a város, hol még a Pásztor is hentes (fotó: hir6.hu)

Békéscsaba nekem mindig is a szívem csücske marad.

Azt mondják, az első benyomás meghatározó és ezt meg tudom erősíteni. 88-ban, amikor először jártam a városban, rögtön nyertünk is egy bronzot az országos diákolimpián a Révaival. Ez az élmény még akkor is mélyen belém égett, ha optimista számítás szerint is maximum nettó tíz játékpercet kaptam Jámbor mestertől a háromszor hatvanból. Emlékszem, a torna első napján izgatottan böngésztük a többiekkel a monumentális, és vélhetően büntetésként libafos zöld színűre mázolt sportcsarnok (közszájon forgó nevén nevén Colosseum, esetleg Kolosszeum) előterében a sorsolást, és azzal szembesültünk, hogy a jottista-ipszilonista háború győztes hadvezére, a nyelvészetet művészi szinten művelő Révai helyett a véresszájú komcsi kultúrpolitikus Révay lett a névadónk. A már erősen agonizáló rendszer szánalmas próbálkozásának tűnt ez a szellemi merénylet, de mi csak röhögtünk és kettőzött erővel ugrottunk neki soros ellenfeleinknek.

Egy évvel később újrázni érkeztünk Csabára, hogy aztán a szakmai vezetés legtitkosabb vágyait is felülmúlva, második helyet csípjük meg a Bercsényi mögött. Futottak még: Nyíregyháza és Szeged vagy Kiskunhalas, mert azt már törölte a memóriám, hogy a fix három csapat mellett, ki volt az újonc az előző kiíráshoz képest. Micsoda idők voltak! Az egyik este például Czakó Gabival ketten kilógtunk a koleszból és elmentünk egy búfelejtőbe vörösborozni. Vélhetően a hely szellemének köszönhetően aztán működött a Váczi Zoli-effekt, mert a tényleg szolid, de mégsem igaz sportemberhez méltó kilengést követően, másnap Czaki zseniálisat játszott.

bugyirózsaszínben sem lett szebb (fotó: mapio.net)

Bár más játékot űztünk ott, de egy kis minőségi futballra azért mindenki vevő volt, ezért aztán nem is volt kérdés, hogy csapategység erősítése címén kimegyünk az éppen arra a hétvégére kiírt Előre-FTC NB I-es bajnokira. Sajnos azonban egy gonosz szellem közbeszólt, és még pont időben, a bejárat előtt pár lépéssel nekem venni kellett egy éles kanyart, mert olyan hasmenés jött rám, hogy jobbnak láttam, ha inkább visszasprintelek a szálláshelyre. Soha nem voltam előtte a Kórház utcai szentélyben, és nem bíztam benne, hogy normálisan el tudom ott végezni a dolgomat. Akár többször is.

Óriási hibát követtem el, mert elképesztő show-műsorról maradtam le, amiért talán érdemes lett volna egy cseppet összeszarni magam. Arra a szezonra találta ki az okos MLSZ, hogy nincs döntetlen, egyenlő állásnál tizenegyeseket kell rúgni. Hosszan gyűrték egymást a felek mindhiába. Aztán hirtelen megváltozott minden, hihetetlen lehetőséget kapott a Csaba, mert Fischer Palit a második félidő elején kiállította a spori. Egy ellene elkövetett fault után nemes egyszerűséggel hozzábaszta a bogyót a bűnös Fabulyához, amit persze a másnapi Népsportban erősen tagadott. Volt egy kis cicaharc, de Paja végül lement a gyepről. A Fradi az emberhiány ellenére kihúzta 0-0-ra a meccset, mégsem ment a mennybe, ugyanis büntetőkkel vesztett. Csapattársaim azt mesélték miután visszajöttek a meccsről én pedig totál kiürülve végre elővánszorogtam a budiból, hogy katartikus élményben volt részük, a végén teljesen megőrült a majdnem húszezer néző.

A csabai futballszüzességem elvesztésére így aztán majdnem tíz évet kellett várnom. Pedig az egyetemi éveim alatt is sűrűn megfordultam a településen, igaz, főként nyáron, amikor ezerrel dübörgött a holtszezon vagy például a kolbászfesztivál alkalmából, amikor meg kurvára nem a futballról szólt a történet. Ha csak azt nem vesszük focis élménynek, hogy a helyi spílerek közül vagy a Mracskó Misi vagy a Csató Brother’s által kiállított, saját kezű termékeket is megcsodálhattam a szárazkolbász szekcióban.

