egyelőre minden csendes (fotó: saját)

Itt hányat lehet cserélni, spori? – tette fel az egyszerű kérdést Germán Feri a koroncói Kubikban, nagyjából a félidő dereka táján, mikor Strobl partjelző éppen a felezővonal felé kocogott ráérősen, miközben szépen lekövette a kissé pocakos hazai centerhalfot. 1-0-ra ment a Koroncó, Varga Zsomi jobb lába szépen elsült a tizedik percben, és jó időben tisztában lenni az apró részletekkel is. – Hármat – jött a gyors és rövid válasz – a Keglovichban lehet többet is. A mestert láthatóan nem zavarta össze a friss információ, továbbra is szúrós tekintettel figyelte a játékot. Sokféle karmestert ismer a zenetörténet, ő inkább a visszafogott Ferencsiket idézte, mint a túlmozgásos Bernsteint vagy Karajant. Szemmel vezényelt, néha grimaszolt, csak a legritkább esetben szólt a pályán lévőknek, de akkor sem merészkedett az összetett mondatok ingoványos talajára, hanem legfeljebb egy-egy szóra hagyatkozott. Biztos vagyok benne egyébként, hogy bármilyen számot mondott volna a zászlós ember, akkor sem esett volna kétségbe, vélhetően komplett stratégiák sorakoztak a fejében, amik közül a megfelelőt csak elő kellett húzni valamelyik hátsó polcról, ha arra kerül a sor.

Nagyjából hetvenen álltunk a bájos kis pálya mellett, támasztottuk a korlátot, kortyoltuk a langyos sört és a valamilyen rejtélyes okból sokkal hidegebb kólát. A meccs lassan csordogált, a tekintetem néha elkalandozott, figyeltem a szemközti oldalon jókedvűen trécselő helyi drukkereket, akik vélhetően az eredmény hatására már-már hullámozni kezdtek, és akiknek kedvét az sem tudta elrontani, hogy a vitnyédi drukkerek az istennek sem akartak kibékülni a bíróval, aki nem volt hajlandó egyből sárgát adni a koroncói játékosoknak egy-egy becsúszást követően, holott a szenvedő fél minden alkalommal jóízűt hempergett a gyepen, a hatás kedvéért hangosan óbégatott, legalább úgy, mintha a szívét tépték volna ki gyökerestül, a gyengébb idegzetűek már a mentőt hívták titkon, de lássanak csodát, hihetetlen gyors volt a gyógyulás, gyanítom, nem véletlenül attól, hogy nem villant a lap, esetleg azért, mert a túloldalon ott magasodott a templom. Ez már a harmadik ilyen volt!, mondta a második eset után egy dühös bácsi, de nem talált meghallgatást, Baán spori még ki is kacsintott a lelátó felé, ne vicceljünk már emberek!

A szünetben aztán vagy varázslat történt, vagy csupán az egyik stábtag előkereste a Kisalföldnek azt a júniusi példányát, amit biztos, ami biztos még becsomagolt indulás előtt, és amiben ott állt fehéren-feketén: bajnok lett a Vitnyéd. Az ifjú Csermelyi tréner gondosan kiterítette az öltöző közepére a lapot, jelentőségteljesen körbenézett, aztán elmesélte az igaz történetét annak, amikor ő évekkel ezelőtt gólt rúgott a Nyíregyházának az NB I-ben. A játékosai csillogó figyeltek rá, aztán szinte egyszerre, mintha egy láthatatlan erő kényszerített volna őket rá, lesandítottak a narancs mezen feszülő klubcímerre. Megcsináljuk!

nézőkre várva (fotó: saját)

Itt van hosszabbítás, spori, vagy egyből tizik jönnek? – tette fel az egyszerű kérdést Germán Feri a félidő közepén, mikor Strobl partjelző éppen a felezővonalhoz ért, miután beintett egy bedobást. A Vitnyéd időközben egy formás támadást követő szép góllal és egy jogos tizenegyessel megfordította az eredményt, olybá tűnt, hogy helyreálltak a világ rendje, nem lesz meglepetés, a megyeegy megveri a megyekettőt, a legkisebb fiú ezúttal nem nyeri el a jutalmát, de azért szerencsésebb tudni, mi lesz, ha mégis úgy alakul. Nincs hosszabbítás – jött a gyors és rövid válasz, és többre már nem is maradt idő, mert a hazaiak egy váratlan ellencsapással próbálkoztak, így a partjelző sprintelhetett is vissza egészen a tizenhatos vonaláig, persze feleslegesen. Az edző elraktározta az új információt, kattogtak agyában a fogaskerekek, de arra azért gondosan ügyelt, hogy a kívülállók ebből semmit se vegyenek észre, továbbra is sztoikus nyugalommal állt a kispad felett, a lelátó előtti részről pásztázta a pályát, majd hamarosan cserére határozta el magát. Dávid! Misi!

