Semmeling itt Sepp Maiert veri szemmel (fotó: prints.colorsport.co.uk)

Kádár elvtársnak, mint a forradalmi munkás-paraszt kormány vezetőjének nem lehetett nagyon más választása, így aztán szurkolt a Vasasnak.

Kádár elvtárs azonban több szeretett volna lenni, mint szimplán a forradalmi munkás-paraszt kormány vezetője, ezért aztán az egyetlen igaz utat mutató, de főként lánglelkű párt vezetését sem adta ki a kezéből. Amiből egyenesen következik, hogy Kádár elvtárs ismerte a dörgést, tudta, hogy a szovjet elvtársak messze a legjobbak a sakkban, különösen, hogy Bobby Fischer nemelvtárs még a fasorban sem volt, és nem feledve a kubai Capabalanca elvtárs nagyszerűségét, igaz a történelem kiszámíthatatlansága miatt ő még nem lehetett elvtárs, de biztosan az lett volna, ha az idő kereke másként forog, szóval Kádár elvtárs fogta magát és megszerette a sakkot. Persze az is lehet, hogy az illegalitásban, amikor éppen a rendes óránként tízperces monitormentes világmegváltásmentes szünetet tartották a többi elvtárssal, jobb híján sakkozni kezdtek, mert az ulti derogált, és egyébként is az a megvetett úri osztály játéka volt. Ki tudja?

Arra vonatkozóan azonban keveset tudunk, hogy Kádár elvtárs egyébként mennyire szerette a futballt, járt-e meccsekre, ha igen, azért, mert tényleg szerette, vagy azért, mert ez is része volt a nép egyszerű gyermeke imázsnak? Ki tudja?

Én mindenesetre Kádár elvtárs helyébe inkább mentem volna februárban Chilébe egy hónapra, mint mondjuk Moszkvába egy hétre. De ugye a kötelesség nagy úr, a kedves invitálásnak nem lehet ellenállni, különösen, ha olyan remek elvtársak hívják az embert, mint Brezsnyev elvtárs, Koszigin elvtárs, Andropov elvtárs és Gromiko elvtárs. Mondjuk, ha Salvador Allende elvtárs formaidőzítése jobban sikerült volna és már a ’64- es elnökválasztást is megnyerte volna, mindjárt más lett volna a leányzó fekvése, így azonban a kérdés eldőlt. Irány Moszkva!

Pedig ha azzal az axiómával élünk, hogy Kádár elvtárs szerette a Vasast és Kádár elvtárs szerette a futballt, akkor bizony Kádár elvtársnak ’67 januárjában Chilébe kellett volna utaznia, mert ottan bizony éppen a neves futballtorna, a Hexagonale aktuális kiírása zajlott, amin részt vett a chilei liga első négy helyezettjéből három, közte a bajnok (Universidad de Chile) és az ezüstérmes (Colo-Colo), és resztlinek az Universidad Católica, aztán az uruguay-i campeon, a Peñarol, nem mellesleg a legmenőbb brazil állami bajnokság, a paulista elsője, ami mit ad isten, éppen a Santos (hmmm! a Pelé név ismerős valahonnan…), meg Európából a magyar bajnok Vasas.

Az Inter helyett, beugróként. Ez tényleg igaz? Igaz!

Kádár elvtárs azonban nem volt elég tökös, nem mondta Brezsnyev elvtársnak, hogy bocsi, Leonyid!, megtámogatom Allende elvtársat egy csöppet a látogatásommal, fityiszt mutatok annak a szarházi Frei Montalvának, és ha belefér az időmbe, kimegyek a Vasas-Santosra. Oké? Lehet, hogy Brezsnyev elvtárs elgondolkodott volna az ajánlaton, talán kicsit összevonta volna legendás szemöldökét, de végül azt mondta volna Kádár elvtársnak, nosza János!, eridj Santiagóba, de aztán hozzál nekem abból a faszányos borból, tudod mire gondolok! Nem? Itt van a nyelvem hegyén, no! Coquimbo Shiraz! Ez az! Nem kell sok, csak amennyit elhoz a TU-134. Jut eszembe! Ne vigyél túl sok elvtársat meg csomagot magaddal, János!

Kádár elvtárs azonban nem ismerte a politikai kockázatot és február 25-én elutazott szépen Moszkvába egy hétre Brezsnyev elvtárshoz, Koszigin elvtárshoz, Andropov elvtárshoz, Gromiko elvtárshoz meg a többi nagyfejűhöz és majdnem megfagyott szegény, de mi ez ahhoz képest, hogy nem láthatta élőben, a Vasas biza megnyeri a Hexagonalét.

