Sorra szálltak le a gépek a paraguayi Luque városa mellett fekvő Silvio Pettirossi nemzetközi repülőtér kifutóján. Alejandro Domínguez az épület elegáns tárgyalójában kissé feszülten várta a többieket, miközben újabb és újabb cigarettára gyújtott. Az alelnökök közül először a venezuelai Laureano González bukkant fel a teremben, amin senki sem csodálkozott, hiszen majdnem mindig ő érkezett elsőnek, mivel utált késni. Pár perccel később követte őt a mindig rendkívül elegáns kolumbiai Ramón Jesurún. Most sem okozott csalódást a tengerkék inggel, amihez halszálka mintás öltönyt választott, amit egy magenta színű díszzsebkendővel dobott fel.

-Ramón! Te nem tudsz hibázni! – ölelte meg mosolyogva Domínguez, de a testbeszéde elárulta, hogy csak tetteti a jókedvet. – Na végre! Arturo is itt van! – folytatta hirtelen, amikor újra kinyílt az ajtó.

-Elnézést! – szabadkozott Arturo Salah – Tudjátok milyen rémesek a chilei légiirányítók. Állítólag megint sztrájkolni akarnak. Micsoda bagázs! Pinochet idejében nem volt ekkora a szájuk.

-Várunk még valakit? – kérdezte Laureano González türelmetlenül. – Szeretném, ha gyorsan végeznénk, mert ki tudja, mi történik közben otthon?

-A végrehajtó bizottságból meghívtam még Tapiát, elvégre ők a leginkább érintettek. – válaszolta Domínguez. – Coronelnek is szóltam, de ő annyit válaszolt, hogy elsöpörné a népharag, ha részt venne a megbeszélésen. Egyébként meg együk meg, amit főztünk.

-Elegem van már a brazilokból! – füstölgött Jesurún – Állandóan megsértődnek, azt hiszik, hogy mindenki ellenük van. Pont leszarom, hogy a River vagy a Grêmio játszik a döntőben. Nekik semmi sem elég.

-Ne dühöngj, Ramón! Gyere igyunk meg egy jó kávét, amíg Claudio ide nem ér! – próbálta vigasztalni barátját Salah.

Az ötletből azonban nem lett semmi, mivel kinyílt a fotocellás ajtó, és belépett rajta az emlegetett Tapia.

-Mi a gáz? – tette fel szokott harsány stílusában a kérdést még azelőtt, hogy köszöntötte volna a többieket. – Rengeteg dolgom lenne a döntő miatt. Már a fél világ keres, akár egymillió jegyet is el tudnék adni. Kurva nagy biznisz ez, barátaim!

-Részben erről is lenne szó. – felelte Domínguez – Az üzletről. No meg arról, hogy van itt valami, ami halványítaná az első meccs fényét. De a többit beszéljük meg a székházban!

A főbejárat előtt már várta a taxi az öt urat, majd miután mindannyian beszálltak, nagy gázzal elindult az Autopista Pettirossin keresztül az Avenida Sudamericana irányába.

*

-Uraim! – vágott bele mondandójába azonnal az elnök Alejandro Domínguez, amint mindenki kényelmesen elhelyezkedett a hetedik emeleti exkluzív tárgyaló kényelmes foteljeiben. – Hatalmas lehetőség előtt állunk! Itt a nagy esély, hogy végre ránk is jobban odafigyeljen a futballvilág, kibújjunk az európaiak árnyékából. Ez a Boca-River Libertadores Kupa-döntő egy égből pottyant ajándék, olyan valami, ami ki tudja, mikor lesz még egyszer. Az idő is nekünk dolgozik, az óceánon túl még csak ébredezik a Bajnokok Ligája, nem hiszem, hogy egy CSZKA-Pilzen – jól mondom, Conchita? –tűzbe hozna bárkit Európában.

-Khm! – köszörülte meg a torkát Tapia. – Alejandro! Ezt mind tudjuk. Térj végre a lényegre! Mi a tökömért rángattál ide minket?

-Egy pillanat, Claudio! – nyugtatta Domínguez a túl heves argentint. – Mindjárt ott járok. Szóval! Mindenkinek az az érdeke, hogy semmi másról ne szóljon a november 10-11-i hétvége, mint a mi fantasztikus finálénkról! Nem igaz, Laureano?

