a csúcs túl messze van (fotó: saját)

Vasárnap kora délután, amikor gondolataim már jócskán a gyirmóti stadionban jártak, egyszerre furcsa zajokra lettem figyelmes. Kíváncsivá tett ez a távoli, kissé rikácsolós hangzavar, ezért kiléptem a teraszra és a forrást kezdtem keresni. A kisebbik lányom sietett a segítségemre, aki érdeklődő szemekkel bámult felfelé és bőszen mutogatott az égre. Körülbelül száz vadlúd húzott el a házak felett a magasban. Nem alkottak egységes tömeget, kisebb csapatokra szakadva siettek egy irányba. Az első, nagyobb társaság még a tankönyvekből ismert szabályos V-alakban repült, őket követte egy már csöppet megtépázott brigád, ahol a V egyik szára ugyan még szépen kirajzolódott, de a másik már nagyon csonka volt, talán egy-két madár igyekezett követni egymást. Aztán egyre hosszabb szünetek következtek az egyes csoportok között, ráadásul ezek már egyáltalán nem mutatták a nyíl hegyes alakját, az elől repülőt szépen követték a többiek egymás után. Előbb húszan, aztán már csak alig tízen.

Az mindenesetre feltűnt, hogy a csapatok vezetői pontosan egy irányba tartanak, ami önmagában nem is annyira érdekes, de ha húztam volna gondolatban egy hosszú egyenest, az égbolton megjelenő vonal minden bizonnyal az Alcufer Stadion kezdőkörét metszette volna.

Ez egy jel, gondoltam, de fogalmam sem volt, hogy mi a fenére akar célozni ezzel a sors.

*

Leállítottuk a kocsit a füves rétnek álcázott parkolóban, gondosan orral előrefele, hogy ne legyen probléma a hazainduláskor. Az egyből látszott, az átlagosnál nagyobb az érdeklődés, sok az autó, vidáman beszélgető társaságok meneteltek a már messziről jól látható reflektorok irányába. Ilyen lehet, amikor a háborgó tengeren igyekszik vissza az elfáradt tengerész, kémlel mindenfelé, biztos pontot keres, aztán hirtelen megpillantja a jól ismert világítótornyot. Új erőre kap, mert tudja, most már nem lesz baj. Nekünk nem kellett hosszú utat megtenni, hogy megérkezzünk a stadionhoz, de a Ménfői út aprócska házai között bandukolva mégis megszállt a nyugalom.

hátsó füves (fotó: saját)

Most már nem lesz baj!

Pár lépéssel előttem egy testes fiatalember igyekezett megtartani a helyes irányt, de ebbéli próbálkozása nem volt túl sikeres. Gonoszság volna egyből azt feltételezni, hogy az italtól veszítette el az egyenes vonalú egyenletes mozgás képességét, és nem az az eufória bizonytalanította el, hogy újra látja kedvenceit. Magányosnak tűnt, olyannak, akinek valaha voltak barátai, de most nincsenek. A sercenésre figyeltem fel először, majd arra, hogy a lassú és bizonytalan mozdulatokat felváltja egy sokkal gyorsabb, a sötétben szikra villan, egy tárgy, ami mintha a kabát ujjából bújt volna elő és végig vöröses sárgán izzik, az árokparton végzi íves repülését, aztán beáll a csend. Rosszallóan csóváltam a fejemet, hogy talán nem kellene ebben a száraz időben ilyen felelőtlenül eldobálni a félig elszívott csikkeket, amikor hatalmas robbanás rázta meg az álmos utcácskát. Nem volt messze, a szívem a torkomban dobogott, de azt gyorsan felmértem, hogy nem sérültem meg, sőt senki sem, mi több a többség hangosan röhög.

A testes fiatalember arcára elégedett mosoly ült ki. Hirtelen, kicsit előrébb, az emberfolyamból visszafordult két figura, ők ugyan nem nevettek, de nem is tűntek morcosnak, és egyenesen a bárgyú vigyorral bóklászó fiatalember felé tartottak.

Most már elég lesz, mondták neki, itt már lehetnek rendőrök meg szekusok.

A petárda durranása egy jel, de mit üzenhetett vele a sors?, tettem fel magamnak a kérdést, és közben arra gondoltam, hogy mégiscsak vannak barátai ennek az idiótának.

*

A természet furcsa tréfát űz velünk. Ha a naptárra nézünk, azt látjuk, hogy mindjárt itt van a december, ennek ellenére fel sem merült bennem, hogy sapkát vegyek föl erre a kétszer negyvenöt percre. A sállal bajban voltam. Egy percig sem gondoltam, hogy ez lesz az a hely, ahol a zöld-fehér színekben pompázó kiegészítő veszélybe sodorná az életemet, de ki tudja? A sötét sokszor hajlamos állattá tenni az embert. Főként, ha hintünk egy laza ötöst. Aztán amikor a barátom egy 2013-as darabbal a nyakában jelent meg, amin már talán szerepelt a negyedik csillag is, eldőlt a kérdés.

