fel, fel magasra (fotó: Labdarúgás)

Hirtelen nyúltam meg, amit a testem nem is tudott kellő módon lekövetni. Az orvosok sokáig azt sem tudták, mi a bajom, hiszen az enyhe lázon kívül semmi más tünetem nem volt. Biztos vagyok benne, hogy Gyopár doktor, isten nyugosztalja!, bár nagyon kedvelt, a lelke mélyén elkönyvelte, hogy szimulálok, nem akarok suliba menni. Mondjuk különösebb okom nem volt rá. Jól tanultam és mivel nem voltam az osztály hangadója, konfliktusom sem volt senkivel. Elvoltam.

A növés volt az oka mindennek.

Azon a szerdán is otthon maradtam, mert a Gyopár doktor a biztonság kedvéért pihenést tanácsolt, amit a szüleim elfogadtak. Nagyon nem kellett velem már velem foglalkozni, elvoltam otthon egyedül, a légynek nem okoztam kárt, étvágyam azért volt, így megettem, ami a hűtőben hagytak és néztem az osztrák kettőn valami hülyeséget.

Meg persze vártam a délutánt, mert adta a meccset a tévé. Apám, ha jól emlékszem kettőig dolgozott egyébként is, de azon a napon tutira hazaért időben és a szokottnál is idegesebben járt föl, s alá a lakásban. Nem is evett, csak keveset. Nem melegítette meg az ebédet, hanem csak bekapott valamit. Szólni nem lehetett hozzá.

Aztán végre elkezdődött és én olyat éreztem, amit még soha. Már hetvennyolcban is néztem a vébét, ahol ugye ott voltak a magyarok, de akkor még nem kapott el a harci hév. Most ellenben igen. A szívem hevesen vert, folyt rólam a hideg veríték, miközben a képernyőt bámultam. Meg apámat, aki nem akart hinni a szemének. Nem csoda, ő alig több mint másfél évvel korábban volt kint egy ETO-Kaposvár meccsen (0-0) és azt mondta: soha többet.

Nem viccelt. Most meg szorította a karosszéket cefetül és én attól féltem, hogy összeroppantja.

Nyertünk. Anyámat különösebben nem hatotta meg, hogy történelmi tettet hajtott végre a győri csapat, azonnal az ágyba parancsolt és megmérte a lázamat. 37,7. Szomorúságot és tehetetlenséget láttam a szemében, és azt a meggyőződést, hogy ebből fél fok annak a kurva meccsnek köszönhető.

Egy tizenegy éves kisfiú emlékfoszlányai 1982 áprilisából

*

A két csapat játékosai testvériesen megegyeztek az egyesületük azonos színein: a ferencvárosiak tiszta zöld, a győriek tiszta fehér szerelést öltöttek. Nagy hangcsata közben a Rába kezdett frissebben, három eredménytelen kapuralövés után azonban Pogány-Nyilasi Összjátékból indult az első érdemleges ellenakció, amelynek végén Szabadi fejese előtt szabad volt az út a hálóba. Gyors egymásutánban még három helyzetük volt a zöldeknek, aztán szinte a befejezéséig a győriek rohamoztak, s a levegőben lógott az egyenlítés.

Szünet után az egyre erősebb esőben, a mély talajon is folytatódott a heves küzdelem, s a játék képe sem változott, de most már győri bemutatóval. Négy perc leforgása alatt két mintaszerű akcióból a Rába nemcsak egyenlített, hanem vezetést is szerzett. Előbb a csereként beállt Burcsa, aztán a gólkirály jelölt Szentes mesteri módon lőtte a labdát a hálóba.

Nem sokkal később ugyan egy védelmi hibából már két gólra nőtt a Rába előnye, ám a mérkőzésnek még nem volt vége. Rab ugyan elhibázott egy 11-est, ezt követően azonban Pogány csökkentette a hátrányt, s mi sem jellemzőbb az izgalmakra, minthogy az utolsó percekben is előbb Rába-, aztán újabb ferencvárosi gól következett, míg végül kialakult a végeredmény.

Az érdeklődéssel várt rangadón a Rába csapatjátékban felülmúlta ellenfelét, s 19 év után matematikailag már megnyerte a bajnokságot. Az Üllői úton látott játékával teljes elismerést aratott (3-4).

Népszabadság, 1982. április 29.

