építési terület (fotó: magyarfutball.hu)

Jó sok település van az országban, ahol nincs és nem is volt NB I-es futballcsapat. Számos olyan hely is akad, ahonnan messzire el kell mennie az embernek, ha elsőligás meccset akar megnézni. Vegyük például Sárospatakot. Ha szigorúan a racionalitást veszem, mint mozgatórugót, egy egészséges lelkületű focibuzi kisgyerek a Diósgyőrt választja magának, mert az relatív közel van és apukát talán be lehet fűzni, hogy vigyen már el Miskolcra. Persze sokkal nehezebb az ügy, ha apuka leszarja a futballt. A legsúlyosabb eset azonban az, ha már nagypapi is tett az egészre, így már harminc éve gellert kapott a dolog, és egy teljesen megmagyarázhatatlan ok vezet valakit arra, hogy elkötelezze magát egy klub mellett.

Nagy valószínűség szerint Cucu barátom is így lett sárospatakiként fradista, de nagyon. Amikor az egyetemen egymás mellé sodort bennünket az élet, jókat röhögtem rajta, hogy mennyire nyomi dolog az FTC-nek drukkolni, amikor annyi rendes csapat is van Magyarországon. A kilencvenes években példának okáért ott volt a Vác. Tisztességes iparos társaság, az elnyomott, frusztrációtól terhelt emberek számára optimális választás.

Cucu azonban ragaszkodott az Üllői úti fákhoz.

Ő ráadásul futballozott is, vélhetően folyamatosan arról álmodott, hogy elviszi a Ferencváros egyszer, de ez a varázslatos pillanat nem jött el soha, és állítom, nem azért, mert nem volt jó futballista. A pataki évek után a MEAFC-ban tüsténkedett bekk-ként, sok nagy csatát élt meg a megye kettőben.

Egy álmos vasárnap délután együtt néztük meg az aranylábúak soros bajnoki meccsét. Valamiért nem volt kerettag, nem emlékszem már miért, szerintem volt valami nyavalyája a lábával. Hiszen mi másért maradt volna ki? Talán Hídvégardó volt az ellenfél, esetleg Alsóvadász, nincs különösebb jelentősége. Csendesen folydogáltak az események, de Cucu nem tudott a derbire koncentrálni. Egy zsebrádió volt nála és hallgatta a Körkapcsolást, mert a csapata, a szent Ferencváros bajnoki játszott Győrben és éppen szaladt a szekér, ők voltak a címvédők, benn e a pakliban a címvédés.

Én somolyogva figyeltem, mert tudtam, hogy esélyük sincs, hisz Verebes épp akkorra rakta össze a csapatot. Láttam a megnyúlt arcát, és éreztem, sínen vagyunk.

Valami balhé van. Motyogta, de nem volt hajlandó elárulni az eredményt. Nem sírt, mert egy férfiember nem sír, ha kikap a csapata, de olyan szomorúság írt az arcára furcsa grimaszt, amit azóta sem láttam senkin.

2-4. Nyögte ki végül.

Aznap szomorúan itta a sörét és nekem sem volt kedvem vidámkodni, pedig belülről feszített a boldogság rendesen, hiszen megvertük ezeket a nyomorultakat.

Hiányzol barátom…

*

1993. április 18.

Rába ETO Stadion, 18.000 néző

Rába ETO FC – Ferencváros 4-2 (2-0)

ETO: Végh – Csikós, Bordás, B. Szabó, Virág – Csertői, Miriuta (86’ Radics), Ivanics (68’ Makkos), Mikóczi – Pena, Klausz. Edző: Verebes József

FTC: Horváth – Telek – Simon, Szűcs – Páling, Fodor (56’ Balogh T.), Kuznyecov (35’ Szenes), Lipcsei, Szekeres – Balogh G., Wukovics. Edző: Nyilasi Tibor

Gólok: 32’ Pena 1-0, 42’ Mikóczi 2-0,57’ Pena (11-es) 3-0, 64’ Pena 4-0, 65’ Balogh G. 4-1, 72’ Wukovics 4-2

Piros lap: 56’ Horváth

*

Mintegy kétezerötszáz önkéntes lakberendező járt Győrben huszonöt évvel ezelőtt. A csodálatos közönségbe oltott Fradi-szív túltengését 634 műanyag szék bánta, és ez csak az anyagi kárt jelenti, mert volt verekedés egymás közt, az ETO-szurkolókkal, a kivezényelt rendőrökkel, meg mindenkivel, aki éppen arra járt.

A rendszerváltás okozta mámort az FTC-drukkerek kissé furcsán fordították le a maguk egyszerű nyelvére, a különös frusztrációból fakadó izét sok-sok pályán mutattak be. A ’93-as győri eset csupán az egyik, kétség kívül kirívó példa.

késői mágia