a kör közepén állnak (fotó: saját)

Öregszem.

Hat évvel ezelőtt nagyjából ugyanazon a helyen ültem, mint most. Kicsit többen voltunk a stadionban, mint most. Győztünk, mint most. A spori hármas sípszava után a többség elindult a gyep felé, mint most.

Akkor én is a tömeggel tartottam, de most nem.

Óvatos duhaj vagyok, aki a túláradó érzelmekkel nem nagyon tud mit kezdeni. Tizenhárom májusában is csak kisebb unszolásra indultam el szép komótosan lefelé a lépcsőn, nem tudom, mi motivált jobban, a pillanat varázsa, esetleg az attól való félelem, hogy ilyen többször már nem lesz? Vagy szimplán csak bele akartam szippantani a friss fű illatába, megérinteni a kapufát, közelről megcsodálni a fehér pöttyöt, ahonnan a labda megkezdte alig több mint tizenegy méteres, de mégis valószínűtlenül hosszú útját egészen a hálóig? Kicsit céltalanul bolyongtam a mészcsíkok határolta zöld univerzumban, ahol ismeretlenek mosolyogtak rám, üvöltötték a fülembe, hogy megvanbazmeg!, és onnantól kezdve együtt örültünk.

Most meg itt állok a szektor tetején, bámulom a pályát, nézem, ahogy a keretből mára kimaradt spílerek szép fegyelmezetten sétálnak a fekete baseball sapkát hanyagul viselő Freddie vezetésével a színpad felé. Freddie kicsit sántít, jobban, mint Jakab Dávid, vajon mi történhetett az Eurovízión? Csak nem kispályáztak egyet és Conchita csúnyán rátartott a lövő lábára? Aztán odagyűlnek a kezdőkörbe szépen, a lelkes drukkerek még mindig szaladnak, hogy részesei legyenek a világszámnak. A hangok erőlködnek, néha recsegve-ropogva buggyannak elő, néha meg eltűnnek az éterben valahová, a nóta nem indul még, Süle Dóra dresszét sorsolja a szerencsekerék, akit Gabi bácsi lelkesen bemutat. Igazi régi vágású úriember. Csabival egymásra nézünk, induljunk haza, mondja a szemével, nem vitatkozom, nem győzködöm, hogy menjünk mi is dalolni, és nem azért, mert most csupán a nyolcadik helyre lehetünk büszkék, a karaokéhoz meg egyébként is korán van. Kapunk mailt, ha nyerünk a tombolán, mondom, és ez a végső érv, no meg így abban a tudatban távozhatunk, hogy szépen és méltón ér véget az ünnep.

Nélkülünk.

*

A jubileum kapcsán megrendezett családi nap jó kis kezdeményezés. A szándék nemes, a lelkesedés határtalan, a szervezők tényleg beleadtak apait, anyait. Ha valakinek mégis hiányérzete támadt, az csupán abba gondoljon bele, hogy momentán hol helyezkedik el a győri futball a honi NER-galaxisban, és ennek tükrében mik a lehetőségeink manapság? Hogy mire célzok? Az élet a legnagyobb rendező, a valósággal való kíméletlen szembenézést tökéletesen erősítette az a kép, ahogy a víz hömpölygött a B-C szektorok melletti kerengőn. A semmiből.

a Holt-tenger kalóza (fotó: saját)

Sokan voltunk. Tudom, a sok elég relatív, de ha azt vesszük, hogy a ház háromnegyede általában zárva van, egész jól mutatott, ahogy gyakorlatilag megtelt a nyugati alsó lelátó. Mi lett volna akkor, ha a hülyeemelesz nem hozza ennyire előre a kezdést a csókosok ligája miatt? Nyilván az sem volt mellékese, hogy ezúttal nem kellett jegyet venni a belépéshez. Sokszor hallott érv, hogy ezér’ a szarér’ én nem fizetek egy fityinget sem, meg egyébként sem a nézők tartják el a klubokat. Valóban. Ugyanakkor nem rossz üzenet, ha mérhető létszámban mennek ki emberek egy bajnokira. Emlékezzünk rá! A tulaj a szerepvállalása elején többször is emlegette, hogy sok szurkolót szeretne. Nos, a tegnapi szám szerintem bátran vállalható. Mennyivel könnyebb így arról írni, hogy akkor jövőre kérünk egy a bajnokságban domináló, ne adj’ isten a feljutást ostromló csapatot, plíz! Mert akármennyire szerethető ez a második vonal, hiába jön a Haladás meg az MTK, azért a nagyok játéka eggyel feljebb van.

