ott van a srác (fotó: nso.hu)

Arra emlékszem, hogy korán indultunk Miskolcról. Talán vonattal. Sietnünk kellett, mert nem tudtuk pontosan, mikor csengetnek majd este, és akkor nincs apelláta, készen kell állni, mert a járat nem tűr halasztást. Nekünk tettek szívességet.

Pécsre mentünk, és csóró egyetemistaként a stoppolás tűnt a legolcsóbb megoldásnak, nem véletlen. Az már csak hab volt a tortán, hogy nem kellett az út mellett szerencsétlenkedni, hanem célirányosan elvitt minket egy teherautó. Stopposként, de mégsem. Az ár, amit ezért fizetni kellett, nem volt borzasztó. Kis kanyart kellett tenni, mert Debrecenből volt fuvar. Zsolt anyjának volt egy kis fuvarcége, így aztán egyszerűen ment a dolog. Hűtőszekrényeket fogtok vinni, ha odaértek, segíteni kell a sofőrnek a pakolásban. Rendben? Persze, hogy rendben. A vezetőfülkében üldögélő Lacinak nem hiányzott a két potyautas, de amikor kiderült, hogy majd beszállunk a melóba, egyből lelkesebb lett. Beszélgetni ugye nem kell, tette fel a kérdést, de nem is várt választ.

Éjfélkor indultunk. Némán ültünk egymás mellett, senki sem akarta megtörni a csendet. Laci üveges tekintettel nézett maga elé, és robotként nyomta felváltva a gázt és a féket. Alig vettük észre, amikor sebességet váltott. Nem akartuk megzavarni, a lelkünk mélyén attól féltünk, hogy egy sima kérdés kizökkenti a sztoikus nyugalmából, és a 35-ös út helyett hirtelen nekivág a pusztának, és csak megy és megy, nem kíméli az elé kerülő szürkemarhákat, a hatalmas szarvak jobbról és balról lógnak a visszapillantó tükrökön, egyre nehézkesebben haladunk, hirtelen felbukkan mögöttünk egy terepjáró, rajta a természetvédők logójával, villogtatni próbál, de hiába, Laci zombiként nyomja a pedálokat, nem figyel semmire, aztán nekimegy a Kilenclyukú híd pillérjének, megáll, de csak azért, mert nem tud tovább menni, benyúl a kesztyűtartóba, elővesz egy pisztolyt, a halántékához emeli és lő. Öngyújtó, te hülye! Mondja és röhög, és mi is vele.

A dunaföldvári Duna-híd előtt egyszerre azt vettük észre, hogy Laci kiteszi az indexet a senki földjén, szépen lehúzódik az út szélére, megáll, becsukja a szemét és elalszik. Egy másodperc alatt történik mindez.

Annyira valószínűtlen volt a jelenet, hogy mi is önkéntelenül becsuktuk a szemünket, és meglepő módon egy pillanat alatt mély álomba merültünk. Varázslat. Táncoló mosógépek és hűtőszekrények bukkannak fel a semmiből, az elől töltősek forgódobjai folyamatosan pörögnek, a hűtők körül kékesen világít a jeges levegő. Minden és mindenki mosolyog, boldogság mindenütt. Egyszerre szürkemarhák lépnek elő a semmiből, de érdekes módon nincsenek szarvaik. Fura hangokat hallani, ami a tehénbőgés és a mosógép monoton zajának érdekes keveréke, brrr és zzz és múúú. Elandalít.

Laci hirtelen felül a székében, indít, és már megyünk is. Pár perccel később átkelünk a valószínűtlenül kékes Dunán és már tényleg csak nagyon kevés van hátra, hogy megérkezzünk Kaposvárra és kipakoljuk a hűtőgépeket.

*

Nincs bakancslistám. Ha lenne, akkor azon egy tétel biztosan szerepelne.

Buenos Aires.

Pár évvel ezelőtt felcsillant a remény. A Nemzeti Bank irodákat akart alapítani a világ számos táján, és embereket keresett. Az átlagos érdeklődő számára a lokációban nem volt túl sok ráció, de láttunk már olyat, hogy egy elvileg normálisan működő állam pályáztat az isten háta mögötti szigetvilágába, turisztikai menedzser pozícióba. Belefér a büdzsébe, nemdebár?

Bejrút és Baki mellé pont becsusszanhat Buenos Aires. 3B, remekül el lehet adni csomagban.

A gond csak annyi, hogy nem tartozom Gyuri bácsi (nem Soros!) pereputtyához, plusz nem hiszek az unortodox gazdaságpolitikában.

Így aztán nem marad más, mint az, hogy saját pénzből utazzak a Dél-Amerikába. Egyszer. Mondjuk, amikor ötven leszek.

*

Waltner Robinak ellenben megadatott a csoda. Mai eszemmel sem tudom felfogni, kinek volt az a fantasztikus ötlete 2002 nyarán, hogy a friss magyar bajnok Róbertet Argentínába adja el? Mindenesetre jár neki egy különdíj a legvalószínűtlenebb bizniszek kategóriájában, pontosabban egy örökös fődíj, mert a deal összejött.

