korrekt színválasztás (fotó: putnokfc.hu)

A Putnokról Nagyvisnyó felé tartó vonaton egyszer csak eltűnt S. A kocsiban tartózkodók az állapotuktól függően különbözően fogadták a hírt. Volt, aki kétségbe esett és volt, aki sztoikus mosollyal az arcán csak annyit mondott, majd meglesz. Egyébként is, ha valaki kívülről szemlélte az eseményeket, nehezen tudta eldönteni, hogy egy Kusturica film forgatását látja, vagy esetleg egy olyan improvizációs előadást, amikor tényleg mindent lehet. Ének és tánc jellemezte a fő motívumokat, de annak inkább a pszichodelikus fajtája. A kalauz, amikor belépett, például először megpróbálta helyreállítani a rendet. Üvöltve kért mindenkit, hogy őrizze meg a nyugalmát, miközben senki sem volt ideges, csak ő. A reménytelen kísérlet kudarcát végül azzal zárta le, hogy elfogadta a kedves kínálását és jóízűt kortyolt a pille palackból, amibe olyan bort töltöttek aznap délelőtt az egyik avasi tízemeletes alatti garázsban működő kimérésben, ami talán még tablettát sem látott. Aki ivott belőle, az pedig garantáltan nem látott semmit hosszú perceken át, de még csak normális hallucinációi sem voltak, mert a bor hatása vetekedett egy csattagó maszlagéval.

Csak azt kérem, hogy ne okozzanak kárt. Mondta végül, miközben kissé idétlenül nevetni kezdett, majd sietve távozott a kocsiból. Egyesek szerint egy lassító szakaszon, artistákat megszégyenítő ügyességgel kiugrott a vonatból, eldobálta minden eszközét, leszaggatta magáról a szolgálati egyenruháját és bevetette magát az erdőbe.

De hol lehet S.? Ő is így tett volna, hiszen ugyanazt a bort itta? Az biztos, hogy a putnoki állomáson még megvolt. Talán mégis ott történhetett valami visszafordíthatatlan, amikor a közel egyórás várakozás közben jobb híján mindenki betért a restibe, és azt kérte, ami volt, a csapos meg azt adta, amit talált. Az Avicum! Az tehet az egészről! Egészen sajátos ízt árasztott magából, ráadásul csak azt követően fejtette ki áldásos hatását, miután lecsusszant az ember garatján. Mintha egy az egyben leégette volna a nyelőcsövet. Bezzeg, ha a miskolci vonatnak lett volna normális csatlakozása Nagyvisnyó felé, talán S.-t sem veszítjük el.

Esetleg megnézhettük volna Putnok látnivalóit. Mondjuk a pár méterre elterülő futballpályát, ami akkor még biztosan nem úgy nézett ki, mint manapság és nem a Puskás Ferenc utca 6. szám volt a címe. Most mesélhetnék bőszen a kalandot kereső győri szurkolóknak, akik ma bátran nekivágnak az ismeretlennek, hogy megnézzék a Barcika-ETO bajnokit.

Mi azonban túltengő önbizalommal néztük le a helyi futballt, mert el sem tudtuk képzelni, hogy a győri, debreceni, békéscsabai és még sorolhatnám milyen csapatoknak valaha is bajnoki jelenésük lesz ebben az álmos kisvárosban, és inkább úgy viselkedtünk, mint egy teljesen átlagos egyetemista, aki olyan helyen jár, ahol előtte soha. Szóval inkább az italt választottuk.

És így elvesztettük S.-t.

Amikor nem sokkal később már kissé ernyedten zötykölődtünk a kis piros vonattal a Bükk csodás vonulatai között, furcsa neszekre lettünk figyelmesek a WC irányából. A bátrabbak nem restelkedtek, azonnal a hang irányába indultak. Az ajtó könnyen megadta magát és olyan látvány tárult a szemünk elé, ami talán örökre be is égett a retinánkba.

érkezési oldal (fotó: mapio.net)

A résnyire nyitott aprócska ablakon S. félig kihajolva utazott. A fizika törvényeit legyőzve préselte ki a fejét és felső testének egy részét. Olybá tűnt, hogy megpróbálta teljesen kigyömöszölni magát, de szerencsére nem járt sikerrel. Amikor visszahúztuk, hamiskásan pislogott, és a tekintetével azt üzente, úgyis megcsinálom még egyszer.

Tudtuk, hogy nem viccel, ezért a hátralévő úton kettős őrizetet kapott, így nem is történt semmi baj.