Nem volt benne a levegőben az egyenlítés, a vitnyédi kiállítás csak annyit eredményezett, hogy az egyre fáradó koroncóiakat nem tudták szétfutni a vendégek. A lábaknak azonban nem az izmok, hanem a szív parancsolt. Megalkuvás nélkül robotolt a tíz pirosmezes, hőskölteményt akartak ők írni, valami olyat, amit az a hetven ember, aki ott állt körben, hazavihessen, elrakhasson az emlékei közé, aztán a rosszabb napokon elővehessen és ebből olyan új erőt merítsen, amit semmi másból nem lehet. A futball csodája kell ehhez. És valami ilyesmi volt a pillanat, amikor Misi ott állt a kapuval szemben, majdnem pont középen, nincs idő a gondolkodásra, cselekedni kell, egy nagyot belerúgni a bőrbe, megalkuvás nélkül, őszintén, aztán már csak örülni a megismételhetetlennek. Katarzis, de hol van még a vége.

A kishitűség a mágia legnagyobb ellensége. A háló előtt Kiss kapus, aki alkatilag teljességgel megfelelt a nevének, ennek ellenére mégis valószínűtlenül aprónak tetszett a gólvonal előtt. A csepp ember szinte elveszett a közel tizennyolc négyzetméternyi felület előtt, lehetetlennek tűnt, hogy akár csak egy büntetőt is megfogjon, akármilyen rugókkal is áldotta meg őt a sors. Először repült, hiába. Másodszor sem volt esélye, de a labda végül a kapufáról csorgott mellé. Jött a harmadik próbálkozó, nem is akárki, egy korábbi párbajhős, akinek a meccsen már sikerült a mészpontról bevennie a kaput. Magabiztosnak tűnt a nekifutásnál, de aztán az utolsó két lépésben mintha elbizonytalanodott volna, és a középre tartó bőrt Kiss portás szinte kapásból vágta vissza a mezőnybe, a kezdőkörben várakozó csapattársai felé, nesztek pupákok, megfogtam, a nap hőse én vagyok.

Germán Feri közben angyali nyugalommal figyelte az eseményeket. Belül örült, mégiscsak skalp ez, de ő már tudta, amit talán csak kevesen. A következő kört rögtön szerdára írta ki a megyei LSZ, így neki, a csapatnak és még jó pár szurkolónak imígyen most kimarad az ETO-Gyirmót rangadó az életéből.

*

A Trencsén elleni, Lipóton lejátszott meccs után, a parkolóhoz közelítve vettem észre, hogy nem messze tőlem ott bandukol a murvás úton Csertői Aurél is. Nem volt egyedül, egy teljesen ismeretlen arccal sétáltak békésen, nem nagyon beszélgettek, Au belemerült a gondolataiba, a fickó mintha magában beszélt volna, aztán beszálltak egy bazi nagy, német rendszámú autóba és gyorsan elviharzottak. Abda vagy Gyirmót volt az úti cél, ki tudja? Ami biztos, Csertői azon a délutánon még tuti nem azt az ETO-t látta, ami ellen ma délután fel kell vennie a kesztyűt. Minden bizonnyal megnézett minket még párszor a nyáron, és csak remélni tudom, hogy az idő múlásával folyamatosan nőtt benne a feszültség. Ezek egyre jobbak, baszki!

bábeli zűrzavar (fotó: saját)

A Gyirmót a holtidőben sajátos erősítésbe kezdett, mintha az MLSZ fiatalítási mániájának antitéziseként határozta volna meg magát és tudatosan öregíteni kezdte a keretét. A nagy akarásnak kis híján nyögés lett a vége múlt pénteken, a szabály betartása érdekében példának okáért Pálfi Donát állt a kapuban. Emlísre érdemes, hogy a kék-sárgák hazahoztak két, korábban ETO-hoz köthető arcot, a Szentes alatt létszámfelettivé váló Zekét és az örök ígéret Szabó Lukast. Az előbbi komplett meccset, Szabó 27 percet kapott a Haladás elleni idénynyitón.

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én örülök, hogy már most összefutunk a szomszéddal. Valami azt súgja, hogy most jól elkaphatjuk a grabancukat.

Kár, hogy Germán Feri, aki nem mellesleg a Gyirmótnál edzi az u17-et, a komplett koroncói futballcsapat, no meg az őket tűzön-vízen át hajtó fanatikusok ezúttal nem láthatják a derbit.

Köszi megyei labdarúgó szövetség…