-De-de! – bólogatott bőszen a venezuelai, és vett még egy pár darabot abból a csodás paraguayi sütiből, amit annyira szeretett.

-Csak nem akar keresztbe tenni valaki? – kerekedett el a szeme Arturo Salah-nak.

-Lehet, hogy így van. – komorodott el Domínguez egy pillanatra, de tényleg csak néhány percre, majd erőt vett magán és folytatta. – Azt nyilván ti is tudjátok, hogy azon a szombaton a németeknél Dortmund-Bayern meccs lesz, de az minket nem zavar, mert megelőzi a mi derbinket. A manchesteri rangadó már kényesebb kérdés, mert azt vasárnap játszák, de szerintem ezt Claudióék megoldják, majd bedobják a baráti sajtóban a Malvin-szigetek témáját, ezzel az angol focinak lőttek is.

-Megoldjuk, Alejandro! – bólogatott Tapia, és rágyújtott egy szivarra. –Tudom, hogy nem lehet, Presidente, de esküszöm, hogy ez az utolsó.

-Tudomásomra jutott, hogy kis távoli országban, konkrétan Magyarországon szintén lesz egy városi derbi. A feltörekvő Gyirmót csap össze a patinás ETO-val.

Ekkor hirtelen zúgolódás tört ki a teremben, mindenki a másik szavába vágott, Domínguez, alig bírta lecsendesíteni őket.

-Ilyen nincs! – csattant fel az addig szótlanul ülő Jesurún. – Ezt nem tehetik!

-Sajnos: igen. – lombozta le Domínguez. – Nem tudunk mit csinálni. Az UEFA-val már beszéltem, semmilyen ráhatásuk nincs. Ceferin annyival rázott le, hogy második liga, ne tojjunk be.

-Jellemző az európaiakra ez a gőg. – méltatlankodott Arturo Salah.

-Vegyünk meg őket kilóra, hogy halasszák el a meccset! – dobta be ötletét Tapia, és a többiek tudták, hogy nem viccel.

-Esélytelen. Ezeket nem lehet korrumpálni. Abban az országban a futball tisztasága, a szabályok betartása mindenek felett áll. – hűtötte le a kedélyeket Ramón Jesurún.

-Ezek szerint tehetetlenek vagyunk? – kérdezte elkeseredetten González.

-Úgy néz, hogy igen. – vallotta be őszintén Alejandro Domínguez.

-Én ezt nem hagyom annyiban! – erősködött Claudio Tapia. – Nem hagyom, hogy beleköpjenek a levesembe, és főképp megrövidítsenek akár csak egy pesóval is. Mármint az argentin labdarúgást, természetesen. – és közben óvatosan a plafonra sandított. Aztán hirtelen a homlokára csapott.

-Conchita! Segítene nekem? Van itt valahol egy telefon? Sajnos a mobilom lemerült.

-Hogyne, uram! Ott a sarokban talál egyet. – felelte készségesen Conchita.

-Megbocsátotok egy pillanatra?

Sietősen a telefonhoz lépett, majd pár pillanat gondolkodás után tárcsázni kezdett.

-Halló! Önnel beszélek, excellenciás uram? Zavarhatom most néhány percre? Először is hajrá San Lorenzo! Tudom, hogy ön az egyetemes egyházat képviseli, de most nemzeti ügyről lenne szó. Ami persze egyetemes is. Ígérem, rövidre fogom. Szóval november 10-én délután öttől lenne a Bombonerában a Boca-River kupadöntő. Most úgy áll a dolog, hogy jobb lenne, ha egy napot csúszna az egész. A részletekről később természetesen tájékoztatom. Nem tudnánk tenni valamit? Igen, persze várok… Aha! És ez tényleg működne? Nagyon hálás vagyok önnek, excellenciás uram! Higgye el, hatalmas szívességet tesz ezzel egész Dél-Amerikának, és ami fontos, senkinek sem lesz ettől rosszabb. Isten áldja, excellenciás uram!

