rajta vagyunk a térképen (fotó: saját)

Nagyjából harminc perc kellemes séta, amíg Alfama ódon utcáin kanyarogva elér az ember a Rua Santa Marinhától a Santa Apolónia metróállomásig. Szombat koraeste van, a kis éttermek mindegyike fadoval csalogatja a csellengőket, no meg finom vacsorával és mellé zamatos borral. Nagy a csábítás, de a szent cél mindent felülír. Obrigado! – felelem a kedves invitálásokra, és durcásan nézek Zsuzsára, aki persze minden ajándékboltba belép, holnap megyünk haza, még ajándékot sem vettünk a gyerekeknek. Az órájára néz, és egyáltalán nem érti, mi is a bajom, és ha csupán az időre, mint olyanra gondolok, bizony igaza van. Azt hiszem, nem most van az ideje, hogy elmagyarázzam az egyszeri halandó számára magától értetődő rítust, azt, ami már több mint harminc éve meghatározza a működésemet, amikor meccsre megyek. Egyenesen előre, szemem előtt kizárólag a mindenkori pálya bejárata dereng, letérni legfeljebb egy-két kocsmába lehet a srácokkal, hogy sör mellett hangolódjunk, de senki sem melegítheti meg az italt, erősen ajánlott az egs.

Elvesztem az időérzékemet, a belső órámon a percek másodperceknek tűnnek, biztosan elkésünk, igazából azt sem tudom, hogy merre járunk, milyen messze van még a metró, pedig tegnap pontosan ezen az úton mentünk végig, igaz, akkor szikrázóan sütött a nap, most meg már lemenőben van, így már erős a félhomály, szükség van az utcai lámpák fényére, de Zsuzsát nem lehet kibillenteni a nyugalmából, fogja a kezemet és határozottan vezet. Vele nem veszhetek el soha.

A Rua Jardim do Tobaco és a Largo do Museo de Artilharia sarkán lélegzem fel, onnan jól látszanak a parton horgonyzó hatalmas luxushajók és tudom, közel az ismerős épület. A Rua Teixeira Lopes árkádjai alatt egymás mellett sorakoznak a fedél nélküliek fekhelyei, amelyek gondosan összepakolva várják a gazdáikat, akik vélhetően még járják a környéket és élvezik az utcazenészek spontán koncertjeit. A Haditechnikai Múzeum előtt már nem posztol az őr, és a parkolói is szinte üres, letették már a lantot és a fegyvert. A Santa Apolónián a vasútállomás majdnem teljesen kihalt, alig páran figyelik az információs táblán, hogy melyik vágányról indul az IC Porto vagy éppen Guimarães irányába. Átvágunk gyorsan a szélső sínpár felé, hogy elérjük a metróhoz vezető mozgólépcsőt, és én már tudom, hogy innentől kezdve nem hibázhatunk, nincs az a mozgóárus, aki elcsábítaná Zsuzsát egy azulejo-motívumokkal elvarázsolt biszbasz megvásárlására, ráadásul közben mintha ő is megértette volna, itt most nem viccelünk, megyünk megalkuvás nélkül, talán a stadionnál lesz egy kis lazítás.

az a szép zöld gyep, az fog nekem hiányozni (fotó: saját)

A metrón alig lézengenek, gyorsan le is ülünk az egyik ülésre, hiszen hosszú még az este. Mi a fene? Miért vannak itt ilyen kevesen? Nem is tudják, hogy meccs lesz? Aztán eszembe jut az előző nap, amikor pontosan ugyanitt, a helyi Metro újságot lapozgatva, mint minden férfi, hátulról kezdve a lapozást a sportoldaltól indulva, talált meg a remek hír, hazai bajnokit játszik a Benfica, és az őrületet pár órával később még a dagadt fekete ember sem tudta beárnyékolni, aki faarccal és a fajok közötti egyenlőtlenségre tett sűrű utalásokkal ütötte el minden alkudozási próbálkozásomat, és adott el két jegyet huszonöt helyett hatvan euróért. Összesen.

De akkor hol van az a hatvanötezer szurkoló, teszem fel az adekvát kérdést Zsuzsának, aki csak mosolyog, és nem tudok rá haragudni. A Baixa-Chiadónál már gyűlik a tömeg, nem csoda, itt fut össze a kék vonal a zölddel, aztán következik a Rossios, az Avenida, a Marques de Plombal és a São Sabetião. Becsatlakozik a piros metró, a Linia Vermelha, nem csoda, hogy most már nagyon sok a vörös dressz és sapka. Tarjeta amarilla, tarjeta roja, cikáznak a fejemben különös gondolatok, de az egy másik nyelv. Egy árva zöld-sárga sálas nő lóg ki a tömegből, óhatatlanul vonzza a tekintetet, amikor elsuhan az ablak előtt, aztán azzal a lendülettel el is tűnik a sokaságban. Most láttam először élő Tondela-drukkert, és még az is lehet, hogy szimpla látomásom volt?

