sapkás Béla (fotó: eto.hu)

A tizenhatodszor kiírt Magyar Kupa sorsa az istennek sem akart eldőlni. Már az is csodaszámba ment, hogy a döntőt nem két elsőligás profi csapat játszotta, hanem a Soroksár, amelyik éppen bajnok lett a profi másodosztályban, ellenfele pedig a BLASz I-ben vitézkedő BSzKRT volt. Akkortájt elég keményen ment a profi-amatőr ellentét, ami feltételezheti, hogy a hivatásosok nem ereszkedtek le olyan szintre, ahol az amatőrök is megjelentek. Mondjuk egy évvel Fradi-Újpest csata ment a trófeáért.

A mai szoros terminusok, és a különböző versenysorozatok ütközését elkerülő időbeosztás ismeretében az is tiszta őrület, hogy a finálé első körben ugyanarra a napra esett, mint az osztrák-magyar vébémeccs az olaszországi tornán. Nyilván a főszereplőket nem érintette az egyébként még nem annyira világrengető esemény, bár egy osztrák-magyarra abban a korban nem illett ilyet mondani.

De hogy még ez se legyen elég, első nekifutásra május utolsó napján 2-2-re végeztek a felek. A sok gól mellett két kiállítás is befigyelt, a Nemzeti Sport meg is jegyezte, hogy gyenge volt a bíró.

A második próbálkozás egy hónappal később került sorra, változatlan kimenettel, már ami az eldöntetlen végeredményt és a két kiállítást illeti. A meccs miután 1-1-gyel zárult hosszasan tanakodni kezdtek a nagyfejűek, hogy akkor most mi legyen? Hosszabbítás? Az nem jó, mert hatig be kell fejezni a játékot, ki tudja miért, az meg már mindjárt itt van? Talán a közelgő sötétedés (június 30-at írtunk…), esetleg a kellően át nem gondolt pályabérleti szerződés lehetett az ok. A vége mindenesetre az lett, hogy egy komoly szövetségi potentát fogta magát és szépen lekísérte a gyepről az éppen sípjába fújó sporttársat, azzal, hogy adieu!, nincs itt semmi látnivaló!

Valószínűleg a döbbenet okozta sokk miatt, a következő kísérletre csak több mint másfél hónappal később került sorra. Ahhoz képest, hogy tavasszal már győztest kellett volna hirdetni, lassacskán beköszöntött az ősz is. a pankrációs jelleg azonban mit sem változott, a Nemzeti Sport tudósítása inkább szólt egy rosszul sikerült kabaréról, mint egy jól sikerült futballmérkőzésről. Igen, jó a válasz, most is volt két kiállítás, de úgy, hogy a nyílt színen lefolytatott verekedéseket például nem torolta meg Tihaméry játékvezető. Talán abban bízott, hogy a felek úgy ellátják egymás baját, hogy belesérülnek és mentő viszi el őket. Nem így lett, de szerencsére végre lett győztes, mégpedig a papíron komolyabb társaság, azaz a Soroksár. A serleg magasba emelése azonban sajnálatos okból, ti. botrány miatt elmaradt.

Hogy az ETO szempontjából milyen jelentősége van a háromrészes tragikomédiának? Egyszerű a válasz. A Soroksár kapujában mindhárom alkalommal Pécsi Béla állt.

*

1934. augusztus 26.

Magyar Kupa döntő, harmadik megismételt mérkőzés

Soroksár – BSzKRT 2-0

1.600 néző, vezette: Tihaméry

Soroksár: Pécsi – Vadász, Dudás – Holzer, Szenes, Magyar – Kelemen, Zimonyi, Szecsey, Horváth, Szeder. Edző: Negyedy

ETO-Soroksár 4-1 (fotó: bksc.hu)

BSzKRT: Régi – Belcsik, Léhner – Kránitz, Őri, Király – Nagy, Szaller, Gergely, Weisz, Báder. Edző: Kutrucz

Gólok: 70’ Kelemen 2-0, 75’ Vadász 2-0

Kiállítás: 89’ Király, lefújás után Őri

*

Pécsi Béla két év múlva már Győrben védett. Részese volt ’36-37-ben a diadalmas feljutásnak így természetesen a klub történetének első NB I-es bajnoki mérkőzésén az ő nevével kezdődött az összeállítás.

