meseváros (fotó: index.hu)

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a lázbérci lápon és a dédestapolcsányi dűlőn túl, de még a múcsonyi mákföldeken és a varbói veteményeseken innen, a putnoki pipacsföldtől keletre, a szikszói szántóktól nyugatra, az izsófalvi ingoványtól délre, a tardonai tisztástól északra, a virágos völgy mélyén, a sűrű sötét erdő közepében volt egyszer egy rozoga viskó. Abban a viskóban lakott egy szegény ember meg a családja, akik annyira szegények voltak, hogy bizony isten mondom, sokszor a küszöb széléből faragtak forgácsot, és azt rágcsálták, ha nagyon éhesek voltak, vagy éppen a zsupból főztek levest, amibe aztán a száraz fű mellett még fakérget és bogáncslevelet is raktak, hogy legyen egy kis íze. Fűszernek pedig megtette a csalán, mert az a szegény ember bármennyire nincstelen volt, azért szerette a csípőset.

Hiába volt a nagy szegénység, azért élni kellett valamiből, ezért aztán a szegény ember egész nap az erdőt járta, és összeszedett mindent, amiről azt gondolta, hogy el tudja adni a hétvégi vásárban. Tüzelőnek való elhullott faágat, a bokrok tövében elbújó, apró ízletes gombát, amiből messze földön híres pörkölt készült, csigát, aminek ha porrá zúzták a házát, és hozzáadtak némi kákagyökeret meg a bugoncnak a szárát, mindenféle bajra jó főzetet tudtak készíteni, a mulykó madár színes tollát, amiről azt hitték a bolond emberek, hogyha abból csinálnak íróeszközt, tanulás nélkül minden tudás rájuk száll és gazdagok lesznek. A legnagyobb kincs azonban a gőgice borjának szőre volt, ami attól volt különleges, hogy mindig más színt mutatott, attól függően, ki fogta meg éppen, és ha arra valaki ráfújt tizenhatszor egymás után, aztán tett két lépést és még negyvennégy szöcskeugrást jobbra, majd rögtön utána pörgött hétszer a saját tengelye körül és bukfencezett harminckétszer a nap irányába, megfiatalodott egyszerre tizenegy évvel.

Elég az hozzá, hogy a gőgice borjának szőrét még csak egyszer találta meg valaki, az is volt már vagy száz esztendeje, hiába, a gőgice nagyon félénk jószág volt és nem merészkedett az soha emberek közé. Pedig, ha azt megtalálta volna valaki, maga a király vette volna meg tőle a portékát, hogy aztán a világ végéig uralkodhasson az ország felett, de hálából olyan gazdaggá tette volna a szerencsést, hogy azt senki elképzelni nem tudta.

gurnyák (fotó: youtube.com)

A szegény ember azonban hitt az ő szerencséjében, mert egyszer álmot látott, amiben egy varázsló jelent meg előtte hatalmas vászonköpenyben, egy méretes karimájú kalappal a fején, úgy hogy nem látszott az arcából semmi, furcsa, érthetetlen szavakat mormolt a bajsza alatt, mert a szegény ember, bár nem látta, de úgy képzelte, hogy van bajusza, no ez a varázsló olyanokat mormolt, hogy samászli, meg pöszmeg, de legtöbbször azt a szót ismételgette, hogy dábida, azt legalább negyvenötször is elmondta, fülelt a szegény ember nagyon, hátha megért végül valamit, de csak nem sikerült neki, mindenesetre megjegyzett mindent alaposan, mert a varázsló az álomban egy barlang előtt állt, és a barlang bejárata mellett volt egy piroslevelű nádinkabokor, de olyan, amilyet a szegény ember sosem látott még, s mikor a varázsló ezeket a szavakat elismételte, végül rásuhintott egy rádulyvesszővel a bokorra kétszer és abban a pillanatban kijött a barlangból egy gőgice.

A szegény ember pedig biztosan tudta, hogy ő azt a barlangot látta már korábban az sűrű sötét erdőben, de később hiába kereste, sosem lelte. Azért erősen bízott benne, hogy egyszer mégis nyomára bukkan.

