hadd szóljon! (fotó: saját)

Van nekem egy nagyon kedves paksi barátom, akiről megismerkedésünk után nem sokkal kiderült, hogy Vasas-drukker. Ez jó huszonhat évvel ezelőtt történt. Csóváltam nagyon a fejemet, egyszerűen nem értettem, hogy egy futballszerető kisvárosi srácnak, hogy jut eszébe ennek a nyomorult csapatnak szurkolni? Nem Kádár miatt, hanem úgy egyébként. Természetesen soha nem jutottunk dűlőre, ráadásul a kétezres években felemelkedett a paksi futball csillaga a magas égbe, sőt egészen az NB I-be, így aztán hanyagolhattuk is a témát.

Most azzal elő sem  jövök, hogy nagyjából azokban az időkben a dunaújvárosi évfolyamtársunk is coming outot csinált egy félénk „Hajrá Vasas!” megjegyzéssel.

Nagyjából akkor adtam fel a labdarúgás szeretete és a logika tárgykörében végzett amatőr kutatásomat.

Aztán tavaly furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Ugye az alap, hogy szeretett csapatunk alászállását követően leszarjuk a bohócliga történéseit. Max a szükséges focis humor-morzsák megszerzése végett kapcsolódunk be egy tévés közvetítésbe vagy kattintunk az nso.hu-ra. A Népsportot – ó! pardon! – Nemzeti Sportot nem is említem, mert az már arra se jó, hogy az emberfia magával vigye a WC-re művelődni.

Szóval láttam egy-két angyalföldi pillanatot, meg olvastam az aktuális történetüket és már egyáltalán nem éreztem azt az undorba vegyülő érdektelenséget velük kapcsolatban mint korábban rendszeresen. Érdekes, ami történik náluk. Az már csak hab volt a tortán, hogy tavaly ők pöckölték ki a Felcsútot a Kánaánból. (Hahó! A Puskás az igazi gáz, nem a Rasenballsport Leipzig!)

Még mielőtt kivágnád a laptopot az ablakon vagy csak simán elátkoznál, hogy mi fenét keresek szerzőként ezen a blogon, megnyugtatlak: nem lettem Vasas-szurkoló.

Ilyen előzmények után őszintén örültem, amikor az októberi MK-sorsoláson a piros-kékeket dobta a gép és kíváncsian vártam a derbit.

*

Sokan utálják az ETO Parkot és mélabús nosztalgiával sírják vissza a Rába Stadiont. Nekik csupán annyit üzenek, hogy 2016 van. Én is rengeteg csatát láttam a szentélyben, többek között szidtam Győri játékvezető kurvaanyját ’84-ben, meg tök véletlenül majdnem együtt jöttem ki a játékoskijárón Szása Sztevanoviccsal azon a forró augusztusi vasárnapon, amikor először húzott ETO-mezt, meg véletlenül lepkéskesztyűt a Fradi ellen. Van ennek az arénának valami bumfordi bája, amit ráadásul a villanyfényes meccsek alkalmával szolidan elfed a sötétség. Egyébként a klub kedveskedett is a retrószurkolóknak azzal, hogy már múlt héten elzárta a vizet, így ha nem is a legendás undibudik jöttek vissza, de torát ülhette a higiénia a ToiToi vécékben. A nyolcvanas évek hiánygazdaságát pedig a büfék prezentálták, ahol kábé a hatodik vendég után elfogyott a forró tea. Tényleg! Forralt bor volt?

A kezdőket elemezve gyorsan kiderült, hogy a szimpatikus imidzsét megerősítve a Vasas láthatóan respektált bennünket, komolyan vette a meccset, így majdnem pályára küldte a sztenderd csapatát. A másik oldalon Bekő mester rotált egy nagyot, amiért nem tudok rá neheztelni, mert nyilván én is telhetetlen vagyok és már jövő ősszel EL-meccseket akarok élőben látni, amihez már csak öt kört kellene menni, de mégiscsak jön a Kaposvár a hétvégén.

feldőlt a pálya (fotó: saját)

Az elején aztán piszkosul kijött az osztálykülönbség. A kettő meg főleg. Az más kérdés, hogy a gyors gólt egy jóindulattal befújt szabcsi után vágta be (hmmm… vagy vágta meg?) a paderborni török gyerek. Ügyes volt, de a kapu mögül is megnézném a labda ívét. Utána aztán húzogattak rendesen, de szerencsére inkább öncélúan, bár az alapvonalról visszatett labdáknál határozottan éreztem a tudatosságot. Az azért gyorsan kijött, hogy a német edző ellenére nem ők az Eintracht Frankfurt. Mi nagy lelkesen kerestük a bogyót, amit persze úgy is lehet értelmezni, hogy mivel tisztában voltunk a képességeinkkel, takarékoskodtunk az erőnkkel, mindamellett vártuk az adandó alkalmat, hogy lecsaphassunk mint a vércsék.