Azért a biztonság kedvéért este, amikor már lankadt a figyelem, megkísérelte átúszni a nagyvisnyói táboron keresztül kanyargó patakot. Hosszában.

*

Biztos van, aki emlékszik rá, hogy az ETO zajos sikerével zárult 1981-82-es szezonban kis híján Kazincbarcikán is történelmet csináltak. A csapat akkor is az NB II-ben szerepelt, de izmosabb társaság állt össze, mint manapság, és bizony megnyerte a Keleti csoport küzdelmeit. A kiírás szerint osztályzón keresztül vezetett az út a mennyek országába, azaz az első ligába, és a sors a Közép csoport bajnokát, az MTK-VM-et sodorta a borsodiak útjába. Első látásra egyesélyesnek tűnt a párharc, amit alá is támasztott az első meccs eredménye, ami 2-0-s vendégsikert hozott Barcikán. Csendben jegyzem meg, tizenkétezer néző előtt.

A mesterek azonban pontosan látták, hogy nem ilyen sima az ügy, mert a pestiek csak két nokedli-góllal abszolválták a túrát. A jó nevű Borsó valamint Handel Gyuri voltak az elkövetők. A visszavágó aztán majdnem elhozta kék-fehérek rémálmát, a megmagyarázhatatlan blamát, de szerencséjükre a második félidő elején a kazincbarcikai Fodor csúnyán mellédurrantott egy tizenegyest, így csak öt perccel a vége előtt sikerült megszerezni a vezetést, a hátralévő idő pedig kevésnek bizonyult a hosszabbítás kicsikarásához. Az álom álom maradt, és vélhetően az is lesz az idők végezetéig, hacsak nem jön egy első osztályú oligarcha és ki nem találja, hogy már pedig ebbe a városban NB I köll.

*

1982. június 6.

Hungária körút, 4.000 néző

MTK-VM – Kazincbarcikai Vegyész 0-1 (0-0)

MTK: Gáspár – Szabados, Varga I, Turner, Kovács – Turtóczky, Varga II, Borsó – Fodor, Fülöp, Handel (65’ Pekker). Edző: Sárosi László

Kazincbarcika: Kasza – Szobonya, Tóth, Helgert, Fodor – Petrovics, Kálmán, Majoros – Gere, Munkácsy (76’ Szép), Koleszárik. Edző: Frenkó László

Gól: 85’ Szobonya 0-1

*

Ősszel igazán látványos meccset játszottunk a Kazincbarcikával (4-3), ráadásul akkor még más magasságban szárnyalt a Vitelki Zoltán edzette ellenfél. Aztán valami eltörött a tiszaújvárosi albérletben tengődő borsodiaknál, vagy simán azok az eredmények kezdtek jönni, amit mondjuk egy szezon előtti tippversenyen nyugodt szívvel beírt volna a semleges futballtudor, nem derül ki talán soha.

Nagyvisnyón is ott a labda (fotó: osztalykirandulas.hu)

Ami biztos a szezon második felében lejátszott tizenhárom meccsből nyolcat elveszítettek és csak kettőt nyertek meg (Szolnok, Sopron). Nem csoda, hogy kivágták Vityát, bár arról, hogy ki volt a rosszfiú és ki volt a jó, különböző módon emlékezett meg után edző és klub. A Diósgyőrben legendaként emlegetett Vitelki sorsát szintúgy az MTK pecsételte meg, mint az NB I-es álmokat harminchat éve. Helyette jött az örök kazincbarcikai edző, Koleszár György, aki már vagy hatodszor ült le a padra. Koleszárnak egyébként 11 NB I-es meccse van, milyen meglepő!, diósgyőriként. 1979-ben éppen Győrben játszotta utolsó első osztályú mérkőzését (Rába ETO-DVTK 3-1).

Ráadásul Tiszaújváros helyett most már Putnok a hazai pálya. Ha engem kérdeztek, Putnok vadregényesebb.

Mivel a Barcikának most már inkább hátrafelé kell nézegetnie, meleg lesz a pite. Ha kedves az életük hozniuk kellene a három hazait és rajtunk kívül még a magabiztos Kisvárda és a főnixmadár Csákvár utazik a Bükkbe.

Most vagy az lesz, hogy nekünk ugranak és ezzel önként és dalolva gyalogolnak bele a késbe, vagy egy végtelenül unalmas, kivárásra építő ellenfél vár ránk, amire majd azt írhatja a Népsport, hogy elképesztő taktikai csata.

Koleszár nem Vitelki, így én a B verzióra szavazok.

A Blog tippje: Kazincbarcika-ETO felejtős 0-0.

egy kis emlékeztető