Mindezt tetézte azzal, hogy egy percet sem játszott utána a Boca első csapatában, de a Wikipedia szerint megnyerte a Copa Libertadorest és az Interkontinentális Kupát is, utóbbit a Milannal szemben, tizenegyesekkel.

a kispadon sem lehetett könnyű

Az más kérdés, hogy a jokohamai döntő előtt egy nappal már ciprusi bajnokin volt jelenése az Anarthosis Famagusta kötelékében a jónevű Ethnikos Achna ellen.

Melyik magyar focistának van ilyen iniciáléja?

De Róbertnek tényleg megvolt a lehetősége, hogy komoly meccseken lépjen pályára roppant erős ellenfelekkel szemben. A hírek szerint közeli barátságba került a csapatba akkor bekerülő Tevez Károllyal, akinek még a gulyáslevest is megmutatta, mire ő teljesen behalt a gyönyörűségtől, de ez is kevés volt ahhoz, hogy Oscar Tabarez mester akár a padra leültesse.

*

2002. október 27.

El Monumental, Buenos Aires

Vezette: Horacio Elizondo

River Plate – Boca Juniors 1-2 (0-1)

River: Comizzo – Garcé, Ayala, Demichelis, Rojas – Astrada (Pereyra), Lucho Gonzalez (Fuertes), Zapata, D’Allesandro – Dominguez, Cavenaghi (Cuevas). Edző: Manuel Pellegrini

Boca: Abbondanzieri – Burdisso, Schiavi, Crosa – Ibarra, Cascini, Battaglia, Rodríguez – Barros Schelotto (Pinto), Tevez (Bracamonte), Delgado. Edző: Oscar Tabarez

Gólok: 42’ Delgado 0-1, 52’ Fuertes 1-1, 77’ Delgado 1-2

*

A szezon meglepetése a Kaposvár szereplése. A nyitómeccsen ugyan kikapott az újonc otthon a Gyirmóttól, de azóta roppant magabiztosan menetelnek a zöld-fehérek: öt győzelem mellett négy iksz a mérleg. A gárda egyik oszlopa a Győrből kiebrudalt Beliczky Gergő, aki eddig öt gólt vágott. Kurvára nem szeretem azokat az okoskodásokat, hogy no lám, no lám, hülyeség volt kidobni innen, hiszen. Egyrészt nincs ha, másrészt egy normálisan gondolkodó futballistának jót tesz a környezetváltás, szóval piszkosul nem biztos, hogy Geri itt is szárnyalna. Élt a lehetőséggel, de majd szerda este héttől végre eljön a görcs, és újra a régi Beliczkyt látjuk a pályán, aki eszetlenül húzogat, és mindenkinek a hasán akar keresztülmenni.

Reményre ad még okot, hogy valamilyen oknál fogva most indul egy apróbb szájkarate a semmirekellő nb2.hu portál és a nem túl okos klubvezető között, miszerint anyagi gondok vannak a csapatnál. Az alapvetés a tipikus DVTK-szindróma a kilencvenes évek végéről. Hogy az micsoda? Beígérek mindent, mert magam sem hiszek a sikerekben, aztán amikor jönnek a győzelmek, nézek, mint Rozi a moziban és nem fizetek. Nem azért mert alapvetően geci vagyok, hanem mert nincs fedezet az ígéretekre. Miután bekövetkezik a baj, kezdődhet a jogi szkanderozás, aminek közös megegyezéssel történő szerződésbontás a vége. Plusz a csapat a dobogóról úgy hull alá, hogy majdnem kiesik az aktuális ligából. Ugye, Kövy Zoltán?

Egyelőre masszív tagadásban van a Rákóczi potentátja, de én Erdélyi Laci helyében folyamatosan negatív üzeneteket sugdosnék a védők fülébe egy-egy kényes helyzetben, hátha lankad a figyelem.

Waltner meg közben merenghet azon, hogy mecsoda bulik voltak anno Tevezzel a La Boca negyedben.

!Olé!

*

Amikor első alkalommal összejött a két csapat az NB I-ben, roppant mozgalmas meccset vívtak egymással.

1975. október 4.

Rába ETO – Kaposvári Rákóczi 1-1 (0-1)

ETO: Földes – Baumann, Pozsgai, Pásztor, Horváth F. – Varsányi, Somogyi, Horváth L. (46’ Mile)– Pénzes, Szokolai, Gombás (46’ Stolcz). Edző: Pálfy Antal

Kaposvár: Hegedűs (42’ Szabó) – Kanyar, Ágfalvi, Márton, Németh – Nagy, Konrád, Burcsa – Varga, Kováts, Duschák (75’ Turai). Edző: Mathesz Imre

Gólok: 48’ Burcsa 0-1, 70’ Stolcz 1-1

Kiállítás: 39’ Szokolai, 39’ Nagy