Ha máskor nem, a szektort keresve aztán végképp elillant minden, ha máshol nem, a tudatalattiban lakozó félelem, hiszen a rengeteg ismerős arc láttán egyértelművé vált, hogy tulajdonképpen hazai pályán vagyunk, ahol nem csak a fű zöld.

mégis kevés volt az adalékanyag (fotó: saját)

Pedig a létesítmény tervezője figyelt a legapróbb részletekre is, a mosdók falát burkoló szürkésfehér színű tucatcsempe unalmas látványát nagyjából szemmagasságban sárga és kék darabokkal dobta fel. Az ókori fürdők mozaikképeinek másolására azért nem vetemedett, de így is finoman jelezte, hogy ki az úr a háznál.

Egy valamire azonban ő sem számíthatott. A takarítószerek és egyéb kemikáliák beszerzését végző kolléga nem volt ilyen figyelmes, vagy esetleg csak trollkodni szeretett volna, így a kézmosó tartályokba zöld folyadék került. Touche!

Ez egy jel, derültem fel, miközben kinyomtam egy adagot a tenyerembe, de vajon mi volt a szándéka ezzel a sorsnak?

*

Csúnya büntetést kaptunk.

Ha dönteni kell aközött, hogy esélytelenül, minimális ellenállást tanúsítva, 5-0-s vereséggel távozunk, vagy egy kezdetben tempós meccsen, ami aztán szép lassan ellaposodik, aztán a semmit sem mutató ellenfél előbb talál egy gólt és egyenlít, majd az első, na jó második kaput eltaláló kísérletével megfordítja az eredményt, és így kikapunk eggyel, gondolkodás nélkül az első opciót választom.

Velünk most a második eset történt. Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy ha a sorsnak volt is más szándéka előzetesen, a stadionban uralkodó hangulat miatt végül változtatott, és példát statuált. Lehet persze dicshimnuszokat zengeni, hogy milyen csodálatos volt a miliő, de ha vendégségbe megyünk, jellemzően nem akarjuk megdugni a házigazda feleségét, és nem szarunk az asztalra.

Mert az, hogy 1-0-nál, amikor futott a szekér, Nemanja sorra csinált bohócot szegény jobb bekkből, és a többi gyirmóti futballista sem nagyon tudta, hogy merre van az arra, fontos volt sokaknak hangosan buzizni, parasztozni meg faszszopózni a hazai csapatot, és ezzel nem mellesleg azt a harminckét ifistát, akik meggyőződésből vagy sem, de kitartóan és egérhangon buzdították végig a Gyirmótot. Igen, tudom! Volt még rajtuk kívül egy kábé háromfős keménymag is, két közepes méretű dobbal és egy zászlóval. Őket is.

De ezzel magunkról állítottunk ki bizonyítványt.

Ez nem a szurkolói kultúra része.

álruhások (fotó: saját)

Van itt baj bőven azzal, hogy egy ekkora gazdasági potenciál és ilyen futballmúlt mellett a város két második ligás csapattal erőlködik, ráadásul láthatóan a kisebbik fiú a kedvezményezett. Miért gondolom ezt? Nézzük meg gyorsan egymás után a két pályát körbe ölelő reklámtáblákat, aztán folytassuk a beszélgetést! Vagy olvassunk, nézzünk Győr Pluszt, ha tényleg nincs jobb dolgunk.

A zöld-fehér oldalról felzúgó Hajrá Győr! buzdítás tehát ebből a szempontból a maga áthallásával együtt is teljesen rendben volt. Akinek szólt, biztosan hallotta, még azt is megkockáztatom, hogy értette, de az már egyáltalán nem fogadnék, hogy érdekli is.

Ez a szurkolói kultúra része.

Mindez persze nem fedi el, hogy újfent kiderült: van egy végtelenül töketlen csapatunk, amelyik kvázi nyerő helyzetből sem tud lehozni egy éles meccset. Nekem úgy tűnt, hogy a többség számára egyáltalán nem jött át, hogy a kilátogató drukkerek döntő hányadának mit jelentett volna egy győzelem. Nem is beszélve arról, hogy a tehetetlenséget szimbolizáló, a lefújást követően berepülő műanyag poharak és egyéb kisebb tárgyak vélhetően még pár százezer forintot ki is vesznek a klub zsebéből.