Ráadásul a vonaton hazafelé zötykölődve, csak a kicsit recsegő rádióból értesülhetett arról is, hogy az ETO megverte a KEK-ben a Standard Liège-t.

A Győri Vasas ETO.

*

Öles léptekkel haladt az ETO a KEK-ben. 1966 őszén először a Fiorentina hajtott fejet (0-1, 4-2) Albertosival, Ferrantéval és Hamrinnal, majd következett a Braga (3-0, 0-2) mások mellett Coimbrával, Perrichonnal és Ribeiro Agostinhával a soraiban.

A nyolc között név alapján talán csak a Rangers és a Real Zaragoza tűnt leküzdhetetlen akadálynak, mert bár ott figyelgetett a Bayern München is a potenciális ellenfelek sorában, akkoriban még csak bontogatta szárnyait a német csapat. Az persze más kérdés, hogy végül a bajorok nyerték a trófeát és ezzel az első nagy nemzetközi sikerüket érték el.

Pavić mester Szepesi György imitátornak is elmenne (fotó: en.wikipedia.org)

A belga Standard lett a rivális, olyan se nem hideg, se nem meleg sorsolás. Közepesen attraktív társaság, sportszakmailag meg benne van a bukás lehetősége is. Az első meccs itthon úgy, hogy a bajnokság még el sem kezdődött.

„Egy kissé borúlátó vagyok, ahogy közeledik a mérkőzés, úgy tartok a Standardtól.” – nyilatkozta a Szusza mester a meccs előtti novákpusztai összetartás közben, a kerek szemmel néző újságírónak, de még mielőtt az utóbbi teljesen kétségbe esett volna, hogy akkor most mi lesz, agyonvernek minket ezek a belgák?, anyám!, Feri bácsi vigyorogva folytatta: „De ez csak egy pszichés edzői állapot. Remélem a fiúk nem így vannak.” És a kor Borbola Bencéje megnyugodhatott.

Az ellenfél elnöke, egy bizonyos Monsieur Petit, azaz Kiss Úr, is oldottan beszélt már a megérkezést követően. „Viszonylag jó utunk volt, bár a kedvezőtlen időjárás miatt Ausztria fölött kicsit rázott a légiszekér.” Nem egészen tíz évvel voltunk a MU müncheni tragédiája után.

Az egészből végül egy jó kis mérkőzés kerekedett közel húszezer néző tombolása közepette. A győri szurkolók szájíze csak akkor lehetett volna még jobb, ha öt perccel a vége előtt nem szépít Semmeling, akkor már éppen a semmiből, és ezzel nem adja vissza reményt a belga csapatnak. Mint utóbb kiderült a legendás spíler, aki felnőtt ként csak a liège-i klubban futballozott, ahol 449 meccsen 73 gólt lőtt, közben nyert öt bajnokságot és két kupát, ’62-ben pedig elődöntőt játszhatott a bivalyerős Real ellen (0-4, 0-2), ezzel a góllal megágyazott a belga továbbjutásnak, mert egy héttel később 2-0-val húzták be a hazait.

Léon Joseph Semmeling egyébként edzette is a Standardot egy alkalommal, mondanom se kell, hogy más csapatot egyébként nem, mégpedig 1984 tavaszán, amikor azt a Raymond Goethalst váltotta, aki az ETO elleni BEK-meccsen is a padon ült.

Kicsi a világ.

„Mielőtt elutaztunk Liège-ből, a helyi rádió riportere nyilatkozatot kért tőlem, s az első mérkőzés esélyeiről kérdezett. Azt mondtam neki, hogy egy magyar csapat soha nem lehet olyan rossz, hogy ne féljek tőle. Vereségre számítottam.”

Ezek a vendégek szerb edzőjének szavai a 2-1-re elvesztett meccs után. Milorad Pavić a jugoszláv válogatott tagjaként játszott Szusza Ferenc ellen, tudta mit beszél.

Mégsem olyan kicsi a világ.

*

1967. március 1.

KEK negyeddöntő, 1. mérkőzés

Győri Vasas ETO – Standard Liège 2-1 (2-0)

ETO: Tóth – Szániel, Orbán, Tamás – Palotai, Kiss – Stolcz, Győrfi, Szaló, Somogyi, Keglovich. Edző: Szusza Ferenc

Standard: Nicolay – Jeck, Beurlet, Dewalque, Spronck, Pilot – Semmeling, Vandenberg – Naumović, Claessen, Jurkiewicz. Edző: Milorad Pavić

Gólok: 34’ Stolcz 1-0, 40’ Szaló 2-0, 85’ Semmeling 2-1

A visszavágón: Standard Liège – Győri Vasas ETO 2-0 (0-0)