*

Sportszakmailag optimális ellenfél volt a Mosonmagyaróvár. Tartottam tőle, hogy egy totál motiválatlan brigád érkezik hozzánk, akik laza lötyögésnek fogják fel a szezonzárást, és igyekeznek minél olcsóbban megúszni a kirándulást, de pozitívan csalódtam. No, azért arról nincs szó, hogy az Óvár egyszerre átváltozott volna egy amolyan mini-Getafévá, ami roppant szellemes, nem mellesleg korszerű futballjával komoly erőkifejtésre kényszerítette az ETO-t, amire mi remekül reagáltunk, és már-már a nyolcvanas éveket idéző játékkal válaszoltunk, dalolt a labda kilencven percen át, mindenki szárnyalt, felváltva forogtak veszélyben a kapuk, nem volt egy perc megállás sem, és ennek a parádénak nem lehetett más a vége, mint egy kibaszott fordulatos 6-5 ide. Villany felkapcsol, szem kinyit, keserű az ébredés.

családi nap (fotó: saját)

A valóságban egy izmos NB II-es darálás zajlott a szemünk előtt, elfogadható tempóban. Mondják, hogy az angol Champóban nem sok játék van. Ha másért nem, ezért már elértük Angliát. A kékek igyekeztek, néha-néha túl is pörögtek. Csak arra tudok gondolni, hogy ezek a srácok nem igazán akarnak a harmadik ligában futballozni és igyekeztek eladni magukat máshová. Nagy igyekezetükben majdnem gólt is rúgtak, bizony kellett Gyurákovics óriási bravúrja ahhoz, ne legyen ideje korán 0-1.

Erik nagyot alakított egész meccsen. Olybá tűnt, a legutóbbi bevetése óta komoly átalakuláson ment keresztül. Ne arról van szó, hogy hormontablettákat diktáltak bele, amitől centikkel magasabb lett, hanem az egész mozgása megváltozott. Sokkal dinamikusabb és magabiztosabb lett, amióta nem láttam, sugárzott belőle a magabiztosság és ez most határozottan nem a tudásbéli hiányt palástolta, hanem valós tartalommal volt megtöltve. A beívelésekre, hosszú labdákra úgy jött ki, ahogy kell, a reflexei nagyon rendben vannak, a fentebb már említett védésekor pedig azt is bizonyította, hogy érti a játékot. Érett kapus benyomását keltette, olyan volt, mint ’17 nyarán, a Nagyszombat elleni edzőmeccsen.

Ha pedig hátul minden rendben van, akkor mi bajunk lehet?

Az egész meccsből még tegyük el emlékbe Kovács Krisz hatalmas sprintjét, amivel egy jó lekeresztezés után hozott vissza játékba egy halottnak tűnő labdát taccs helyett, Tar Zsolti fejesgólját, Vukasović Marko tizenegyesét (ja! azt mégse…), Kalmár Olivér okos visszacselét, majd tekerését a hosszúra, amiből éppen hogy nem lett gól, Bagi Pista tanári játékát, Vashkeba Lacika igyekezetét, hogy legyen végre egy dugója a szezonban, és majdnem lett, Múcska Viktor fáradhatatlanságát, Madarász Márk rengeteg rohangálását, Lovrencsics Balázs alázatosságát, Szimcso Viktor gól előtti zseniális mozdulatát, majd a tökéletes befejezést, Szánthó Regő tincitánciját a tizenhatos vonalánál, aztán a remek löketet tizenhatról, Vitális Milán oxis passzát a félpályánál, és végül Keserű Bence nagy futását a kapuig, majd a tökéletesen elvégzett kirúgást.

Végül, de nem utolsó sorban Herczeg Miki meccset követő nyilatkozatát, ami a statisztikusban testet öltő politikus tökéletes önkifejezése.

„Hatalmas gratuláció a csapatnak, hiszen a mi stábunk ideje alatt a kilenc mérkőzésen olyan statisztikát ért el, ami egy bajnoki cím megszerzéséhez is elegendő lenne, miközben több fiatal játékost beépítettünk a csapatba. Erre büszke lehet a klub. Köszönöm a munkát segítőmnek, Tuifel Pélternek, a két hónapos sikeres időszak nagyrészt az ő szakmai munkájának köszönhető.”

kicsi a rakás (fotó: saját)

Respektálom az őszinteségét, a szókimondását, a pedagógiai érzékét és nem kevésbé az egészséges önbizalmát.

Az ETO 2,11-es pontátlagot produkált vele, a ZTE mutatója 2,15. Tényleg csak nüansznyi különbség.

Kösz mindent, Miki!

*

WKW ETO – Credobus Mosonmagyaróvár 2-0 (0-0)

ETO: Gyurákovics 4.5 (90+2’ Keserű 0) – Kovács K. 3, Tar 3, Vukasović 3, Kalmár 3.5 – Bagi 3.5 – Vashkeba 3, Múcska 3 (69′ Szánthó 0) – Szimcso 4, Lovrencsics 3, Madarász 3 (83’ Vitális 0). Edző: Herczeg Miklós

Mosonmagyaróvár: Somogyi – Zsirai, Sziklási, Forgács, Czár – Vágó (56’ Darázs), Bakos (73’ Kovalovszki) – Szalka (56’ Winkler), Kovács Á., Eszlátyi – Szabó. Edző: Király József

Gólok: 63’ Szimcso 1-0, 75’ Tar 2-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]