Gondom van a szakmai stábbal is, mert bántóan gyorsan kaptunk gólt a kényszerű emberhátrány alatt, amiben vastagon benne volt, hogy a védelem átmeneti kilyukadására nem volt semmilyen vészmegoldásunk. Ha mégis, akkor meg elégtelen a pálya és a kispad közötti kommunikáció. Nem világos, hogy a második félidőben miért volt sokkal, de sokkal visszafogottabb a csapat baloldala az előrejátékban, pedig tisztán látszott, hogy ott simán meg lehet nyerni a meccset. Nekem hiszem, hogy Szepessy a szünetben úgy megvuduzta a jobbhátvédjét, hogy az hirtelen gyorsabb lett és megtanult futballozni.

Nem értem, hogy miért Bagi játszik Tajthy előtt és nem fordítva? A tapasztalat azt mutatja, hogy egyikük sem képes színezni a játékot, de talán mégiscsak Modrićnak van ehhez nagyobb affinitása. Ő tegnap nagyon maga alatt volt, egyes szakaszokban nagy tétet tettem volna rá, hogy előbb vagy utóbb jön egy egyből piros valamelyik eszetlen szerelési kísérlete után.

jobban csúszik (fotó: saját)

Mervó Bence megint nem volt jó. Hamis kilencest játszott, de nem úgy, ahogy ezt a szakma manapság érti. Egy az oldalvonal mellett bemutatott sikeres cselsorozaton felül, ami egyrészt nem lenne feladata szerintem, másrészt a partizánakció eredménye egy pálya közepi bedobás lett, köszi!, nem tudott megfogni egy vak hangot sem normálisan.

Pozitívum?

Nemanja Andrić. Nagyságrendekkel lógott ki fölfelé a mezőnyből. A gól parádés volt, és még azon felül is mutatott be jópár flikkflakkot. A mentalitásával sosem volt probléma, és mintha az örefedési folyamat részét képezné, hogy sokkal letisztultabb a játéka, az öncélú bohóckodást meg hanyagolja. Amennyire emlékszem, Hajszán Gyula is bejárta ezt az utat.

Kár, hogy nem voltak méltó társai.

A másik választásom Koszó Balázs. Látszik rajta, hogy érzi, olvassa a futballt. Ha kellett, sprintelt, de azzal is tisztában van, hogy nem egy Usain Bolt, ezért ha lassabb a támadónál, helyezkedéssel veri meg. A megszerzett labdákat meg nem vagdossa ki a francba, hanem igyekszik megjátszani a társakat. A hatékonyságon azért van még mit javítani.

Középső hátvéd, kizárólag  védőmunkával azonban ritkán nyer meg meccset, és most sem történt csoda.

*

A jelekről.

Olybá tűnik, hogy a győri futballban most még a Gyirmót mutatja az irányt, jelentsen ez bármit. A győzelmet nem kell megmagyarázni, de amit láttam, az roppant vékony volt. Zárójel: vezetik a tabellát.

Kis csapatunknak sajna még mindig nagyobb a füstje, mint a lángja, a nagy durranás egyelőre hiányzik. Marha kíváncsi vagyok, hogy miért nincs meg az áttörés, mert a mezőny annyira nem izmos, hogy ne lehetnénk a dobogó közelében.

sárga öröm (fotó: saját)

Az első félidő alapján nem hittem volna, hogy ezt a derbit el tudjuk veszíteni, de összejött a bravúr. A szerencsétlen öngól az elvártnál lényegesen jobban befékezte a csapatot, ami újfent azt mutatja, hogy fejben valami nagyon nem oké. Vajon mi a baj? A tulajdonos úrnak a töke tele van a nihillel és már szabadulna az egésztől? Vagy valami más? Ha valaki tudja a választ, mondja el nekem is. A tegnapi teljesítmény egy döntetlent megérdemelt volna, de a sors ezúttal azt akarta, hogy a végén szépen ússzon el minden.

Ahogy a szép zöld folyékony szappan is az egyes kézmosások után az Alcufer Stadion lefolyójában.

*

Gyirmót FC – WKW ETO 2-1 (0-1)

Gyirmót: Rusák – Varga, Szilvási, Lázár, Széles – Kontár – Heffler, Nagy, Střeštík (88’ Présinger), Herjeczki (82’ Krebsz) – Horváth R. (55’ Sandal)

ETO: Horváth T. 2 – Kovács 2, Koszó 3, Vukasević 2, Völgyi 2 (78’ Koltai 0) – Tajthy 2 – Bagi 1.5 (58’ Vadász 2) – Szimcso 2.5, Jakab 2, Andrić 3 – Mervó 1.5 (64’ Magasföldi 2)

Gólok: 11’ Andrić 0-1, 58’ Vukasović (öngól) 1-1, 85’ Kontár 2-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]