megszervezte a fegyveres ellenállást 1942-ben, és a többi. Sajnos a hetvenes-nyolcvanas években kevéssé volt reneszánsza az alternatív történetírásnak, így maradt a szimpla álmodozás.

Aztán már beértem volna azzal is, ha egy tévéből ismert táncdalénekes vagy színész bukkan fel valamelyik rokon lagziján, de nem ám sztárfellépőként, hanem teljes jogú vendégként, akit évek óta nem látott a pereputty, és pont ezért sírva borul a másod unokatestvérem feleségének nagymamája nyakába, hogy De jól tetszik kinézni Margit néni, amióta nem találkoztunk! Te sem panaszkodhatsz Bandikám, bár fekete-fehérben egy kicsit snájdigabb vagy!, válaszolná Margit néni a szokásos karcos stílusában.

Vagy mondjuk egy focista.

Aztán egyszer az anyukám, aki világéletében utálta a futballt szellemi és fizikai értelemben egyaránt, mert apám túl sokat járt meccsre, ahelyett, hogy újságot olvasott volna otthon vagy elvitte volna őt moziba, engem meg folyamatosan féltett, hogy valami bajom lesz, mondjuk felreped a fejemen a bőr, eltöröm a kezem vagy a lábam, esetleg mindkettőt egyszerre, miközben kergetem a labdát a panelházak mögött a döngölt földes pályán vagy a Barátság Park ócska aszfaltján, és egyébként később igaza is lett, de az egyhetes kórházi kezelés már akkor jött, amikor önálló egzisztenciám volt, nem laktam otthon, így csak kvázi kívülállóként sopánkodhatott a betegágy felett a sebészeten, hogy ugye megmondtam!, szóval az én drága anyukám azzal állt elő, hogy van ám egy olimpiai bajnok rokonunk.

Hirtelen megállt forgásában a földgolyó, de az idő biztosan, és olyanra vetemedtem, amire se előtte, se utána, meghallgattam hosszas fejtegetését a családi viszonyrendszereinkről, amivel többször vitt a sírba, különösen azért, mert úgy kellett csinálnom, hogy érdekel, pedig dehogy, mert ha kiderült, hogy csak röhögök az egészen, persze csak belül, mert volt bennem tisztelet, de legalábbis nem veszem komolyan őt, akkor mélységesen megsértődött, és azt úgy csinálta, hogy nem volt jó senkinek utána hosszú napokig.

Persze hosszan mondta most is a magáét, mert ismerte az alapszabályt, hogy fenn kell tartani a feszültséget, de a nemes cél miatt ez fel sem tűnt igazán, az sem érdekelt, hogy számos teljesen felesleges hajtűkanyart tett a mesélésben, oda nem illő részletekkel traktált, jött velem szembe a sok Gizi néni, meg Mári néni, nem is beszélve az Tóni és Jóska bácsikkal, akik egyébként többnyire halottak voltak már jó ideje, de a többségük rendes és becsületes emberként élte valaha az életét a Kisalföld különböző tájegységein.

Azért érdemes volt várni, mert egy indokolatlanul hosszú hatásszünetet és néhány torokköszörülést követően elérkezett végre az atomcsapással felérő konklúzió.

Az én Jóska nagypapám, azaz a te dédöregapád testvére volt TóniKarcsi bácsi, akinek unokája az Orbán Árpi!

Bakker! Jobb nem is jöhetett volna, nem elég, hogy világhírű, még focista is! Meg vagyok mentve, ilyet mondjon bárki is a Móra iskola 5.d. osztályából, de akár az egész évfolyamból, sőt!, a komplett iskolából!

Plusz kék iskola! Móra-Kék 15-0, muhaha!

És? Ismered? Találkoztál vele?

Talán egyszer… A Karcsi bácsival biztosan, meg is hűlt bennem a vér, mert azt hittem a saját nagyapám ül a székben. Az, amelyik már meghalt.

