Negyven csillag

távolba nézek (fotó: magyarnemzeti11.hu)

Hova tűnt Bob Mortymer?

Angol kerületi bajnokság, Birmingham, 1958. február 23-a, három napja vigasztalanul esik. A bíró némi vizsgálódás után a mérkőzés lejátszása mellett dönt, s a pályára inti az oldalvonal mellett várakozó játékosokat. Hajrá postások!, dörren egy öblös bekiabálás. Hajrá vasutasok!, zúg a tíztagú kórus a postások kapuja mögött. Mortymer, a vasutasok hirtelenszőke középhátvédje, egyébként walesi származású férfiú, a mérkőzés negyvenharmadik percében bődületes kapásgólt rúg a fekete-fehér postások kapujának jobb felső sarkába. Örömében fölkapaszkodik a kapuk mögé húzott vadonatúj drótkerítésre, rázza a dróthálót, hadonászik és kiáltozik, s végül átugrik az ujjongó vasutas fiatalok közé. Két gyönyörű gyermeke, szerető felesége, idős szülei hiába várják vissza, Bob Mortymer soha többé nem kerül elő.

Darvasi László: A titokzatos világválogatott [2006, Magvető Kiadó]

*

Ötven éve lépett először ember a Holdra. Harminc éve kifordult sarkából a föld Közép-Kelet-Európában. De mi történt negyven évvel ezelőtt? Akik már éltek, emlékeznek-e valamire? Akik még nem, azok hallottak-e bármi érdekeset?

1979-ben nyolc éves voltam. A nyarat a nagyszüleimnél töltöttem egy kissé, álmos, szerethetően unalmas rábaközi falucskában, Mihályiban. Minden nap ugyanúgy telt. Kihajtottuk nagyapámmal a három tehenet a legelőre, aztán elmentünk az uborkaültetvényre és néztük, ahogy a Papa és a Mama fáradhatatlanul szedi a termést. Minket nem engedtek be a földre, mert óhatatlanul ráléptünk a növény kiszámíthatatlanul és összevissza kúszó szárára, ami bizony arrafelé egy gyilkossággal ért fel. Ésszel fel nem tudtam fogni, hogy miért akkora baj mindez, de nem akartam megharcolni nagyapám haragjával, ezért inkább behúzódtam az egyetlen fa árnyékába, és próbáltam valahogy elütni az időt. Nem volt könnyű. Kegyetlenül tűzött a nap, ráadásul a kutya sem járt arra. Megfogadtam magamban, hogy másnap hozok magammal olvasnivalót nagyapám végtelen könyvtárából, de persze mindig elfelejtettem. Koradélutánra szerencsére annyi uborka halmozódott föl a sor végén, hogy nagyapám jobbnak látta, ha fölpakolja az egészet a kullóra, és végre mehettünk haza. Az udvaron, a hatalmas cseresznyefa alatt aztán leborította az egészet és kezdődhetett a válogatás. Mi, unokák kiszedhettük az óriásira nőtt példányokat, amik semmire sem voltak jók, egy éles késsel formás hajókat faragtunk belőlük, aztán estig csónakáztattuk őket az itatóban, legalábbis addig, amíg haza nem jött a három jószág és jóízűen kortyolni kezdték a kút hűs vizét. Ha nem voltunk elég gyorsak, és nem kapkodtuk ki őket időben, bizony a zöld hajóink is pillanatok alatt eltűntek a tehenek mérhetetlen bendőjében.

Hárman játszottunk együtt, az öcsémmel és Pali unokatestvéremmel, mert Katit, az egyetlen lányt persze kihagytuk az egészből. Palit nem érdekelte különösebben a hajós móka, állandóan azon nyaggatott bennünket, hogy focizzunk. Annyira kitartó volt a kis pisi, hogy végül belementünk a dologba, sőt nagyapámat is rávettük álljon be egykapuzni pár percet. Kérette magát, de aztán engedett a nyomásnak. Arra azért nem számíthatott, hogy Pali nem éri be ennyivel. Tudni kell, hogy a családi legendárium szerint nagyapám valaha védett a falusi csapatban. Vetődjél, Papa!, sipította Pali vékony hangján. Nem! Dörmögte határozottan az öreg, de úgy, hogy nekem eszembe sem jutott volna újra próbálkozni. Vetődjél, Papa!, erősködött Pali, és a hangjában a csalódottság mellé némi harag is vegyült. Nagyapám úgy tett, mintha nem hallaná. Vetődjél, Papa! Harmadszor hangzott fel a keserves kérés. Öcsémmel egymásra néztünk és szerettünk volna elsüllyedni az udvar közepén, vagy egyszerűen kiszaladni a világból. Nagyapám hirtelen megállt, letoppolta a labdát, aztán egyszerre a földre ült. Szomorú szemmel nézett Palira és csak annyit mondott: én már sohasem fogok vetődni. A kisembert meglepte a határozott válasz, csendben odalépett a Papához, igyekezett átölelni, de nem nagyon tudta megszorítani. Végül egy cuppanós puszit nyomott a homlokára. Jó. Nem is annyira fontos.

Nagyjából ebben az időben, nem is olyan messze, megszületett egy kisfiú. A szülei az édesapja után Mikinek nevezték el. Miki és Pali évekkel később, szemtelenül fiatal játékosként együtt futballoztak az ETO első csapatában. Sajnos a nagyapám ezt már nem érhette meg. Viszont ha van égi pálya és azon játszanak égi bajnokságot, hétről hétre ott szurkolhat Mikinek a lelátón.

Ma lenne negyven éves Fehér Miklós.

Kategória: mindenmás
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.