egy utolsó tánc (fotó: businessinsider.com)

A lányom kilenc éves lett tegnap. Talán nem bántom meg azzal, ha elárulom, eléggé kocka a gondolkodása, sokszor képtelen mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amik nem férnek bele a szabályrendszerébe. Már hetekkel ezelőtt komoly fejtörést okozott neki, hogy nem elég, hogy a születésnapján iskolába kell mennie, az még ráadásul szombatra is esik, ami ugyebár a hétvége elvitathatatlan része, amikor köztudottan nincs suli. Jöhettem neki azzal, hogy bezzeg apád anno még minden második szombaton kénytelen volt beballagni a Mórába, arról persze mélyen hallgattam, hogy alsóban ez két órát jelentett, ami az egyik tanévben konkrétan kettő darab úszást jelentett, nem hatotta meg különösebben. Lassabban mondta, hogy én is megértem: A-SZOM-BAT-HÉT-VÉGE-A-MI-KOR-NINCS-IS-KO-LA!

Megsajnáltam, plusz bevillantak azok az idők, amikor rendszeresen szabadságot vettem ki a saját születésnapomon, aztán otthon hesszeltem egész nap, esetleg megittam pár sört, hja kérem, akkor még nem volt se feleségem, se gyerekeim, én voltam a világ ura, de elsősorban a magamé, nem parancsol nékem senki, jöhet is a következő és már pattant is a kupak a hideg borsodis palackon. Visszatekintve elég gáz ez az egész, abból a szempontból feltétlenül, hogy legalább meghívtam volna valakit.

Advent időszaka van, hamarosan itt az ünnep, így aztán eljátszhattam a nagyvonalú szülőt, akinek ráadásul felelős gondviselőként van három nap Jolly Jokere, add ide gyerek azt az üzenő füzetet, hadd írja bele apád a tisztelet teljes kérelmet, miszerint lányom családi ok miatt nem megy szombaton iskolába, dátum, aláírás, pecsét helye, satöbbi, satöbbi. Ja, és kérdezd meg a húgodat, hogy ő akar-e menni, és miért nem?

Egyszer van Karácsony, nemdebár?

*

Vannak azonban olyanok, akik a hétvégi születésnapjukon sem engedhetik meg, hogy ne vegyék fel a munkát. Biztos kezű sebészek, állhatatos mozdonyvezetők, bátor tűzoltók, világhíres színészek, mindig és mindenhol értünk dolgozó politikusok kelnek a korai óracsörgésre, hogy aztán álmosan, de főként gondterhelten bandukoljanak a kihalt utcákon, mert agyuk már az aznapi teendők lehetséges megoldásait kereső programokat futtatja, aminek a végén kigyullad a lámpa, heuréka, pont beértem a műtőbe, felszálltam a vonatra, betörtem az égő házba, felléptem a színpadra, lecsökkentettem az adót.

csak legyen okunk ünnepelni (fotó: foodfairy.wordpress.com)

És akkor még nem beszéltem a futballban dolgozó százakról, meg ezerekről.

Vegyünk csak egy egyszerű és közeli példát. Mi lett volna, ha egy a huszonharmadik életévét aznap betöltő legényke azzal hozakodott volna elő az edző Kovács Imre bácsinak, hogy ő márpedig nem szeretne játszani. Szombat is van, hideg is van, meg egyébként is. Nos azon kívül, hogy nyilvánvalóan mehetett volna a tarcsiba edzeni hétfőtől, egy hatalmas élménytől fosztotta volna meg magát. Remek gólok, és ennek köszönhetően 9-es osztályzat a Népsportban, olyan méltató szavak kíséretében az aranytollú Havasréti Bélától, mint hogy „(…)az őszi idény legjobb játékát nyújtotta. Egyszerűen nem lehetett tartani, minden megmozdulása gólveszélyt teremtett, és három gólt is szerzett.”

*

1978. december 16.

Győr, 3.500 néző

Rába ETO – Videoton 5-0 (2-0)

ETO: Palla – Csonka, Pozsgai, Pardavi, Magyar – Hannich, Füzi, Mile – Szabó, Glázer, Pölöskei. Edző: Kovács Imre

Videoton: Kovács L. – Nagy III, Kovács J., Garamvölgyi, Baranyi (55’ Brettner) – Nagy II, Burcsa, Végh – Novath, Karsai, Tieber. Edző: Lantos Mihály

Gólok: 2’ Pölöskei 1-0, 27’ Szabó 2-0, 46’ Mile 3-0, 48’ Szabó 4-0, 62’ Szabó 5-0

*

Aztán eltelt három év, megint eljött a december 16., és újra pályára kellett lépni. Szaladt a szekér, örömjáték volt szinte minden mérkőzés, így hiába fújt megint kegyetlenül a jeges téli szél, talán még a hó is szállingózott, eszébe sem jutott szólni, hogy hahó, mester!, zsúrt rendeztem mára, és még kéne venni ezt-azt a csemegébe’, szóval, ha nem gond, én lécelnék máris, esküszöm nem iszok mást csak alkoholmenteset, holnap meg jövök extrán a stadionba, róni a köröket, amíg csak bírja a szuflám. Lássuk be, nem mindennap huszonhat az emberfia, és a szomszéd is megígérte, hogy süt nekem rétest. Hozok belőle.