Így esett meg, hogy egyszer, amikor megint a csapásokat járta, elé ugrott egy hatalmas gurnyák. De olyan hatalmas gurnyák volt, amilyet emberfia még nem látott előtte. Hiába volt félelmetes az a gurnyák, elesettnek tűnt, mégpedig azért, mert a hét lába közül kettő meg volt vágva csúnyán, így aztán csak bicegve tudott járni. A szegény ember megsajnálta, fogott két bugoncot, ami éppen a zsákjában volt, kicsit kinyomogatta belőle a zsírt, azt rákente a gurnyák lábára és láss csodát, a vágás eltűnt. Gyorsan a másik lábát is bekente zsírral és azon is eltűnt a vágás. Megörült ennek a gurnyák és emberi hangon szólt a szegény emberhez.

– Köszönöm jóember a segítségedet. Bizony isten, ha nem gyógyítasz meg, bekaptalak volna egy falással, de így most kívánhatsz tőlem valamit. De jól gondold meg, mit kívánsz, mert csak egyet kérhetsz tőlem, aztán meg szaladj azonnal utána, amerre látsz, mert közben megéheztem.

Gondolkodik a szegény ember erősen, vakarja a fejét, végül kiböki.

Kazinc és Barcika (fotó: balatonfoldvar.info.hu)

– No, te gurnyák, tudod-e, hol van az a barlang, aminek bejárata mellett egy piroslevelű nádinkabokor nőtt ki a földből? – A gurnyák bólintott a nagy busa fejével, de közben meg is kordult a gyomra. – Akkor mondd meg, hol van?

– Menj végig ezen a csapáson két álló napon keresztül, akkor találsz egy kicsiny patakot, abban lakik egy apró zöld liszkóhal, fogd ki a vízből, vágd fel a hasát, a hasában találsz egy sípot, fújj bele ötször hosszan, aztán még kétszer röviden, erre előugrik majd egy táltos barmók a bokrok közül, pattanj fel a hátára és az elvisz egészen a barlangig, csak arra vigyázz, fogd erősen a kötőféket, mert, ha elereszted, nyomba leesel és a nyakadat szeged.

A szegény ember nem köszönte meg a tanácsot, hanem azonnal nagy futásnak eredt, egyenesen végig a csapáson, és bizony mondom egy napig futott. A második napon már csak sétált, de közben sűrűn nézett hátrafelé, nem követi őt a gurnyák? Napnyugta előtt odaért a patakhoz. Egy zsinnye szárából fogóbotot csinált, azzal kifogta a liszóhalat a patakból, rögvest felvágta a hasát, megtalálta benne a sípot, menten belefújt ötször hosszan, aztán kétszer röviden, előugrott erre a bokrok közül a táltós barmók, felugrott a hátára, szorította kötőféket erősen, fickándozott a táltós barmók, de nem tudta a szegény embert levetni a hátáról, vágtattak hosszú időn át, hétszer ment le a nap és hétszer kelt, mire odaértek a barlanghoz, aminek bejárata mellett ott állt a piroslevelű nádinkabokor, ott a szegény ember egy határozott mozdulattal megállította a táltos barmókot, s mikor az nem figyelt, egyszerre leugrott a hátáról. Gyorsan keresett egy rádulyvesszőt, majd mormolni kezdte szépen: Samászli. Pöszmeg. Dábida. Az utóbbit negyvenötször. Ekkor hirtelen kiugrott a barlangból a gőgice borja. Nagyon megijedt a szegény embertől, el akart szaladni, de annyira megzavarodott, hogy nekiment a piroslevelű nádinkabokornak, ami tele volt tüskékkel, beakadt a gőgice finom szőre a tüskékbe, és bizony ottmaradt csomókban. A szegény ember gyorsan összeszedte a sok szőrt, belerakta szépen a tarisznyájába, egy pihét sem hagyott hátra.

