Jöttek, láttak, négyet vágtak

Igor és Willy (fotó: eto.hu)

„De ne keseregjünk, hiszen tegnap a brazilok, ma a Bayern, s ki tudja, holnap talán a Matáv Sopron jelenti be, hogy a szezonzáróra a Káposztás utcai stadionba várja a Barcelonát. Elvégre futballnemzet vagyunk.” [N., sehonnai irígy glosszista]

*

Ülünk a teraszon, lógatjuk a lábunkat. Szeretem ezt a teraszt minden bumfordisága ellenére. Ha jól pozícionálod magad, előtted a park, körben hatalmas betonhegyekként magasodnak a tízemeletesek. Egyszer láttam egy filmet, amiben a Central Parkban mutattak egy embert. Hosszan vette a kamera, volt egy olyan svenk, amikor alulról fölfelé filmezték, ahogy sétál, és akkor a háttérben, a hatalmas fák és bokrok fölött felbukkantak a parkot körbe ölelő nagy házak. Döbbenetes élmény volt, egy pillanatra megborzongtam, és arra gondoltam, hogy én ezt már láttam valahol, pedig sosem jártam az Államokban. Aztán nem sokkal utána, egy kellemes nyári napon, ahogy ültünk a teraszon és éppen emeltem a poharamat, megcsillant rajta a lemenő nap sugara, egyszerre megvilágosodtam! Ez itt a Central Park kicsiben! Na jó, nincsenek magas fák, nincsen élővíz, nincsenek hidak és a betonmonstrumok sem olyanok, mint azok a bizonyos New York-i épületek, de istenemre!, van egy pont, amit ha megtalálsz, és onnan tekintesz körbe, már-már a Central Parkban érzed magad. Kicsit hunyorítani is kell, de megéri. A legjobb közvetlenül napnyugta előtt próbálkozni.

Most tavasz van. A napnyugta még kicsit odébb, a terasz ócska kövezetén egy részeg bácsi botorkál. Dülöngélve távolodik és közben mintha integetne, de nem, az egyensúlyát keresi, és közben kalimpál mindkét keze. Odaér a lépcsőhöz, megpihen, tudja, hogy a neheze most kezdődik, le kell mennie azon a lépcsőn, de nem ura a testének. Leül a kőre, aztán visszanéz, tétovázik. Nem lepne meg, ha az járna a fejében, hogy inkább összeszedi minden erejét és visszajön, iszik még egy kisfröccsöt. A zsebében kotorászik, mi is halljuk, ahogy csörrenek az érmék, számolja, mennyi pénzt rejt még az a zseb, aztán lassan visszacsúsztatja az összeset. Elindul lefelé, óvatosan lépked. Egy, kettő, három, négy, öt. Most már nem lehet baj. Elfordítjuk aggódó tekintetünket.

Apám ül mellettem. Sikerült rábeszélnem, hogy kimozduljon egy kicsit, és jöjjön el ő is a meccsre. Nagyon régen nem volt már, pedig volt, amikor az életét jelentette, hogy többször kilencven percet is végigüljön egy nap. Valami eltörött nála évekkel ezelőtt, amiről sosem beszélt, és már nem is fog beszélni soha. – Elég volt, fiam.– mondta, amikor egy alkalommal elhívtam, hohgy menjünk ki együtt, úgy mint régen. Mindegy kivel játszik az ETO, üljünk egymás mellett, nem is kell egymáshoz szólni, csak, ha muszáj. – Elég volt. De most itt van, ül a teraszon, lassan kortyolja a sörét, bajuszán megül a hab, figyel mindenre, belefolyik a beszélgetésbe. Nevet. Jó őt nevetni látni. Radó Laci megveregeti a vállát, miközben én félve nézek Lacira, nehogy beszéljen rólam, mert ő azért látott már egyet és mást itt a teraszon, meg bent a söntés mellett is, de Lacinak esze ágában sincs rólam beszélni. Nem árul el. – Ne fossál! – mondja és belecsíp a csuklyásizmomba, ahogy szokott, én meg összeharapom a szám szélét, mert piszkosul fáj, mint mindig. – Uraim, induljunk! – vet véget a mulatságnak Peti. –Fizetünk, Laci!

A szomszád flaiasztalnál is szedelőzködni kezdtek. Egyen piros felsőben itták az italukat, és németül beszéltek.

