Anyám már túl volt a félidőn. Egyre nehezebben mozgott, hamarabb vesztette el a türelmét, úgy érezte ráborul az egész világ. Kicsit félt az egésztől, az ismeretlentől. Nem volt segítsége, bár az a fene nagy büszkesége talán nem is engedte volna, hogy elfogadjon bármilyen támogatást. Megoldom! – sziszegte a foga között sokszor, magában, magának, amikor hétköznapokon a Tanácsi Tervezőből hazafelé ballagott az aprócska Otthon utcai albérlet felé, és közben betért egy boltba vásárolni, de belül sírt, mert olyan jó lett volna, ha van ott valaki és megfogja a teli szatyrot.

Esténként, ha éppen apámnak készített ebédet, amit aztán ő másnap elvitt magával, csinálta a tésztát a grenadírmarshoz, mert azt apám nagyon szerette, már fájt a keze a gyúrástól, a lába pedig bedagadt a sok állástól, kinézett az ablakon, a függöny mellett nem sok minden látszott, sötét volt, nem szűrődött be fény az utcáról, az udvart belepte a nagy feketeség, a csupasz szőlőtőke mellett azonban mintha valami apró fényesség lenne, pici pont, körbe-körbe ugrált, cikázott, és anyám azt gondolta, hogy az én vagyok. A fájdalmak elillantak és ő feltette a krumplit főni.

Mikor este lefeküdtek, apám úgy mondott köszönetet, hogy gyengéden magához ölelte, és így aludtak el, békésen. Anyám ilyenkor elfelejtette minden baját. Mosolygott és közben azt álmodta, hogy lánya lesz, akit majd egészen másként készít az életre, mint őt az anyja. Minden reggel gondosan fésüli hosszú szőke haját, engedi a konyhában sertepertélni, azt sem bánja, ha kiönti a sót, vagy összetör egy teljesen jellegtelen poharat. Foglalkozik vele, kirándulnak, varrnak. Szeretik egymást.

És sosem emel rá kezet.

Egy reggel arra ébredt, hogy apám a pénztárcájában kotorászik. Apám nem akarta őt felébreszteni, de suta igyekezete éppen a visszájára fordult. Csilingeltek a forintok az ócska bukszában, nagyon igyekezett, hogy észrevétlen maradjon, azonban azzal, hogy újra meg újra megállította a mozdulatot, aztán, ha csend lett, megint elkezdte, még jobban felhívta magára a figyelmet. Amikor hallotta, hogy anyám mocorogni kezd, hirtelen kővé dermedt, próbálta az időt is megállítani. Szerencséje volt, hogy háttal állt, így néhány röpke másodpercig elleplezhette, hogy miként vörösödött el hirtelen, amikor anyám megszólalt.

-Mit csinálsz?

Apám úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, sőt, mintha ott sem lenne.

-Mit csinálsz? – jött újfent a kérdés, de most már egy kicsit türelmetlenebbül. –Mész valahová?

-Tudod, vasárnap van. – vett magán erőt apám. -Délután játszik az ETO. Elugrom gyorsan a trafikba, veszek egy Népsportot, de te csak aludj nyugodtan.

-Hozzál tejet. – mormogta bosszúsan anyám, és közben fázósan magára húzta a takarót. –Már megint az a hülye futball… – dörmögte, de már csak magának és még jobban szerette volna, ha lánya születik.

-Az Újpesti Dózsa jön. – szólt vissza apám az ajtóból, de csak halkan, mert inkább magát akarta megnyugtatni, mintsem anyám rossz kedvét elűzni. Úgysem tudta volna elmagyarázni, hogy itt van a nagy esély, hiába menetelnek a bajnokságban a lilák, a a Honvéd ellen már csak 0-0-ra futotta, aztán a Zvezdától kaptak egy négyest a BEK-ben. Meg lehet fogni őket.

Igaza lett.

Amikor hazaért a meccset követően, és anyám csillogó szemmel fogadta, nagyon meglepődött. Nem ehhez volt szokva, minden alkalommal kapott pár pikírt megjegyzést, és ami még jobban fájt neki, rosszalló pillantásokat. Most azonban nyoma sem volt ilyesminek. Mi történhetett? Furdalta a kíváncsiság, de nem akarta egy rossz pillanatban feltett kérdéssel elrontani a hangulatot, így úgy tett, mintha nem vette volna észre anyám feltűnően jó hangulatát.