Nem így lett, szerencsére. Hólepte forduló, meglepetésekkel – írta az újság és nem tudni mire gondolt, talán arra, hogy a Diósgyőr csúnyán elverte az Ózdi Kohászt, esetleg a Fradi debreceni szenvedésére, ami kis híján pontot sem hozott, mert Szűcs kapus a szemüket kivédte, és végül csak egy öngólnak hála mehettek haza győztesen, vagy arra, hogy a Csepel megverte a nagy Honvédot, talán a Nyíregyháza bravúrpontjára a Tatabánya ellen?

Mert az csak a balgákat, meg a szürkehályoggal vesztes csatát vívókat lephette meg, hogy újra dübörgött a gyorsvonat, és szegény sereghajtó agyonverve mehetett haza a stadionból. Az ünnepelt ezúttal kerülte a fényt, de azért rúgott egy gólt és adott egy szép asszisztot a nap hősének, a Császárnak, hogy aztán öt perccel a vége előtt, zúgó vastaps mellett hagyja el a pályát.

*

1981. december 16.

Győr, 5.000 néző

Rába ETO – SZEOL AK 8-0 (5-0)

ETO: Kovács L. – Csonka, Hlagyvik, Magyar – Hannich, Póczik, Mile, Burcsa – Szabó O. (85’ Gyurmánczy), Szentes, Hajszán (85’ Glázer). Edző: Verebes József

Szeged: Újhelyi – Furkó, Kozma (71’ Polyvás), Kutasi, Tóth – Orosházi (54’ Mező), Repka, Szabó L., Gruborovics – Kovács G., Kun. Edző: Pataki Tamás

Gólok: 11’ Burcsa 1-0, 25’ Póczik 2-0, 28’ Hannich 3-0, 32’ Szabó O. 4-0, 38’ Burcsa 5-0, 47’ Burcsa 6-0, 58’ Szentes (11-es) 7-0, 84’ Szentes 8-0

*

Szabó Ottó ma, hatvanharmadik születésnapján úgy kelt fel reggel, hogy tudta, dolga van. Nehéz kenyér manapság az ETO stábjában ténykedni, hiába a kényelmes fotelek, mégis veszettül kemény lett a kispad, bár messze vannak a drukkerek, a sokszor síri csendben jól hallatszik egy-egy élesebb szó vagy mondat. Ha ott, azon a padon valaki tudja, hogy volt ez régen másként is, nagyon másként, az a csupaszív Szabó Ottó, aki háromszázötvenszer ölthette magára a zöld-fehér dresszt, és bár voltak nehezebb pillanatok is, ez az irdatlan nagy szám csak és kizárólag NB I-es bajnokit jelent.

mindig szolidan, mindig visszafogottan (fotó: eto.hu)

Két, arany, két ezüst, egy bronz a ligában, egy arany és egy ezüst a kupában, megsüvegelendő lista. Hatvankilenc bajnoki gól, amiből most négyről konkrétan megemlékeztem. Gyors volt, mint a villám, ha nem is annyira mint Hajszán, kegyetlen a kapu előtt, ha nem is annyira, mint Szentes, de főszereplő egy daliás korban.

Egyetlen egyszer kapott lehetőséget a válogatottban, még ’84 márciusában egy jugoszlávokkal szemben elvesztett barátságos meccsen. Huszonnyolc percig volt a pályán. Sokat elmond a teljesítményéről, hogy ilyen rövid idő alatt is volt két majdnem gólpassza és még egy helyzetét is feljegyezték, amikor a lökete fölé szállt.

Ha őt emlegetik, nekem mégis két olyan momentum jut eszembe, ami nem közvetlenül a meccsekkel kapcsolatos. Az egyik, hogy gyerekkoromban, amikor ez a név még nem hordott magában semmilyen pejoratív jelzőt, a Bán Aladár utcában lakott, ráadásul nem az elitnek nevezhető négyemeletesek egyik nagyobb lakásában, hanem valamelyik tizesben. Mostanság nem tudom, hol hajtja álomra a fejét, de szerénységét ismerve, lehet, hogy még mindig ott.

A másik, hogy már edzőként dolgozott a klubnál, valamelyik ificsapatot trenírozta, amikor egy foglalkozás során Garami Józsi bácsi messziről felfigyel higany mozgására, és rögtön szólt a klubnál valakinek, haladéktalanul intézkedjenek, azt az ügyes gyereket azonnal fel kell hozni az első csapathoz. Ha nem igaz a történet, akkor is gyönyörű.

Isten éltesse hát az örökifjú Szabó Ottót!

*

Szabó Ottó és a csapat most a Ceglédet várja, bár én azt gondolom, sokkal, de sokkal jobban a szezon végét.

Én is.

legyen vége, ámen (fotó: k2awards.com)