Ennyi?

Ennyi.

*

Ma lenne nyolcvan éves Orbán Árpád.

Bár ifiként a Győri Postásban kezdett futballozni, élete teljesen összefonódott az ETO-val. 1959-ben, huszonegy évesen igazolt az ETO-hoz, és onnan is vonult vissza 1972-ben. A klubtól később sem távolodott el, létesítményfelelősként szolgálta az egyesületet és utánpótlás csapatokat trenírozott.

Összesen 286 NB I-es bajnokin lépett pályára zöld-fehérben és nyolc gólt lőtt. Tagja volt a ’63-as bajnokcsapatnak, háromszor nyert MNK-t.

A nemzetközi kupákban is megmutathatta magát, huszonkét meccs (BEK, KEK, VVK) szerepel a neve mellett, ráadásul centerhalfként kétszer is eredményes volt. Hab a tortán, hogy a Barcelona és a Fiorentina volt az áldozat, nem mellesleg az utóbbi derbin továbbjutást ért a 85. percben szerzett gól.

Palotai, Tóth, Orbán és a Fiorentina (fotó: magyarfutball.hu)

A nagyválogatott csak ábránd maradt. Aktív időszaka alatt először Sárosi és Mátrai, később Mészöly és Solymosi, majd Páncsics és Szűcs Lajos bérelte ki a középső védő pozícióját. Orbán az olimpiai válogatottal vigasztalódhatott, ’63/64-ban nyolcszor húzta magára a címeres dresszt. A menetelés (csak győzelmek!) a tokiói játékok selejtezőit, majd magát a tornát jelentette, aminek végén ott van a csehszlovákok ellen 2-1-re megnyert döntő. A csúcs.

Szép kerek életpálya.

*

1960. szeptember 18-án a Tatabánya elleni hazai bajnokin játszott először nagycsapatban. Tizenkétezer néző láthatta, ahogy Pósfai játékvezetése mellett 0-0-ra végez a Pesti-Kalmár-Orbán-Tamás-Palotai, Morvai-Kuti, Pió, Váczi, Koós összeállítású, Orczifalvi István edzette ETO a Bányásszal. A kapott gól nélkül lehozott derbi nem rossz nyitás, Havasréti Béla alaposan meg is dicséri a Népsportban.„Orbán volt a védelem legjobbja, főleg fejjátéka volt kifogástalan.”– írja.

A csapatban ragad, a szezonban még 19-szer játszik az idényben, sőt a Szegedi EAC ellen, igaz vesztes meccsen (3-4), megszerzi első gólját is 1961 májusában.

„A 35. percben egyenlített a Győr. Szabó feleslegesen hazaadta a labdát, Orbán elcsípte és a kimozduló Tóth (Lajos) a kapuba helyezte.”

Mit kolbászol a centerhalf a másik kapunál?, teheti fel a kérdést bárki. Semmit, mert Kalmár játszott abban a pozícióban, Orbán balösszekötőként serénykedett Szegeden.

Tizenkét szezon következik, természetesen a jól megszokott helyen, a védelem közepén. Mint fentebb említettem, közben a történelmi bajnoki cím részese, de pont az a (fél)szezon az egyetlen, amikor a meccsek kevesebb, mint felén játszik, egy makacs sérülés hátráltatja. De ez csak apró szeplő az egyébként hibátlan pályafutás orcáján.

büszkén (fotó: magyarfutball.hu)

A Japánban szerzett arany mellett sportszakmailag mindenképpen az európai tétmeccsek jelentik a top kategóriát. A BEK-kaland, ami a Benfica elleni elődöntővel zárult, a már emlegetett Fio-meccs és persze a Barcelonával megvívott párharc. A spanyol klub már akkor is óriás volt, de közel sem övezte olyan kultusz, mint manapság.

Mikor hoz ki magyar csapat legközelebb ilyen összevetést (2-3,0-2) a katalánokkal szemben? Soha.