-Na mi volt? – kérdezte anyám és a hangja alapján őszintének tűnt az érdeklődése.

-Győztünk. – felelte apám szikáran és közben egy másodpercre sem esett ki a szerepéből.

-Az jó. – nyugtázta anyám, de már nem tudta leplezni az izgalmát és belevágott. –Képzeld, megtörtént!

-Micsoda? – ijedt meg apám hirtelen, mert nem tudta hova tenni, amit hallott.

-Hát rúgott a baba! Először! – mondta szinte önkívületben anyám és közben már sírt. Felszabadultan, úgy, ahogy csak a legnagyobb örömében tud az ember. –Amíg oda voltál, rúgott a baba! Kétszer is!

És ebben a pillanatban apám már biztosan tudta, hogy fia lesz.

A fia leszek.

*

1970. október 11.

Győr, 6.000 néző

Rába ETO – Újpesti Dózsa 2-1 (2-1)

ETO: Földes – Keglovich, Orbán, Kiss, Izsáki – Pozsgai, Horváth L. – Stolcz, Nagy, Horváth B., Glázer. Edző: Dombos Ágoston

Újpest: Szentmihályi – Noskó, Solymosi (46’ Káposzta), Horváth J., Juhász – Dunai III, Fazekas – Zámbó (46’ Tóth A.), Bene, Dunai II, Nagy L. Edző: Baróti Lajos

Gólok: 17’ Stolcz 1-0, 19’ Bene 1-1, 31’ Horváth B. 2-1

*

A ’90-es évek közepe maga a vadkapitalizmus a magyar futballban. Az élet más területén is, de már akkor igaz volt, ami manapság még inkább az arcunk előtt zajlik, hogy a foci a társadalmi mozgások legjobb leképezője.

Az ETO a nagy sikerek után visszaszürkült középcsapattá, és itt is megjelentek a csapat körül mindenféle szerencselovagok. 1994 őszén például mínuszos hírben számoltak be a lapok arról, hogy Zsidi Csabával, az ETO FC Kft. korábbi igazgatójával szemben őrizetbe vétel mellett kezdett bűnvádi eljárást a hatóság.

A csapat közben vergődött a ligában, tíz forduló után már öt vereséget számlált, ráadásul az utolsó három meccsét zsinórban elbukta. Különösen fájó volt a BVSC elleni hazai 1-3, ami után az edző és a klub vezetője sem fogta vissza magát, ha elé toltak egy mikrofont. Beszéltek és beszéltek: őszintén, vágatlanul. Már ott tartottunk, hogy kijelentették, a nyáron vásárolt új játékosok rosszabbak, mint akik ilyen-olyan okok miatt elhagyták a klubot.

A klubigazgatót Bolla Péternek, a vezetőedzőt Verebes Józsefnek hívták.

Ilyen előzmények után jött az Újpest elleni hazai bajnoki, ami túl sok jót nem ígért, mivel a lilák kilenc győzelem mellett csupán egyszer ikszeltek. Gyakorlatilag legyalultak mindenkit, aki velük szembe érkezett. Az eredménysorban volt 4-2, 4-0, 5-3, 6-1, sőt 7-1 is.

Pontosan az történt, ami majdnem huszonöt évvel korábban, 1970 őszén: az ezerrel száguldó Újpestet várta a szárnyaszegett, több sebből vérző ETO.

A végkifejlet, azonban picit más lett, bár a lila-fehér csapat vert seregként távozott, ezúttal gólt sem kaptunk.

„Örülök, hogy ezen a számunkra fontos találkozón bebizonyosodott: verebes nem hazudik. Már korábban többször mondtam, hogy ezt az együttest meg kell ’csinálni’, ugyanis a sok új, jó játékos még nem jelent csapatot. Azt egybe kell gyúrni, ehhez pedig idő kell. Erre a találkozóra különösen nehéz helyzetből indultunk. Szinte ezer sebből vérzett a csapat, válogatott játékosok egész sora hiányzott, sérülések, betegségek miatt a héten nagy volt az edzésekről hiányzók létszáma is. Ilyen körülmények között sikerült feltüzelni úgy a pályára lépőket, hogy le tudtuk győzni a jelenlegi legjobb magyar csapatot.” – nyilatkozta utánozhatatlan stílusában Verebes a mérkőzés után.

