itt lett volna esély (fotó: saját)

Megkönnyebbültem bújtam elő az eredményjelző alatti ideiglenes WC apró helyiségéből, amikor furcsa monológra lettem figyelmes. Egy kissé zaklatott fiatalember mondta a magáét a csendesen hullámzó sorban álldogálva, szeme szűk volt az összegyűlt keserűségtől, amit csak fokozott, hogy érezhetően mindenki szart rá, már elnézést az erőltetett és nem túl eredeti áttételes poén miatt. A szövegelés hozzávetőleg arról szólt, hogy fel kéne gyorsulni, arról nem is beszélve, hogy miért nem kapnak előnyt azok, akik ma már dolgoztak? Faszom… zárta végül rövidre, de láthatóan nem nyugodott, forrt benne az ideg, miközben egyik lábáról a másikra lépegetett, mintha valami furcsa, kiismerhetetlen táncot járna. Én már jól voltam, így nem esett nehezemre, hogy egy röpke pillanat alatt újra átéljem az első félidő történéseit, és bizony arra a megállapításra jutottam, hogy igaza van.

És akkor még nem is vettem figyelembe, hogy biztosan nagyon kellett hugyoznia.

Arra gondoltam, hogy bíztatóan rámosolygok, mert valahol olvastam, hogy ez jólesik sokaknak a nehéz helyzetekben, de aztán elvetettem az ötletet, mert nagy esélyét éreztem annak, hogy kedves gesztusom viszonzásaként szájba fog baszni és ha nincs szerencsém, a szégyenhálót leszaggatva bevonszol a pályára és elevenen eltemet a tizenegyes pontnál. Álmodtam korábban arról, hogy egy futballpályán szeretnék végső pihenőhelyet magamnak, de még korainak tartottam az időpontot, így inkább behúzott fülekkel visszasétáltam a B szektorba, miközben igyekeztem nagyokat szippantani a szentély zöld gyepének fenséges illatából.

Nem éreztem semmi, a szó mindenféle értelmében.

*

„Jól kezdtünk, az első negyedórában több helyzetet is kialakítottunk, de érthetetlen módon később fölénk kerekedett a vendégcsapat. Szünet után azt az ETO-t láttam, amelyet az első félidőben is szerettem volna. A döntetlen igazságosabb lett volna.” [Király József, Nemzeti Sport 2019.03.11.]

Jól kezdtünk…

Nem kezdtünk jól, Kiru. Persze az is simán benne van, hogy minden relatív és mást és mást jelent számunkra a jó kezdés. Én csak a Monor elleni meccsből tudok kiindulni, ahhoz képest kétségtelenül volt némi különbség, több életjelet adtak magukról a srácok, nagyobb volt a mocorgás, de ez akkor is édeskevés. Lehet jönni azzal, hogy a liga negyedik helyezettje volt az ellenfél, akinek nem lehet ész nélkül nekiugrani. No de ésszel, miért nem?

…az első negyedórában több helyzetet is kialakítottunk…

A szex vajon mi? Vajon mi a szex? – énekelte egy depressziós hülyegyerek közel tíz éve, én meg azt énekelem most, hogy a helyzet vajon mi? Tologatjuk körbe a bogyót, aztán megpróbáljuk kapura lőni, de blokkolják? Most ez komoly? A nyugati B és C szektorok határvidéke nincs közel a hotel előtti kapuhoz, ráadásul négy és fél dioptriás a szemem, de azért nem vagyok annyira vakegér, hogy ne vettem volna észre azokat a helyzeteket. Az első félidőben egy értelmezhető lehetősége volt az ETO-nak, amikor is egy kósza labda az ötös sarkán találta Bagi Pistát, aki ijedtében mellé belsőzte. Legalábbis remélem, hogy belsőzte és nem csizmaszárral találta el a bőrt. Ennyike.

ennyire azért nem rossz a helyzet (fotó: saját)

…de érthetetlen módon később fölénk kerekedett a vendégcsapat.

A meccs folyamából egyenesen következett, hogy domináltak. Azt kell mondjam, hogy ez már akkor is így volt, amikor úgymond nálunk volt a kezdeményezés. Azt hiszem ezt hívják tudatos futballnak. Nem látványos, de roppant hatékony, különösen akkor, ha a másik oldalon egy taktikailag tanácstalan alakulat igyekszik fújni a passzátszelet. Nem csak a végeredmény mondatja velem, de ez többnyire nem szokott sikerülni. A Békéscsaba csupán három dologban volt erősebb nálunk: sebességben, gondolkodásban és labdabiztosságban. A labdarúgás legfontosabb elemeiben. A gól bizonyos szempontból váratlanul jött, de nem lepett meg senkit. Ráadásul egy pofonegyszerűen lerajzolt akciót fejeztek be sikerrel, csupán azért mert hirtelen ritmust váltottak, volt aki üresben is mozgott, a kulcspasszol meg pontosak volta. Milyen egyszerű játék ez a futball.