*

„Amikor először volt róla szó, hogy Zé Robertóék esetleg Győrbe jönnének, bevallom, nem nagyon hittem benne. Egyébként nem magukat a játékosokat kedvelem, hanem mint klubot szeretem a Bayern Münchent.” [Péter, klublegenda középhátvéd]

*

Mindenkinek vannak hülyeségei. Nekem az az egyik, hogy néha-néha, hirtelen felindulásból veszek egy futballmezt. Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor rendeltem egy argentin dresszt. A bankot adtam meg kiszállítási címként, hogy azonnal hozzájussak, ha csenget a kézbesítő, ne csupán az értesítés várjon otthon, ha ott keres, persze hiába, aztán meg mehetek a postára sorba állni. Megölné a pillanatot. Délután volt, talán már be is zártunk, amikor megjelent az üvegajtó előtt, nézegetett befelé kétségbeesetten, nem nyílt már a fotocella. Kicsit zörgetett, mert látta, hogy vannak még bent emberek, nem adta fel, szerencsére kitartóan álldogált az ajtó előtt, knyitották neki. Mikor végre kezemben tarthattam a csomagot, gondolkodás nélkül nyitottam ki. Katarzis! Az égszínkék és fehér csíkós trikót hosszan szorongattam, talán sírtam is, ami biztos, eltöröltem egy könnyet, a lányok nem értették mi van, nem is próbáltam megmagyarázni. – Ezért adtál tizennyolcezret? Hiszen ez műanyag?

kilenc rugó (fotó: saját)

Egy héttel később a sportbolt gondolái között ácsorogtam és azon morfondíroztam, vajon melyik lenne a jobb méret? L? XL? – Juszt sem fogom felpróbálni, nem öltöny ez! – vontam össze a szemöldökömet. – Jó lesz a nagyobb, legfeljebb lötyög! A furcsán csillogó zöld mez szinte kicsúszott a kezeim közül, olyan síkos volt, amikor a pénztárhoz léptem vele. Miből készült ez? Made in Pakistan. Mindenki odaviszi a gyártást, attól még fejleszthette a NASA a technikát. – Feliratot lehet kérni rá? – kérdeztem az eladótól. – Persze! De azért külön fizetni kell! – felelte flegmán, miközben futballcipős dobozokat pakolt egymásra. – Nem számít. – mormogtam magam elé. – És mit írjunk rá? – folytatta, de úgy, hogy fel sem nézett. – Szeretném, ha felírná, nehogy hibás legyen a név. – próbálkoztam. – Nem szoktuk elrontani. – dörrent fel, majd gyorsan félretolta a dobozokat az asztalon, és kis fecnit vett elő a fiókból. – Akkor betűzze! – tette hozzá, de olyan hangsúllyal, hogy a többi vevő ijedten nézett a pult felé.

– Lakos. L-A-K-O-S.

Erre megenyhült. – Miért nem ezzel kezdte?

A szektor bejárata mellett barna papírdobozok, bennük egymás hegyén hátán hevernek a szépen becsomagolt, még gazdátlan dresszek. Nincs már sok, későn érkeztünk és a beengedésnél is volt egy kis fennakadás. – Neked XL-es kell? – kérdezem apámtól. – Mindegy, úgysem fogom hordani. – mondja halkan, de azért kotorász tovább a nejlonok között. – Itt van egy! – emelem ki az egyik csomagot. – Ez szerintem jó lesz. – és már adom is neki. – Füvet nyírni megteszi. – mondja és mosolyog.

*

„Hogy mennyire várom a mérkőzést? Talán jobban mint egy randevút mondjuk a nagyon csinos Jennifer Lopezzel.”[István, eleget látott edző]

*

Amikor végre begurultak a kocsik a futópályára, elragadtak az érzelmek, a fejemben elindult egy régen látott film, amit egy szempillantás alatt fűztek be a gépbe. Pár évvel korábban történt, a szünetben 0-0-ra álltunk a Nyíregyháza ellen, én pedig szép lassú tempóban körözök a salakon. Előtte csak a maratoni kapu melletti placcig jutottam, oda kellet a kezdés előtt tíz perccel leparkolni, aztám felsétáltunk valamelyik szektorba. De most változott a koncepció, a kereskedés nem elégedett meg az álló kocsik látványával, dinamizmust akart, ezért a félidő vége előtt nem sokkal otthagytuk a helyünket, és kényelmesen lebandukoltunk az autókhoz. Még ballagtak a játékosok az öltöző felé, amikor én már a játékoskijáróhoz értem, figyelnem kellett, nehogy elüssem Szatkét, dudáljak?, ne dudáljak?, tanakodtam, de aztán inkább óvatosan ráléptem a fékre. Kicsit túráztattam a motort, hogy azért ne érezze annyira jól magát, rám nézett, megijedtem, mert láttam a tekintetében a tüzet, meg azt, hogy szerinte nyerhetnek is. 0-1 lett a vége.

