Trófea sallangok nélkül

a bajusz a király (fotó: Labdarúgás)

– Nagy az öröm a játékosok körében?

– Túl nagy is. Ők ugyanis – legalábbis zöme – nem mondhat magának hasonló sikert. Gondolom, nagy az öröm Győrött is, hiszen a város csapata egyszeriben a fényszóró sugarába került. A munka neheze azonban most jön, mert ha belecsöppentünk a nemzetközi kupába, ott nagy feladatok várnak ránk. És a nagy boldogságban erről nem szabad megfeledkezni.

[Kovács Imre vezetőedző]

*

Évzárón voltam a héten, és mivel az öregedéssel egyenes arányban növekszik a szentimentalizmusom, igyekeztem megerőltetni a memóriámat, hogyan is ment ez az én időmben, valamikor a hetvenes években? Mondjuk 1979-ben. Ordas nagy hazugság lenne azt mondani, hogy emlékszem. A fő vonalak azért megvannak. Állunk például a hatalmas aulában, szépen fegyelmezetten, vannak persze, akiket nem lehet elcsitítani, mert szinte kikényszeríti a nagy tér, a sok ember az apró csínytevést, Éva néni szigorú tekintete pásztáz körbe, de igazából nem haragszik már, nem is tud haragudni, meghatódva vezeti a sort, ez az utolsó együttléte a második e-vel, meghallgatjuk a műsort, kiosztja a bizonyítványokat, aztán mehet mindenki amerre lát. Mondjuk mi is csak az évzáró végéig leszünk második e, mert utána már harmadik e lesz a becsületes nevünk, és Jutka néni a bölcs vezetőnk. Gárdonyiné után Móráné, igazán stílusos.

Fanfárok szólalnak meg, dobok peregnek ütemesen, mindenki elhallgat és feszülten figyel. Valaki köszönt bennünket, beszél hozzánk, olyanokat mond, hogy kétezerötszázharmincötös számú úttörőcsapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlóknak tisztelegj, de mi ezt nem értjük, pedig már büszke kisdobosok vagyunk és kaptunk valamilyen kiképzést abban biztos vagyok. Szerencsére a nagyok nem haboznak, és mi gondolkodás nélkül követjük jól begyakorolt mozdulataikat, jobb tenyerünket szépen egyenesen tartva emeljük a homlokunkhoz, hiszen ez könnyű, láttam én már partizános filmet, egyenes derékkal fogadjuk a zászlót, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas bokréta, a piros-fehér-zöld trikolór szinte nem is látszik a sok színes szalagtól, egy valódi selyem szivárvány, aminek színei a falakon hullámoznak. A sok-sok kisgyerek fehér inge egy pillanat alatt átváltozik, mintha egy hatalmas stroboszkóp fénycsóvája festené meg a poliészter anyagot kékre, zöldre, de főként pirosra. A varázslatos hangulatot nem töri meg az újabb vezényszó, sőt a himnusz dallamai csak még jobb aláfestését adják a pszichodelikus élménynek. Az igazgató bácsi szokásosan semmitmondó, de közben megbízhatóan unalmas mondatai befolynak az egyik fülemen, és akadálytalanul távoznak a másik oldalon, úgy, hogy nem okoznak maradandó sérülést a tudatomban, nem engedem, hogy a szöveg eltompítson, egyetlen feladatom maradt már csak, a saját nevemet kell kihámoznom majd valamikor a nagy masszából, azt a pillanatot, amikor a színpadra szólítanak, hogy kezembe vehessem a jól megérdemelt jutalomkönyvet, amit elsősorban nem a kilenc hónap szorgalmas tanulásának, hanem az apámtól örökölt józan eszemnek köszönhetek.

A második azért még nem olyan vészes, főleg ha az ember első osztályban megtanul szépen írni, olvasni és számolni. 1979 júniusa. Boldogan öntudatlan idők.

*

Meggyőztük a játékosokat, hogy nem kell tartaniuk a nagynevű ellenfelüktől. A közönségnek nem tetszett a mérkőzés, de nekünk nagyon, mert az utóbbi évek legemlékezetesebb tettét hajtották végre a fiúk, és ez a mi életünkben felejthetetlen mozzanat. Kilépünk a nemzetközi porondra, és reméljük jó játékkal sikerül majd a közönségünket visszacsalogatni a lelátóra.

[Szániel János egyesületi elnök]

*

Most is van zászló, bár nem csapatzászlónak hívják. Szalagokkal, ahogy illik. A gyerekek köszöntik, mikor dobpergés és fanfárok zenéje nélkül, szinte észrevétlenül behozzák a térbe, a katonás tisztelgés szerencsére elmarad. Nincs színpad, csupán egy egyszerűen feldíszített asztal, ami mögött hárman ülnek, az igazgató bácsi és két helyettese. A párt és a tanács delegált képviselőit senki sem hiányolja. A himnuszt nem kíséri hangszórón a Néphadsereg ének- és zenekara, mindenki énekelheti szívből, igazán. Ami változatlan, az a gyerekek csillogó szeme és az ünnepélyes pillanat, hogy a kiválók emléklapot vehetnek át.

A nagyobbik lányom most fejezte be a harmadikat és életében először szólították. Nagyon büszke a kis lapocskára, amin cirádás betűkkel ott szerepel a neve, no meg persze én is.

Negyven év telt el. Negyven éve nyertük meg utoljára a kupát.

Mikor jön a következő? Amikor az unokám évzárójára teleportálok vissza egy másik galaxison fenntartott idősek otthonából?

Ugye nem?

*

1979. június 23.

Rába ETO – Ferencvárosi TC 1-0 (1-0)

Népstadion, 6.000 néző, vezette: Pádár

ETO: Palla – Szijjártó, Pásztor, Pozsgai, Magyar – Lipót, Füzi, Onhausz – Szabó, Glázer (64’ Pénzes), Pölöskei (81’ Horváth). Edző: Kovács Imre

FTC: Zsiborás – Martos, Bálint, Rab, Vépi – Takács, Ebedli (73’ Mészöly), Magyar (73’ Koch) – Pusztai, Nyilasi, Pogány. Edző: Friedmanszky Zoltán

Gól: 17’ Szabó 1-0

Kategória: mérkőzés, történelem
Címke: , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Trófea sallangok nélkül bejegyzéshez

  1. Kálmán Lajos szerint:

    Hol lehet a mérkőzésről videót megtekinteni?

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.