És lőn! A félidő vége felé el is jött a pillanat, amikor egy pofásabb ellenakció azzal zárult, hogy az egyébként már kissé kisodródó támadót agyatlan módon elsodorta valamelyik taktikailag éretlen pesti gyerek és a megítélt büntetőt magabiztosan vágta be Rácz Feri.

Oléolééé! Oléolééé! Oléoléoooléééooollééé! Taps, függöny.

A szünetben az jutott eszembe, hogy már Verebesék korában is jó ómen volt, ha az első félidőben a Stadion utca felé támadtunk, mert a fordulás után szórtuk meg az aktuális ellent. Nagyon hittem benne, hogy most is így lesz, de azért a gyakorlati megvalósítás kapcsán voltak kétségeim.

a pillanat, amikor az idegenek megműtötték Debreceni András agyát (fotó: saját)

Igenis van vuduvarázslat! Alig egy perccel az újrakezdés után Debreczeni András megmutatta, hogy miért nem kellett a Diósgyőrnek. Laza mozdulattal indította Szabó Elt, aki megnyújtotta lépteit és mivel Nagy Gergő gott sei dank! nem tudta eldönteni, mitévő legyen, jöjjön-e vagy sem, Lukács pedig kíméletlenül bepöcizte a pettyest. A gólt követő hangorkánba még az alkalmi zöld pottyantósok is beleremegtek, talán olyan is volt, ami feldőlt, de ez ott és akkor senkit sem érdekelt. Égett a bohócliga listavezetője!

Kár, hogy még negyvennégy perc volt hátra.

Mindenesetre vérszemet kapott a csapat, a Vasas meg érzékelhetően kicsit beszart és nem igazán tudott mit kezdeni a szituációval. A srácokat elkapta a gépszíj. a védelem fújhatott egy kicsit, a középpálya jól állta a sarat, elől pedig Lukács rohangált, Zeke és Rácz pedig néha futsalos módon fűzögette be a pesti bekkeket.  Ne feledjük! Válogatottakról van szó. Határozottan jól szórakoztunk, főleg mert csapat keménységben is felvette a versenyt, aminek az lett az eredménye, hogy összejött egy kisebb cicaharc. Oké, hogy Burmeister majdnem száz meccset nyomott a Bielefeldben, de akkor is milyen jogon bántja a mi Varga Robinkat? Ki is húzta a gyufát rendesen: búúúzta a végéig ultra, tinédzser kislány és Erzsébet utalványra járó nyugdíjas békés egyetértésben. Meg én is.

A problémák ott kezdődtek, hogy egyre többen kezdtek besavasodni, a görcs jeleit mutatni és mindig szemtelenül sok idő volt hátra.

Ekkor hangzott el az ominózus, címben említett mondat az alattam ülő apuka szájából. A címzett egy tízéves forma kislány volt, aki lelkesen és fegyelmezetten ülte végig a meccset és közben tündéri naivitását bizonyítva kérdezett. Remélem most már azt is tudja: mi a különbség a bajnokság és a kupa között?

Sajnos a végére elfogytunk. A Vasas először végigvitt egy pofás akciót és egyenlített, majd miután Szabó Lukács kihagyta a meccslabdát, a kontrából beverte a győztes gólt. Kalap, kabát.

ha ott is lettek volna nézők, befújják a győztes gólt (fotó: saját)

Heroikus küzdelem volt, nyilván az sem volt véletlen, hogy az egyik partjelzőt Szécsényi Istvánnak hívták.

Meglehetett volna a 3-2 ide is, de én már azért meglengetem a kalapomat Szabó előtt, mert a 90. percben egyáltalán végig tudott sprintelni a félpályától a tizenhatosig. Azt meg összeszorított foggal írom le: talán jobb is, hogy így lett vége, mert a srácokat elnézve egy esetleges hosszabbításban még a 2-5 is benne lett volna.

Azt pedig nem érdemelték volna meg. Nagyon nem.

Mindenkinek köszi!

*

2016. november 29.

ETO – Vasas 2–3 (1–1)

Győr, ETO Park, 1.050 néző

Vezette: Zierkelbach (Iványi, Szécsényi)

ETO: Horváth D. – Szabó B., Németh B. (76’ Zamostny), Nagy Á., Varga R., Zeke – Szalai Á. (73’ Gyagya), Lázár (62’ Pongrácz), Illés  – Szabó L., Rácz F. Edző: Bekő Balázs

Vasas: Nagy G. – Burmeister, Debreceni, Ristevski (93’ Czvitkovics) – Korcsmár – Kleisz (58’ Kulcsár T.), Berecz, Hangya – Ádám (67’ Pavlov), Sağlık, Remili. Edző: Michael Oenning

Gólok: 11’ Sağlık 0–1, 39’ Rácz F. (11-es) 1–1, 46’ Szabó L. 2-1, 79’ Remili 2–2, 91’ Pavlov 2–3

*A gyor.taccs.hu oldalon 2016. november 30-án megjelent írás változatlan utánközlése!