Miután befejezte a beszélgetést és letette a telefont, Tapia a levegőbe csapott, hatalmasat ordított, majd úgy tért vissza térden csúszva a tárgyaló közepébe, mintha belőtte volna élete gólját egy brazilok elleni vébédöntőn.

-Megcsináltam, bazmeg! – visította, mint egy kamasz gyerek. – Megcsináltam, értitek?

Domínguez, Jesurún, González és Salah földbe gyökerezett lábbal figyelték Tapia magánszámát, de ők is érezték, hogy az argentin elhessegette a viharfelhőket az égről és nem esik meg az a szégyen, hogy a Boca-River Libertadores Kupa-döntő úgy kerül be a futball évkönyvekbe, mint a Gyirmót-ETO NB II-es rangadó felvezető mérkőzése, hanem pont fordítva lesz: a magyarok lesznek az előzenekar.

Hogy ez miképpen jön majd össze, azt nem tudják, de igazából nem is érdekli őket.

*

Libertadores Kupa, döntő első mérkőzés

2018. november 10. 17 óra (helyi idő szerint)

Buenos Aires, La Bombonera

Boca Juniors – River Plate (az özönvízszerű eső miatt elhalasztva)

*

Nem tudom, ki és hogyan van vele, de nekem kicsit fájt, amikor közel két héttel ezelőtt a Gyirmótot edző Szepessy László a Monor 7-3-as leigázását követően a következő mondatra ragadtatta magát.

„Már-már a győri futball-láz idején megszokott produkciót nyújtott a csapat.”

Nos, ezzel a gondolattal több probléma is akad. Egyrészt látatlanban azt mondom, hogy ez a mérkőzés nyomába sem léphet a nyolcvanas évek elejének lejátszott egyik ETO-meccsnek sem. Az egy dolog, hogy az NB I volt egy boldogabb időben, ez meg NB II a nagy ínség közepén. A két kort, a két hangulatot egész egyszerűen nem lehet összevetni egymással. Ha valaki mégis megteszi, az bizony istenkáromlás.

A másik, hogy Szepessy, igaz, akkor még Szepesiként ETO-sként élte meg a sikerek egy részét, így neki aztán különösen illene tudnia, hogy mit szabad és mit nem.

Ezt mondjuk nem. És ezzel nem a Gyirmót ellen beszélek, mert arra nincs okom, hanem az ETO-ért.

Mélységesen zavar az az attitűd, amivel sokan a Gyirmót FC-hez állnak. Tudomásul kell venni a létezésüket, egész egyszerűen azért, mert léteznek. A dicső múlt fontos és tiszteletet parancsol, de nem jelent előjogokat. Kemény dolog ez, de így van. A kor pedig nem érdem, hanem állapot.

Azonban a másik oldalnak is le kéne vetkőznie a kisebbségi érzésekből fakadó frusztrációt, és elfelejteni a sértettséget és a durcit.

Mert együtt többek vagyunk.

*

Az egész szezon valahol az önbecsülésről szól, és ha komolyan vesszük mindezt, akkor nem lehetne jobb bizonyítéka annak, hogy igenis ez fontos, mint egy szép győzelem a rivális otthonában.

Az előjelek minimum vegyesek és az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy egy hosszú és fárasztó menetelés végén csapunk össze a szomszéddal, ami még a Vác elleni fájó iksz-szel indult, és volt benne két szerdai fellépés is. A Gyirmót is pályán volt minden alkalommal, így a mi lábainkban, jó nagy leegyszerűsítéssel persze, csupán az Újpest elleni hosszabbítás harminc perce a plusz. No meg az, hogy ők mintha könnyen elengedték volna ezt a kupakalandot a III. Kerület ellenében.

Az elmúlt sok év tapasztalata alapján nem igazán tudom komolyan venni a kék-sárgák feljutásról szóló fogadkozásait, és az elvileg gázos kiesés is inkább csak a színház részét képezné a dolognak: a nemes cél érdekében nem akarunk két vasat a tűzben tartani. A tavasszal úgyis elválik a szar a májtól, ellenben egyrészt ezt a meccset holnap kell lejátszani, másrészt a külső körülményektől függetlenül ez a konstelláció mindig éles lesz.

Okozzunk már meglepetést, lécci-lécci!

Hajrá ETO!