A szünet után azt az ETO-t láttam, amelyet az elsőben is szerettem volna.

Szomorú dolog ez, Kiru. A második félidőben az ETO semmivel sem volt másabb, mint az elsőben. Ami leginkább fájt, hogy miután kijöttünk a pihenőről, nem akartuk szétharapni a torkukat, hanem továbbra is ment a tili-toli, és ugyanúgy nem alakítottunk ki se háromszögeket, se létszámfölényt. A második csabai gól csak részben következett ebből, lehet azt mondani, hogy ennek sem volt előzménye, de én inkább onnan nézem a dolgot, hogy a vezetés birtokában nem kezdeményeztek, ellenben kegyetlenül kihasználták az adódó lehetőséget. Azt már csak csendesen kérdezem, hogy egy ilyen sztenderd szituációt miért követtünk le ennyire amatőr módon? Jött szépen keresztbe a labda, a gyerek meg szinte szemből fejelhetett úgy, hogy nagyon párharcot sem kellett nyernie a tiszta fejelő helyzetért.

A relatív gyors szépítés után, főként hogy volt hátra közel fél óra, akár a pontszerzés lehetősége is felvillant, de ezt a várakozást a srácok gyorsan lehűtötték, mert nem ütötték a vasat egy cseppet sem. Pszichológiai értelemben a Csaba ha valamikor, akkor 1-2-nél volt fogható. Ritka meddő próbálkozások történtek, amiket már a születés pillanatában el lehetett temetni. Aztán jött a csendes beletörődés, az apátia.

A döntetlen igazságosabb lett volna.

Ha úgy vesszük, hogy testvériesen, a békesség kedvéért el is felezhettük volna a pontokat, akkor igen. De a játék képe alapján semmiképp. Ha a végén valamilyen csoda folytán egyenlítettünk volna, akkor az Előre spílerei üthették volna a gyepet teljes joggal, hogy ezt elbasztuk, de nagyon és igazuk lett volna.

Nincs semmi gond. Kikaptunk egy jobb csapattól, amelyik lehet, hogy a nevekben gyengébben áll, mint mi, de csapatként sokkal jobban nézett ki és az elejétől a végéig koncentráltan futballozott. Ezen aztán kár keseregni, meg anyázni, helyből kidobni a négyes győzelmi szériát a kukába még akkor is, ha most megint megbicsaklottunk.

A magam részéről csak azt sajnálom, hogy nem láttam a Vasas és a Csákvár elleni parádét.

*

Csürhe! Csürhe! – kajabálták páran erőtlenül, amikor rossz ütembe, de egyáltalán nem durván lépett oda az egyik vendég valamelyik játékosunknak. Csürhe! Csürhe! – szólt akkor is, amikor nem sprintben hajtották végre a cserét. Nem ez volt a jellemző, de ezekért a hangokért kár volt. Volt is, lesz is még paraszt módon játszó csapat az ellenfelünk, a Békéscsaba pont nem ilyen. Tudják, hol a helyük, és ennek megfelelően futballoznak, futballoztak.

én látom az aprócska fényt (fotó: saját)

Be kell látni, hogy az ETO kerete elég vékony. Nem mondom, hogy a kispadunkon egy Guardiola szintű tréner ül, sőt!, de ezzel a garnitúrával nála sem lenne medzsik.

Jöjjünk vissza hát a földre, mert a frusztráció nem jó tanácsadó.

*

WKW ETO – Békéscsaba 1912 Előre 1-2 (0-1)

ETO: Horváth 3.5 – Koszó 2 (46’ Andrić 2.5), Tar 1.5, Vukasović 2, Vadász 2 – Kovács 1.5, Vashkeba 2, Bagi 2 (62’ Szánthó 2.5) – Szimcso 2.5 (82’ Tajthy 0), Lovrencsics 1.5, Madarász 2. Edző: Király József

Békéscsaba: Rybánsky – Nagy, Szélpál, Mészáros, Zahorán – Sinanovic, Viczián, Király (60’ Hursán) – Mezei, Szatmári (87’ Máris) – Urbin (71’ Vólent). Edző: Boér Gábor

Gólok: 43’ Szatmári 0-1, 54’ Viczián 0-2, 61’ Andrić 1-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]