hülyehajverseny (fotó: haon.hu)

– Hozhatok még egy kört? – tette fel szenvtelen arccal a kérdést a bajuszos öreg pincér. – Esetleg a szokásos pezsgőt? – csippantott még egyet a szemével és közben rám nézett. Gúnyos volt az a pillantás, nagyon nem esett jól, hirtelen bevillant egy szombat este, amikor ki tudja miért, utánam jött a vécére, sosem tetszett a képem neki, talán ellenőrizni akarta, hogy minden rendben van-e, nem rúgom-e éppen szét a piszoárt vagy az ócska, repedt mosdót, de nem, úgy talált a kagyló fölött, meggörnyedve támasztom a falat, miközben fura hörgő hangot adok ki, a testem rázkódik, a könnyeim lassan folynak le az arcomon, előttem furcsa állagú valami. Megrezzenek, de nem mondok semmit, szeretnék sokkal kisebb lenni, vagy még inkább eltűnni valamilyen csoda folytán, kiszaladni az utcára, de úgy, hogy ő azt ne vegye észre. – Mi van, öcsi? Fűszeres volt a kaja? – vetette oda és röhögött, mert ő hozta ki a pezsgőt, amit felhajtottam ugyan, de már futottam is és most itt vagyok. Sosem szerettem, ha öcsinek hívnak. És az is zavart, hogy Józsinak hívták, mint az apámat. De lehet, hogy rosszul emlékszem és Béla volt. Igen, inkább Béla volt, olyan Béla feje volt.

– Köszönjük nem, – felelte Imi nyugodt hangon, de mégis határozottan – még várunk valakit.

Kábé egy órája üldögéltünk már a Gold Söröző fülledt pincéjében. Sört ittunk és sült krumplit ettünk, de csak azért, hogy legyen bennünk valami nehéz étel, valami, ami felszívja az alkoholt, egy belső szivacs, hogy aztán később ne legyen gond. Senki sem volt igazán éhes, tele voltunk még a bőséges ebéddel és a millió süteménnyel, amit délben kényszerítettek belénk, de csak azért, hogy nekünk jó legyen. Még ezt kapd be, fiacskám, direkt neked sütöttem! Meg ne bántsd nagyanyádat, te büdös kölyök! Nem is hiszem el, hogy már érettségizel…! Ilyen kicsi voltál, amikor legutóbb láttalak. És mutatja, de te nem tudod, ki is a bácsi tulajdonképpen.

Mindenki sorban elmesélte, mi volt a ballagás után, milyen nagynénik, meg unokatesók jöttek el az ünnepre, ki és mit kapott ajándékba a nagy nap tiszteletére. Már megint sapka, mondta Balázs, mi meg hangosan röhögtünk, és egy percre sem gondoltunk arra, hogy hétfőn magyarból írunk. Sokkal inkább volt előttünk, hogy hamarosan csatlakoznak hozzánk a lányok, aztán indulunk az ofőhöz a Damjanich utcába. Énekelni fogunk neki, bazmeg! – vinnyogott Imi, és már intonálta is a Húsz év múlvát, Komártól. A bajuszos öreg pincér kinézett a söntés mögül és nagyon nem tetszett neki a dolog. Tehetsz egy szívességet, Béla…!

– Mikor megyünk már? – kérdeztem türelmetlenül, de persze tudtam, hogy Kokó nélkül nem indulunk. – Várjál már! Hova sietsz? – pisszegett le Attila. – Kérünk még egy sört a fiatalembernek! – szólt oda flegmán a bajuszos öreg pincérnek, aki úgy csinált, mintha nem hallaná, és tovább pakolta a frissen elmosott poharakat a helyükre. – Hahó! – próbálkozott tovább Attila – Nem hallja, hogy rendeltünk? Béla ekkor odajött, megigazította az orrán az olvasószemüvegét, aminek szárait aranynak hazudott lánc fogta össze a nyakánál, biztos azért, hogy le ne essen, ha egyszer kitör egy tömegverekedés, összehúzta a szemöldökét és csak ennyit mondott:

– Én ennek már nem hozok ki semmit. Az kéne, hogy megint botrányt csináljon! – Azzal a lendülettel sarkon fordult és visszament a poharakkal babrálni.

Vágni lehetett a csendet, minden tekintet rám szegeződött. Kivételt jelentettek persze azok a szempárok, amik Bélát vették célba és gyilkos pillantásokat küldtek a söntés irányába. A szolidaritást éreztem ki a hallgatásból és sok nézésből, nagyon jól éreztem magam, tudtam, hogy ezekre a srácokra mindig számíthatok.

– Mit beszél ez a majom? – nézett rám kerek szemekkel Boti.

– Látott hányni a múltkor a budiban…– vallottam be halkan. – De esküszöm, hogy egy csepp sem ment mellé.

– Uram! Ön készen áll az érettségire! Megtiszteltetés volt önnel egy osztályba járni. – mondta roppant kimérten, kényszerített komolysággal Balázs, a mondandója végén kissé meghajolt és pukedlizett egyet.

A harsány nevetés közben majdnem észre sem vettük, hogy megérkezett Kokó. Olyan volt, mintha órák óta futott volna, zihált és érdekesen piros volt az arca. De a szája fülig ért, megpróbált levegőt venni, köhintett egyet, aztán csak annyit préselt ki magából:

– Egy null ide! Rubold!

*

1989. május 13.

Rába ETO – Ferencvárosi TC 1-0 (1-0)

18.000 néző, vezette: Huták

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Turbék, Bordás – Bücs, Somogyi, Rubold – Handel, Mörtel (74’ Sallói), Hajszán. Edző: Haász Sándor

FTC: Józsa – Vaszil, Simon, Limperger, Keller – Albert, Strausz (76’ Bánki), Topor – Páling, Wukovics, Dukon. Edző: Rákosi Gyula

Gól: 13’ Rubold 1-0