Pécsi – Brezányi, Tóth II – Hrabovszky, Kovács, Lantos – Balogh, Boros, Limperger, Farkas, Tóth III, a kispadon Fogl II Károly

A Soroksárral kupagyőztes portás ezzel egy másik egyesület történelemkönyvébe is beírta a nevét. Bár a meccset elbukta a még roppant tapasztalatlan ETO és a szezon végén el is búcsúzott a csapat az első ligától, a dicsőség az övé, az övék marad.

Pécsi Béla példának okáért sokáig maradt, egészen pontosan negyvennyolcig, így a háború után három szezonon keresztül ő volt az ETO elsőszámú egyese az NB I-ben. A Szolnok elleni magabiztos 4-1-gyel búcsúzott, hogy aztán egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig szolgálja a klubot. Volt a szakosztály intézője, majd vezetője, hogy aztán nyugdíjasként a sporttelep gondnokaként ténykedjen. A Rába ETO saját halottjaként köszönt el tőle.

Arról nincs információm, hogy Soroksáron mekkora becsülete van az egykori és egyetlen kupagyőztes csapat egyik legfontosabb tagjának.

*

1948. június 20.

ETO – Szolnok 4-1 (2-0)

4.000 néző, vezette: Dorogi

ETO: Pécsi – farkas, Bányik – Fehérvári, Kovács I, Hárs – Dombos, Józsa, Kalmár, Gőcze, Kovács II. Edző: Horváth Pál

Szolnok: Horváth – Deme, Bozóki – Selmeczi, Dobos, Fazekas – Szántó, Körmendi, Kolláth, Pintér, Varga. Edző: Móré János

Gólok: 9’ Kalmár 1-0, 44’ Kalmár 2-0, 50’ Kalmár 3-0, 63’ Józsa 4-0, 65’ Körmendi 4-1

*

A Soroksár SC nem az a Soroksár, a Soroksár SC nem jogutódja a kupagyőztes klubnak, bár a mostani menetelésük során, mikor elődöntőt játszottak a Honvéddal ezt szinte mindenki figyelmen kívül hagyta. Azzal a Soroksárral közös elsőligás történetünk is van, a jelenlegivel csak az elmúlt két évben futottunk össze itt, az NB II-ben. Kedves ellenfél, mert még sosem vertek meg minket, bár a három meccs nem egy túl mély merítés, a statisztikai hibahatáron belül van. Mindegy, kapaszkodjunk bele minden kedvező előjelbe, legyünk pozitívak, így aztán borítékolható a pontszerzés, megkockáztatom a győzelem is.

A Kisfradi eleve egy szeszélyes brigád. Néha szárnyal, néha a pokolban van, ami szerintem annak az eredménye, hogy különösebb tét nélkül játszadozik a második osztályban. Kapja a fiatal fradistákat, hogy azok szerezzenek tapasztalatot a felnőttfutball világában, kiesni nem tudnak, feljutni nem akarnak, magyarán élnek, mint a hal a vízben. A legrosszabb fajta, ha szabad ilyet mondanom. A Budaörs-Csákvár tandem erős kiegészítései, akik bizonyos szempontból komolytanná tehetik és néha teszik is a versengést. Ez van, ezt kell szeretni.

Lipcsei mester éppen üzent a nagy Fradinak, hogy most már szeretne értelmezhető edzői munkát végezni. Javaslom, szembesítsük ma azzal, hogy azért van még mit tanulnia.

az utolsó soroksári randi