A táltós barmók közben mind egy szálig megette a rádulyvesszőt, amitől olyan kezessé vált, hogy csak éppen nem dörgölte oda az orrát a szegény ember oldalához. Az meg kapva kapott rajta, felugrott a táltos barmókra, alaposan elkapta a kötőféket, de most biza nem kellett attól félnie, hogy leesik, kicsit megsarkantyúzta és meg sem álltak a király udvaráig. Ott bekopogott tisztességgel, a főpohárnok nyitotta ki a kaput és nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a tarisznyában a sok-sok szőrt, rögtön megismerte, hogy az a gőgice borjának szőre. Szaladt a királyhoz egyenest nagy óbégatással, hogy itt egy ember, ami valami csodát csinált. No, a király nem értette, mi ez a lárma, kinézett a trónterem ablakán és látta a nagy felfordulást. Mérges lett, leszaladt, de bizony nagyon elcsodálkozott, amikor maga is meglátta szegény ember tarisznyáját.

– Főpohárnok! –kiáltott – Szólj a kincstárba, hogy most azonnal rakjanak fel kilencven szekérre annyi aranyat, amennyit csak bírnak!

– Nagyon jó szolgálatot tettél a királynak, így aztán lehet még egy kívánságod. Mit szeretnél? – szólt a király a szegény emberhez.

város születik (fotó: turul.info)

– Uram, királyom, életem kezedbe ajánlom. Lenne nékem egy derék fiam. Okos, fess legény, nem lenne szégyene a királyi háznak. Azt kérem tőled királyom, hogy add hozzá a lányodat!

– Bátor vagy jóember, de becsülöm azt, aki nem rejti véka alá a szándékait. No és hogy hívják a te fiadat?

– Kazinc, instállóm. Kazinc a becsületes neve.

– Gyere elő Barcika lányom! Készülj, hamarosan férjhez mész!

A lakodalom három napig tartott, az ország apraja-nagyja ott mulatott, máig beszélik mekkora vigasság volt. Mikor aztán véget ért, a fiatalok végre elindultak, kerestek egy jó fekvésű helyet, ahol aztán családot alapítottak. Virágzó várost építettek, amit – talán nem véletlenül – Kazincbarcikának neveztek el.

Bizony így történt, aki nem hiszi, járjon utána! S mivel a gőgice borjának szőréből még mindig van, máig élnek, mert meg nem haltak.

*

Ha igazak a hírek, utoljára utazunk Putnokra. No nem azért, mert a Barcika cserélne helyet a Haladással az NB I-ben, meg nem is azért, mert a borsodiak távoznak ligából, hiszen egy év alatt elég masszív csapatot csinált a társaságból a világjáró Gálhidi Gyuri bácsi, így aztán a kiesés réme sosem fenyegette a gárdát, hanem azért, mert ha minden jól megy, a klub végre hazatér és jövőre már otthon játszhatja a meccseit.

KolorCity megkapja a maga csapatát.

Az ETO határozottan szereti a Barcikát, háromból kétszer faszányos kis meccset játszottunk velük: sok góllal, fordulatokkal. Aztán Gyuri bácsi és a célfutball, aminek egy kilátástalan 0-0 lett a vége ősszel. Without colours.

Hogy ma mi jön? Remélem egy igazi tétnélküli örömfoci, mondjuk 5-4-gyel a végén, ami után erősen siránkozunk, hogy miért nem ezt adta az M4?

Természetesen ide!

*

2009. március 11.

Magyar Kupa negyeddöntő, első mérkőzés

Kazincbarcikai SC – Győri ETO 1-2 (1-0)

1.000 néző, vezette: Berger

KBSC: Botló – Hanász, Bányai, Kovács, Sebők – Kerékgyártó (81’ Debreceni), Nagy, Olasz, Kerekes, Zimányi (83’ Máthé) – Stevica (72’ Engi). Edző: Koleszár György

ETO: Stevanović – Odikadze, Stark, Đorđević, Völgyi – Pilibaitis, Stanišić (75’ Jäkl), Tokody, Bičák (51’ Böőr) – Kink, Aleksidze (59’ Bajzát), Edző: Dragoljub Bekvalac

Gólok: 45’ Olasz 1-0, 49’ Kink 1-1, 68’ Bajzát 1-2