balettosok (fotó: Népszabadság)

Most nem vezetek. Naná, mert ezek Audik, azok meg csak Renaultok voltak. Pedig milyen menők ezek a sportkocsik, és milyen díszes társaság ül mindegyik hátsó ülésén. Furcsa látványt nyújtanak a srácok, mert a pirosak mintha egy számmal nagyobbak lennének, mint a fehérek. Azon gondolkodom, hogy vajon van-e gyerekülés hátul, de biztos nincs, mert Nicsenko alig látszig ki Santa Cruz vagy valamelyik másik nagydarab müncheni spíler mellől. Feszengve ül Igor, nem is integet, fejben már a meccsen van, lejátssza magában százszor, hogy mit fog csinálni, ha Böjte beteszi neki majd középre.

És megcsinálta. 1-3.

*

„Bízunk benne, hogy ez a találkozó az első száz év utolsó és a következő száz év első jelentős állomása is volt egyben.”[Csaba, tulajdonképpen tulajdonos]

*

2004. május 18.

Győri ETO – Bayern München 1-4 (0-2)

20.000 néző, vezette Wolfgang Sowa (AUT)

ETO: Sebők (46’ Krass) – Regedei (46’ Vlajić), Böjte (70’ Varga G.), Stark, Makra – Perić (60’ Németh), Horváth (76’ Nagy), Kartelo (76’ Jäkl), Varga Z. (60’ Oross) – Nicsenko (70’ Balás), Priskin (46’ Nyilas). Edző: Reszeli Soós István

Bayern: Rensing – Sagnol (70’ M’Bock), R. Kovač, Linke (70’ Ochs), Hargreaves – Deisler (70’ Fink), Ballack, Jeremies (70’ Steinhöfer), Trochowski – Makaay (46’ Pizzaro), Santa Cruz. Edző: Ottmar Hitzfeld

Gólok: 6’ Ballack 0-1, 21’ Makaay 0-2, 53’ Ballack 0-3, 63’ Nicsenko 1-3, 66’ Santa Cruz 1-4

*

Ünnep lesz megint. Akkor száz, most száztizenöt. Mennyi minden történt azóta?! Voltunk a mennyben, jártunk a pokolban, most meg nagyjából valahol a kettő között tanyázunk. De vagyunk!

A szezonzáró szokatlanul korán jött el, nem világos, miért kellett ilyen gyorsan lehúzni a rolót, talán azzal számoltak az okosok, hogy tömegek utaznak nyáron a Copa Americára, esetleg az Afrikai Nemzetek Kupáján lép pályára a fél Cegléd. Ki tudja? Az más kérdés, hogy ez az egész persze csak egy fikció, hiszen az NB II-ben nincsenek is légiósok. Vagy vannak, de nekik legalább két útlevelük van, és legalább középfokon pötyögik az ékes magyar nyelvet. Mindegy, így alakult, ezt kell szeretni. Fogadjuk a már kiesett Óvárt, aki tökéletes ellenfél lehet egy esetleges fiesztára, főleg, hogy családok jönnek a stadionba, sok kisgyerek, akiket illene megszerettetni a futballal. És főképp a klubbal.

Decemberben egy zimankós vasárnapon akasztottunk tengelyt a mosonmagyaróvári legényekkel. Olyankor volt a meccs, amikor rendes helyeken éppen elviszik a leveses tányért és tálalják a rántott húst savanyú uborkával. Forrt a csapat bús tengere, komoly gödörben volt a társaság, olyan mélyben, aminél lejjebb talán csak a Credobus focistái kóvályogtak a purgatóriumban. Nem sikerült a feltámadás, minden és mindenki összefogott ellenünk: az időjárás, a bíró, az utolsóként cselező centerhalf, a háttérhatalmak, a gyíkemberek, Soros. Nem, nem és nem. Még a meccsre elutazó Mányi úr is megkapta a magáét egy-két nagy tudású drukkertől. Ugye tudjuk, a közönségnek mindig igaza van.

Eltelt fél év. Nem lettünk szebbek és nem lettünk lényegesen jobbak sem. De mégis. Ez a csapat, már nem az a csapat. Összeszedettebb, fegyelmezettebb, megkockáztatom: alázatosabb.

Igazi munkáscsapat. Pedig csak a királyt cseréltük egy hercegre.

Boldog születésnapot, ETO!

Kategória: felkonf, mérkőzés, történelem
Címke: , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.