Praça de Espanha, Jardim Zoológico, Laranjeiras. Egy srác lép be a kocsiba, 79-es João Félix mezt visel, kezében labdát szorongat. Nem hiszem, hogy el lehet tőle venni azt a bőrt, és most nem csak arra gondolok, hogy reménytelen lenne kirángatni a kezei közül, hanem ha egy-az-egyet játszanánk, akkor sem lenne esélyem. Valamiért ezt gondolom. A tekintete olyan elszánt, szinte szikrát szór, ő már minden bizonnyal a Luzban jár, és nem a lelátón, hanem a pályán, valahol a tizenhatos magasságában fut, nyakában tíz tondelás, kergetik, hiába, az ötösnél csinál egy visszahúzós cselt, a kapus leül, tehetetlenül bámul, miközben a fizika törvényét legyőzve igyekszik újra felállni, persze hiába, az ifjú João Félix pedig kegyetlenül felvarrja a bőrt a pipába. Egy-null.

Altos do Moinhos, köztes végállomás. A tömeg fegyelmezetten kiszáll, nincs lökdösődés, mindenki szó nélkül igyekszik a kijáratok felé. Amint felérünk a lépcsőn és újra az utcán lépkedünk, bal kéz felől, az emeletes házak takarásából egyszerre feltűnik a stadion. A Luz.

Ekkor megállok, erősen megszorítom Zsuzsa kezét, a szemébe nézek, magamhoz húzom és hosszan ölelem. Soha többé nem akarom elengedni.

*

2019. március 30.

Lisboa, Estadio do SL Benfica

56.594 néző

SL Benfica – CD Tondela 1-0 (0-0)

Benfica: Vlachodimos – André Almeida, Rúben Dias, Ferro, Grimaldo – Samaris (46’ Seferović), Gabriel – Pizzi (71’ Taarabt), Rafa (78’ Jota) – João Félix, Jonas. Edző: Bruno Lage

Tondela: Cláudio Ramos – David Bruno, Ricardo Costa, Jorge Fernandez, Joãozinho – Juan Delgado, João Pedro, Bruno Monteiro, Xavier (77’ Patrick) – Murillo (66’ Pité), Tomané (62’ Sérgio Peña). Edző: Pepa

Gól: 84’ Seferović 1-0

*

A tiszakécskei labdarúgás a kilencvenes évek közepén volt a zeniten. A csúcs kétségtelenül az 1997-98-as szezon, amikor igazán feltették magukat a magyar futball térképére azzal, hogy az NB I-ben játszottak, és így heti rendszerességgel szerepelhettek a tévéösszefoglalóban, de az ívet a ’93-ban kapták el, amikor feljutottak a második ligába. A keleti csoport mindig impozáns volt a résztvevők tekintetében, ezért aztán a városi stadion lelkes közönsége immár a saját szemével láthatta a Nyíregyháza, a DVTK, a Salgótarján, a Kerület vagy éppen az Eger ászait. Nem csoda, hogy bőven több ezer fölött járt a nézőszám.

határ a csillagos ég (fotó: saját)

És akkor még nem is beszéltem a Hatvanról, amelyik a korai időszak egyik sztárcsapata volt, ’93-ban és ’94-ben ics csak osztályozóval maradt le a hőn áhított elsőosztályról, előbb az Újpest, aztán az EMDSZ-Sopron jelent leküzdhetetlen akadályt. A hatvani csapat oszlopos tagja volt az ETO aktuális Rosszcsont Petije, azaz Tuifel Péter, akit éppen most meszelt el a szövetség három meccsre, mivel nem örült eléggé a Kaposvárnak megadott tizenegyesnek.

Ha azt vesszük, most sajnálhatja igazán, hogy nem tudta befogni, mivel neki aztán éles emlékei lehetnek a kécskei katlanban megvívott tüzes hangulatú bajnoki derbikről.

*

1994. március 13.

Tiszakécskei FC – FC Hatvan 2-1 (2-1)

1.600 néző, vezette: Hanyecz

Tiszakécske: Nagy Zs. – Berta, Málik, Dragan – Kajli (51’ Ézsiás), Cseke, Mike, Tóth – Balla L., Balla M., Török (87’ Szántó). Edző: Reszeli Soós István

Hatvan: Nagy I. – Károly, Mészáros, Fekete, Nagy Gy. T. – Nyikos, Tuifel, Cseresznyik, Bánföldi – Mózner, Orovecz. Edző: Tóth Dénes

Gólok: 25’ Török 1-0, 31’ Cseke 2-0, 38’ Bánföldi 2-1

Kiállítás: 77’ Mózner

*

Sportszakmailag nem volt kiemelkedő a portugál bajnoki, ettől függetlenül nem könnyű az akklimatizáció, így első körben maradjunk csupán annyiban, hogy Tiszakécskén játszik mérkőzést az ETO. A Herczeg-éra nem indult rosszul, a mezőny sötét lovát, a tartósan valószínűtlen magasságokban leledző Kaposvárt sikerült relatív simán elintézni, ami előtt látatlanban is megemelem a nem létező kalapomat. Most egy más jellegű feladat következik, még akkor is, ha a zöldekhez hasonlóan egy másik újonc lesz az ellenfél. A Duna Aszfalt TVSE, hiszen ez a hivatalos név, különösebb extrát nem mutat ebben a szezonban, ha csak azt nem vesszük annak, hogy jó úton halad a csont nélküli bennmaradás felé, miközben, igaz ritkán, meghúzogatja egyes oroszlánok bajuszát.

Ha nyerünk, mindenki lapoz egyet, ellenben, ha kikapunk, lesz morcizás rendesen. Van ennél szarabb szituáció? Aligha. Hozzátok ki belőle a legtöbbet, plíz!