*

Már a találkozó első félideje többet ért, mint akár tucatnyi 1. osztályú 90 perc a most folyó bajnokságból. A csapatok, ez csak természetes, felkészültek a nagy csatára, ám, ami ennél lényegesebb, a nézőtérről is látszott, melyik együttes mit akar. Természetesen a győzelem mellett.

kicsi a rakás, nagyot kíván (fotó: Labdarúgás)

Negyedórán át lendületesen játszott a Ferencváros, gólt lőtt, és ettől aztán óvatosabb lett. A Rába ritmust talált és derekasan csikorgatott az egyenlítésért. A szünet előtt ez nem sikerült neki, a fordulás után azonban húsz perc alatt három gólt lőtt, ráadásul tetszetősen futballozott. Magabiztosak, gyorsak, akaratosak voltak a győriek, ahogy az méltó egy bajnokaspiránshoz. Akármit hoz a hátralévő két forduló ebben a bajnokságban, annyi máris bizonyos, hogy a Rába mutatott a legtöbbet a futballból a szezonban.

Magyar Nemzet, 1982. április 29.

*

A bajnokság sorsát eldöntő mérkőzésnek nem kedvezett az ég, esőben, csúszós talajon került sor a – stílszerűen – gólesőt hozó találkozóra.

(…)

Ezzel a Rába ETO előnye 4 pontra nőtt és behozhatatlan gólelőnye révén – már bajnoknak mondhatja a magát! A győriek győzelme megérdemelt, mert tervszerűbben, jobb csapatjátékkal, töretlen támadószellemben a nagy vetélytárs otthonában harcolták ki a végső sikert.

Népszava, 1982. április 29.

*

A kritikus pont a szünetben volt, amikor Verebes József átszervezte a Rábát és azt kérte a játékosaitól, hogy most már tegyenek félre minden óvatoskodást, azaz: mindent bele! A hirtelen ritmusváltás ellen a hazaiaknak nem volt ellenszerük. Olyan helyzetekből kaptak gólokat, amilyenekre máskor oda sem figyelnek, mert más csapat tagjai nem futnak az így hazaadott labdák, meg az ennyire hosszúra sikerült keresztlabdák után. A vesztes csapatot dicséri, hogy kétszer is jelentős hátrányból tudott erősíteni, és megkísérelte a felzárkózást. A bravúr azonban most nem sikerülhetett, mert a vendégcsapat a hajrában rendkívül bátran, határtalan lelkesedéssel küzdött. Minden játékosa rengeteget mozgott labda nélkül. állandóan voltak szabad emberek, a védekezésben segítésre kész társak, elől pedig kiugrásra helyezkedő támadók.

A Rába ETO öltözőjét a mérkőzés után majd szétvetette az öröm. Erre minden okuk és joguk megvolt, hiszen ezzel a bravúros győzelmükkel lényegében már megnyerték a bajnokságot.

Népsport, 1982. április 29.

*

hej Jancsika, Jancsika (fotó: Képes Sport)

Azon a tavaszon Székesfehérvárra ment az osztályunk kirándulni, különbusszal. Én persze nem mehettem, mert az orvos azt mondta, hogy betegen ne utazgassak, ki tudja?, lehet, hogy fertőzök. Micsoda hülyeség! Már hetek óta küzdök ezzel a szarral és anyámék sem kapták el. Nem is beszélve az öcsémről, akivel egy levegőt szívunk a másfél szoba hallos lakás kisebbik helyiségében. Ráadásul állandóan a nyakamon lóg.

Pedig jó lett volna elmenni. Már nem tudom kicsoda kitalálta, hogy mutassuk meg magunkat rendesen, ha már egyszer elmegyünk idegen helyre. Csinált egy molinót, ó, de remek ötlet, amit a hátsó üléssor mögé lehetett rakni, hogy azt mindenki lással. Fehér drapi, kicsit összevissza zöld betűkkel, plusz a címer.

Győr, a futball fővárosa. Hajrá ETO!

Gyönyörű volt, azt mondják.

Egy tizenegy éves kisfiú emlékfoszlányai 1982 áprilisából

*

1982. április 28.

Ferencvárosi TC – Rába ETO 3-4 (1-0)

29.500 néző, vezette: Szávó

FTC: Zsiborás – Jancsika, Beles (67’ Koch), Rab, Takács – Ebedli, Nyilasi, Pogány – Szabadi (76’ Mörtel), Szokolai, Pölöskei. Edző: Novák Dezső

ETO: Kovács – Csonka (46’ Burcsa), Hlagyvik, Mile (76’ Glázer), Magyar – Hannich, Póczik, Szíjártó – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Gólok: 11’ Szabadi 1-0, 49’ Burcsa 1-1, 53’ Szentes 1-2, 64’ Szíjártó 1-3, 73’ Pogány 2-3, 83’ Hajszán 2-4, 84’ Ebedli 3-4