Megvenné napjainkban Orbánt az FCB? Tuti!

*

1969. október 21.

ETO – Barcelona 2-3 (1-2)

Győr, Vagongyári pálya, 20.000 néző

Vezette: D’Agostini (Cali, Pesciarelli) – olaszok

ETO: Tóth dr. – Keglovich, Orbán, Horváth B., Izsáki – Somogyi, Kiss Z. – Varsányi, Nagy Gy., Korsós (72’ Győrfi), Magyar. Edző: Mészáros József

Barcelona: Reina – Torres – Franch, Gallego, Zabalza, Eladio – Rexach (26’ Ramoni), Pellicer (70’ Castani), J. Carlos – Zaldua, Castro. Edző: José Seguer

Gólok: 6’ Varsányi 1-0, 13’ Pellicer 1-1, 34’ Zaldua 1-2, 71’ Zaldua 1-3, 88’ Orbán 2-3

„Orbán megunta a csatárok tehetetlenségét, többször is előre tört, s végül gólt is lőtt. A 88. percben Nagy jobb oldalról középre adott, s a védőkről lepattanó labdát 7 méterről a jobb sarokba vágta.” A sportlapot olvasva, rém egyszerű játék a futball.

*

Nem egészen három év múlva befejezte a játékot. Nem tudom, hogy amikor 1972. április 21-én Biróczky játékvezető lefújta a Csepel-ETO bajnokit (2-1 oda), hősünk tudta-e már, hogy vége a dalnak.

A meccset követő tudósítás, nem sejtetett semmit. „A hátvédsor közepes teljesítményt nyújtott. Orbán talán lelkesedésben múlta felül társait.” – írta Rózsa András szenvtelenül. Még nyolc forduló volt a szezonból hátra, amibe beiktattak egy hosszabb szünetet, hiszen a válogatottnak négy tétmeccse következett, amit aztán megfejeltek még eggyel. Az EB keretén belül a négy közé jutásért csatázott Románia és Magyarország (Pesten 1-1, Bukarestben 2-2, végül döntő mérkőzés Belgrádban 2-1), miközben bónuszként lezavartunk két vébé-selejtezőt is (Málta 3-0, Svédország 0-0).

modellként is koncentráltan (fotó: Képes Sport)

A klubok, így az ETO is felkészülési mérkőzésekkel múlatták az időt. Nem sokkal előtte, hogy újraindult a küzdelem, a Népsport körkérdést intézett a trénerekhoz, a roppant elmés ’Holt idény-e a szünet?’ felvetéssel, amire a mester, Győrfi Laci bácsi többek között a következő válasszal lepte meg a drukkereket.

„Néhány szerkezeti változást is végrehajtottunk. Orbán bejelentette visszavonulását, már csak levezető edzéseket tart. Utódául Pozsgait jelöltem ki.”

A riporter nyugtázta a hallottakat és nem kérdezett vissza: mi van? Lehet, hogy csak a mai eszünkkel furcsa ez a vég, akkor lehet, hogy így működött a futball. Én mosom kezeimet, alig múltam egy éves akkor.

*

Orbán Árpád pedig harmincnégy.

A hirtelen lezárás ellenére mégis kerek az ő története. Olyan életút, ami még a klub páratlanul gazdag históriájából is kiemelkedik.

Szomorú, hogy már tíz éve nincs közöttünk, de talán éppen most van itt az ideje, hogy a nevét és ezzel együtt azt, amit ő képviselt, a stadion egyik szektorán túl más is megőrizze. Másfél hónappal ezelőtt ráadásul a régi játszótárs is az égbe költözött.

Mit szólnátok például a következőhöz?

Palotai Károly Stadion, Győr, Orbán Árpád út 1.

Javaslom ezt romantikus ETO-drukkerként és nem mellékesen büszke rokonként.

Mert kellenek a hősök!