vár állott most kőhalom (fotó: flybook.hu)

„Köszönöm Magyarország kormányának a stadion újjáépítéséhez nyújtott segítségét. Amellett, hogy egy ilyen közösségi térrel gazdagodtunk, megmentettünk egy 218 hektáros természetvédelmi területet is, méghozzá úgy, hogy ez a város lakóinak egy forintjába sem került.” – mondta meg a tutit Cser-Palkovics polgármester a Vidike 13 milliárdos ékszerdoboza kapcsán, és érdekes módon nem repedt meg a plafon abban a díszes teremben, ahol összeállt egy képpé az odaküldött olajos emberrel meg a klubot képviselő ifjútörökkel.

„Szívesen, bazmeg!” – felelem én, és csak nézek ki a fejemből, hogy ezek szerint a befizetett adóforintokat nem öntik bele egy nagy közös dézsába, hanem van egy szép hosszú lista, mindenkinek a neve mellett ott áll az általa befizetett összeg, amiből lecsippentenek annyit, amennyi éppen kell, de hogy mire, azt egy randomgép dobálja ki, amin különleges beállítások vannak, például olyan, hogy a győri kórházra nem mehet azoktól zsé, akiknek állandó lakhelyük Győr és környéke, mert még felbukkanna az összeférhetetlenség és az elfogultság ordas rémképe lesben a sarokban.

A fehérváriak pénzéből meg nem épül stadion a városukban. Hát persze. De butus vagyok! Hiszen a TAO nem is közpénz, már majdnem el is felejtettem, ennyit tesz, ha két napig nem olvasom a Magyar Időket.

Emlékszem jól, hogy mennyire dagadt a keblünk a büszkeségtől, miután felhúzták a Stadiont a hetvenes évek közepén. Közép-Európa legszebb szentélye, szólt a hír és mi ezt elhittük, mert el akartuk hinni.

Magyarországon biztos, hogy a legmenőbb aréna volt. Ebben akkor voltam a legbiztosabb, amikor egy Loki elleni meccsen, valamikor kilencvenvalahányban leballagtam pisilni az Oláh Gábor utcai pályán a tribün alatt megbújó budiba és gyermeki örömmel lőttem a fényesre festett falat, ahonnan szépen lefolyt az egész cucc a csálén kialakított beton vályúba, onnan meg valahová a föld alá. A semmibe.

Aztán jött a gaz Csaba és ledózerolta az egészet, még egy darabot sem hagyott meg a múltból, pedig a parkoló sarkába igazán odaállíthatott volna egy betontömböt, hogy nesztek, ez itt az I-szektor fala, imádjátok pupákok!

Máig emlékszem arra a Diósgyőrrel megvívott utolsó fordulós bajnokira, amit ha elbukunk, megyünk a második ligába hegyelni, de szerencsére jött a legendás ETO-szív és ETO-akarat, no meg a DVTK már bennmaradt, ezért aztán nem volt túlzottan motivált, így simán kipicsáztuk őket a konténerekkel ölelt kis félig torzóban. Ezzel nem esett meg a szégyen, hogy a következő szezonban a DAC-cal és a Gyirmóttal bohóckodjunk az addigra lassan elkészülő ETO Parkban.

Most meg lassan itt állunk a nagy semmi közepén, hovatovább mindenki kap egy szép stadionkát, amit mind a négy oldalról lelátó, vagy legalábbis látványbeton vesz körül, kompakt módon, hogy ne kukucskálhasson be boldog és boldogtalan, az eredményjelző nem pixeles, a helyi Mohay Gábort érteni, amikor bemondja a cserét, és talán még a fű is zöldebb, mint nálunk. Ezzel szemben nekünk van egy félkész valamink, amiben ha jó helyen ülsz, látod balra a posztmodern Audi Aréna fémburkát, a másik oldalon meg előbb vagy utóbb a jégpálya korpuszát.

Ennyi és ne tovább!

Amondó vagyok: ne hagyjuk, hogy ez a lehetetlen helyzet beárnyékolja a mindennapjainkat! Kérjük – nem jó, ez túl puhány! -, követeljük a mi kis birodalmunk befejezését. Ez a klub megérdemli a múltja alapján, hogy normális helyen futballozzon a csapat, és ne egy szedett-vedett komplexumban, ahol még a vízcső is elfagy, ha mínusz tíz fok alá megy a hőmérséklet.

A pénz nem számít, meg egyébként sem kerülne itt senkinek semmibe. Csak akarat kell hozzá, meg egy kis jóindulat az atyuskától.

Az Iparcsatornából meg lehetne egy faszányos természetvédelmi terület. Valami Natura 2000-es, hadd örüljenek a zöldek.

Mondtam már, hogy a tököm tele van a Bourbonokra hajazó magyar futball elittel?