Aztán úgy fordult az életem, hogy egyszer csak kaptam egy rakat új rokont a városból, ha értitek, mire gondolok, és így már jöhettek a szolidabb helyi programok is. Meg kötelezettségek. Példának okáért 1998-ban volt egy ballagás, ami határeset, mert az érett fiatalember boldog édesapja, nem a visszafogott apukák táborába tartozott, így a kötelező részek (értsd! Ballag már a vén diák, Gaudeamus, Himnusz, Szózat, puszi-puszi, virágcsokor, ünnepi ebéd) után végre belevághattunk fakultatív programokba is, ami a hölgyek esetében csendes beszélgetést jelentett, nekünk normálisan gondolkodó férfiembereknek ellenben kulturált piálást, majd non plus ultraként mérkőzést. A Szövetség ráadásul volt olyan drága és a Békéscsaba-ETO derbit sorsolta ki arra a szombatra.

jól megválasztott helyszín (fotó: elore1912.hu)

Csak arra emlékszem, hogy az ülőhelyen állunk, ami annyit tett, hogy a betonra szerelt hosszú, korhadó fapadokon egyensúlyozunk több- kevesebb sikerrel, kábé az egyik tizenhatos magasságában. Én az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően büszkén vállaltam fel zöld-fehér elköteleződésemet, amit a vadidegen szektortársak enyhe mosollyal nyugtáztak. Nem volt ám ez olyan veszélytelen vagánykodás, hiszen még csak szűk két évvel voltunk túl a nagy Előre-ETO háborún, aminek végén nem kevesebb, mint hat derék játékost (Csató J., Csató S., Fodor, Mracskó, Szarvas, Zahorán) oroztunk el a Viharsarokból. Azóta is többször gondoltam rá, hogy biztosan egy elhúzódó liga ülés lezárásaként elkezdtek Rizikóval játszani a klubok fejesei, ahol mi erős nyerésben voltunk és végül a csabai főnökök úgy tudták megvédeni Ázsiát és Ausztráliát tőlünk, hogy inkább odaadtak pár játékost.

Szóval, ha valakiről akkortájt Csabán meccs alatt kiderült, hogy Győrből jött, már gyanús szemmel néztek rá a helyiek, de főképp azt skubizták, melyik hazai legényt követi tekintetével, attól tartva, hogy ő lesz a következő áldozat. Én mindenkit megnyugtattam, hogy eszem ágában sincs Valentényit vagy Czipót hazavinni magammal, nem is beszélve a csabaiak aktuális ékkövéről a veres Fülöp Zoliról. Őt aztán hetekkel később az FTC nyúlta le, alattomosan.

Érdekes, hogy a szünetben beálló Vasas Zoltánt többen is ajánlgatták. Sőt, azt is ígérték, ha elintézem, hogy megvegye az ETO, még jelentős mennyiségű kolbászt (csipőst és csemegét igény szerint) is adnak mellé, csak vigyük. Csak annyit válaszoltam, hogy azért van egy szint…

A meccs egyébként normál mederben csordogált, Vayer vezető gólja után sem akart megölni senki. Végül igazságos döntetlen lett, így a családi békességet sem fenyegette, fenyegethette senki és semmi.

*

1998. május 16.

Békéscsaba, 5.000 néző

Békéscsaba: Vámos – Raducu – Futaki, Czipó, Dávid (69’ Vasas) – Fazekas (62’ Kovács), Dobi (46’ Vörös), Kerényi, Valentényi – Belvon, Fülöp. Edző: Pásztor József

nagyon sok csabai Bágyogszováton (fotó: bagyogszovat.hu)

ETO: Molnár – Lakos – Korsós, Stark – Mracskó, Csató, Somogyi, Salagean – Szarvas, Ferenczi (80’ Oross), Vayer. Edző: Reszeli Soós István

Gólok: 38’ Vayer 0-1, 56’ Fülöp 1-1

*

A Békéscsaba idén még nem játszott otthon bajnokit, mivel a Sopron elleni meccset törölték a zord időjárás miatt. Egyes hírek szerint Bekő még abba is belement volna, hogy simán odaadják a három pontot, ezzel biztosítva, hogy tuti négy gólon belül marad SVSE, de végül nem lett egyezség. Balázsnak így ebben a fordulóban is elő kell rukkolnia egy forradalmian új elemeket tartalmazó edzői értékeléssel, ami miatt már most nem alszik.

A két idegenbeli fellépés közül az MTK-val szemben nem volt esélye az Előrének Pesten (0-3), a Mosonmagyaróvárt ellenben legyűrték (1-0) a múlt héten. A kupában egyelőre még állnak. Az egyelőre szó hangsúlyos, tudjátok, miért. A tizenhat között még mákjuk volt, mert megye egyes riválist kaptak. Ennek megfelelően abszolválták is a feladatot, az UFC Nagykanizsát kettős győzelemmel búcsúztatták (3-1, 1-0). A klub pénzügyesei biztosan ették a kefét a sorsolás után.

A Balmazújváros viszont nem szívózott, megküldte az Előrét egy ötössel az odavágón.

Most mondjam azt, hogy mi egy körrel korábban 0-0-t játszottunk ott? Mondom.

A Blog tippje: Békéscsaba-ETO hullámvasutas 2-2.