A szép és hangos siker azonban csak pürrhoszi győzelem volt. Az őszi idény maradék négy meccséből hármat elvesztett a csapat, a következőt például vízszintesen szakadó hóban, reménytelen játékkal a Loki ellen Győrben (1-3), és végül a tizenharmadik helyen telelt. Verebes az félszezon végén távozott, és a tavaszt már a Vasas kispadján kezdte.

*

1994. október 22.

Győr, 6.000 néző

ETO FC – UTE-Novabau 2-0 (2-0)

ETO: Disztl – Bordás – Radics, Kuttor – Korsós, Miriuta, Farkas (32’ Mikóczi), Árgyelán, Kövecses – Hámori, Popescu (77’ Hajszán). Edző: Verebes József

Újpest: Praj – Füzesi – Bérczy, Molnár – Jenei (84’ Kovács), Kozma, Véber, Szlezák, Egressy – Szanyó, Horváth (61’ Belvon). Edző: Garami József

Gólok: 6’ Árgyelán 1-0, 24’ Miriuta (11-es) 2-0

*

Amióta az NB I alatt játszik a csapat, minden kupaszezonban kap bónuszként legalább egy elsőligás csapatot. Járt itt a Debrecen, a Vasas és legutóbb a Balmazújváros.

Most az Újpestet dobta a gép, ami azért csodás, mert lehet a habot azzal is verni, hogy a címvédő látogat a stadionba. Hurrá! Van is felhajtás, ha elhinnék mindent, amit az újságok írnak, akár még a teltház is összejöhet, plusz itt lesz a tévé, ahonnan szívem szerint a kis Knézyt várnám szívesen, hogy vajon tud-e olyan szívhez szólóan beszélni nálunk is, mint azt tette legutóbb KádárKubatov elvtársról a Diósgyőr-Fradin. Erre azonban kevés a sansz, mert Juniornak nyilván derogál a második liga, a Dózsát sem szeretheti, ha már az FTC mellett kötelezte el magát, ráadásul hűvösek is lehetnek az október végi éjszakák.

apuHogy én mire számítok személy szerint? Tudja a fene. Ha abból indulok ki, amit vasárnap láttam a Vác elleni bajnokin, akkor sok jóra nem. Ráadásul egy alsóbb ligás, elvileg nagy célokat maga elé kitűző (értsd: irány az NB I! nem röhög!) társaság nem biztos, hogy a kupát preferálja, különösen akkor, ha ilyen korai szakaszban akaszkodik össze egy papíron jobb csapattal. Ne égjünk nagyot és ússzuk meg sérülés nélkül, adja ki az ukázt a szakmai stáb. Ebbe a tervbe most némiképp bekavar, hogy adja a tévé a derbit, tehát az ország futballszerető polgárai ott fognak lógni a képernyők előtt, és árgus szemekkel nézik majd, mire képes a hajdanán szebb napokat látott ETO, a hajdanán szebb napokat látott Újpest ellen. A feltételezhetően sokmilliós tömegből most vegyük le a RB Leipzig, a Hoffenheim, a Milan, a Genoa, a Chelsea és a Derby szurkolóit, illetve azokat a hardcore Barca- és Inter-drukkereket, akik egy hét elteltével képesek nyolcadik ismétlésben megnézni egy már ezerszer leadott meccset.

Az önbecsülést talán még felpiszkálja, hogy nem csak a családtagok, illetve azok látnak játszani, akik a megye egyben is kijönnének. Legalábbis remélem.

Én csupán annyit kérek az aranylábúaktól, hogy legyenek szívesek és lepjék meg kellemesen az érdeklődőket!

Engem sajnos online nem tudnak, mert hónapokkal korábban, amikor a feleségem jegyet rendelt egy színházi előadásra, sajnálatos módon elsiklott a figyelmem afölött a tény fölött, hogy október 31-én kupaforduló lesz. Késő bánat.

Amikor tíz körül újra bekapcsolom a telefonomat, és boldogan belebokszolok a levegőbe, szeretnék egy nagyot üvölteni a pesti éjszakába.

Hajrá ETO!