„Ez ugyanolyan, mint otthon!” B. Zsolt,  debreceni futballdrukker rácsodálkozása a holland tájra, útban Utrecht felé, közvetlenül a német határ átlépése után, valamikor a kétezres évek legelején

*

– Felhúzod a redőnyt?

– Ne siess, szerintem még nem is kelt fel a nap, igazán lustálkodhatnánk még egy keveset.

– Kíváncsi vagyok.

– Tudom, te kis bolond. Mindig az vagy, és én ezt is szeretem benned.

– De ez most más. Állítólag most már tényleg úgy lesz.

– Hányszor volt már ilyen. Gyere inkább ide, bújj még egy kicsit hozzám! Fázom.

– De csak öt perc, aztán tényleg húzzuk fel.

– Öt perc. Nem több.

– Szeretlek!

– Én is! Mondd, te tényleg elhiszed? Olyan sokat csalódtál már.

– Most biztosra mondták. Egyébként is megmondtam, hogy ez az utolsó esélyük. Szükségük van rám.

– Menthetetlenül naív vagy…

– Miért mondod ezt? Te például miben hiszel?

– Benned, a szerelmünkben.

– Jó-jó. De másban?

– Istenben.

– És? Még sosem érezted, hogy nem volt veled őszinte? Vagy olyat tett, amit nem értettél, mert rossz volt neked?

– Amikor apám meghalt, gyűlöltem.

– Ugye! És most már nem is hiszel benne?

– Dehogynem! Elfogadtam, ami történt, mert nem tehettem mást. Dolga volt apámmal és kész.

– Látod? A hit már csak ilyen, és ebből a szempontból mindegy, miben hiszel.

– Azért ne hasonlítsd már össze a két dolgot! Ez már szinte blaszfémia!

– Nem az istenhitről beszélek, hanem a hitről. Egyébként is te hoztad fel példaként istent, pedig tudtad, hogy mit kell összevetni.

– Néha ijesztően profán vagy.

– Mindig az voltam. Már akkor is, amikor megismertél.

– Mindenre van válasz, látom.

– Eltelt már az öt perc?

– Nem mértem. Szeretek melletted feküdni, szeretek veled beszélgetni. Még az is lehet, hogy túlléptük az időt. Baj?

– Dehogy, de már nagyon szeretném látni.

– Rendben, látom, hogy már nem rám figyelsz.

– Csak lassan, kérlek!

– Ahogy szeretnéd!

– Várj! Valami nem stimmel!

– Mi az?

– Látod ott, az ablak sarkán azt az árnyékfoltot? Az tegnap is ott volt.

– Igen, látom. És?

– Nem lehetne ott, mert az annak az árnyéka!

– Lehet, hogy egy madár.

– Kedves, hogy vigasztalsz. Most már húzzad gyorsan!

– Megígéred, hogy nem leszel szomorú?

– Ne is folytasd… ott van.

– Igen.

– Pedig ők mondták, hogy eljött a pillanat, amikor az ígérgetésekből elég volt. Miért kell ezt csinálni?

– Ne izgasd fel magad! Hadd csókoljalak meg!

– Miért nem lehet azt a rohadt fát kivágni végre? Hányszor mondták már, hogy minden másképp lesz.

– Sokszor.

– Nincs isten.

*

Eljött hát a finító, még ha elvileg lesz is két meccsünk decemberben. Milyen érdekes, hogy úgy megyünk neki a tizenkilencedig körnek, mintha most egy új fejezet kezdődne. Húzunk megint egy vonalat. Az ősszel volt már ilyen cezúra, de akkor nem történt csoda. A halak nem kezdtek el beszélni, a fű nem lett kék és az ETO futballistáinak sem sikerült túllépni saját korlátaikon. Mondjuk sok segítséget nem kaptak hozzá.

De majd most! Kilenc pontból kilencet szerzünk és tiszta szívvel várhatjuk Jézus Krisztus megszületését! Halleluja.

A jó antréhoz ráadásul keresni sem lehetett volna ideálisabb ellenfelet, mint az agonizáló Móvár. Az már csak hab a tortán, hogy alig terheli az útiköltség a büdzsét.

A sztorit odaát a Blikkben írják, kezdve a kiégett egykori szövetségi kapitánnyal, akit senki, de tényleg senki nem értett meg, ráadásul fúrta a co-trainer, aki nem volt rest visszavágni, miszerint csalódott, nem ezt érdemelte, meg egyébként is a másik egy túlhízott primadonna, ócska sztárallűrökkel. Per lesz, ha mondom, ahová önként és dalolva csatlakozott tanúként a kapusedző. Ollálá!

Nem tudhatom, hogy az egykori Vasas-ikon mit látott bele ebbe a történetbe, de belevágott, és nagy igyekezetében majdnem nyert is egyből. Legalábbis egy meccset Csákváron.

Királynak nem lesz ismeretlen a terep, sőt Koszó Balázsnak sem, aki lehúzott egy rövid időt Mosonmagyaróváron.  Pár napja még mondhattam volna, hogy Magasföldi Dodinak is, akiért évekkel ezelőtt állítólag ölre ment a két klub, de ő már csak történelem.

Vajon az ’új’ időszak miként kezdődik? Folytatódik a tragikomédia, vagy most már valóban elkezdődik az oly’ sokszor megígért vígjáték?