lesz jegy? (fotó: saját)

Apám szeretett a Matrózba járni. Ha a belvárosban mászkált és már semmi fontos dolga nem maradt, soha nem mulasztott el betérni a kissé ósdi falak közé. Megitta a kisfröccsét, és ha olyanja volt, még evett az utánozhatatlan foszlós pogácsából és közben beszélgetett a törzsközönséggel. Vagy, ami sokkal hihetőbb számomra, hallgatta a társalgást, és néha beszállt maga is. Tudod, fiam!, emlegette milliószor, ott aztán mindent megtudhatsz a rábaközi fociról. A sors valamiért ebben a kocsmában hozott össze számos nagyon különböző embert, olyanokat, akik valamikor réges-régen egy Csorna vagy Kapuvár melletti zsákfaluban kezdték életüket, aztán végül beszippantotta őket a nagyváros. Korábban ne ismerték egymást, aztán évekkel később a szülőföld és a futball összehozta őket egy közös pultnál. Voltak ott egyszerű melósok, elsőgenerációs értelmiségiek, mint apám, de állítólag Mátyus Jani édesapja, aki tanított a főiskolán, ugyancsak rendszeres vendégnek számított. Képben voltak mindenről. Kit igazolt le éppen a Markotabödöge? Miért rúgták ki a beledi trénert? Mekkora balhé volt a hétvégi Kisfalud-Mihályi derbin?

Emlékszem gyerekkoromból egy asztali zászlóra. Nem tudom, hogy hol találtam rá, talán nagyapáméknál kallódott a hátsó szobában, de még az is lehet, hogy otthon volt nálunk valami ládikában. A dizájnt nem cifrázták túl, a hardcore heraldikusok meg wexillógusok talán még azt is megkérdőjelezték volna, hogy valódi zászlóról, uram bocsá’ címerről van szó. A pajzsot négyfelé osztották, a sakkozott kék és fehér háttérből pedig egy M, egy P, egy B és egy J betű emelkedett ki. Ennyi, nem több, maga a letisztult egyszerűség. – Mi ez? – kérdeztem apámat, mert magamtól nem sikerült rájönnöm a titokra. Ránézett, kicsit vizsgálgatta, aztán szárazon felelt. – Magyarkeresztúr, Potyond, Bogyoszló, Jobaháza. Társközségek a nyolcvanas években, még az is lehet, hogy közös focicsapattal. Ereklyeként őriztem később a zászlót, pedig semmi közünk nem volt a négy falucskához, ha csak az nem, hogy Jobaházán kanyarogtunk keresztül, amikor Mihályiba autóztunk a nagyszüleimhez.

Az oldschool falusi és kisvárosi focidrukkerek sajnos kihalóban vannak, a mai generációkat már jobban érdekli a műanyag Barca meg a Real. A helyzet azonban nem reménytelen, vannak még köztünk fura figurák, olyanok mint az ufók, ha látod őket, akkor sem hiszed el, hogy vannak. Nekem ilyen Miki is, akivel együtt jártunk gimibe, a Csanakban játszott a nyolcvanas évek derekán, aki képes volt véresen komolyan venni egy osztályok közötti derbit, arról nem is beszélve, hogy milyen keményen cinkelte ilyenkor a Dózsában meg a Tromosban pallérozódó ellenfeleit, sőt csapattársait. Miki komoly ember, elismert vállalkozó lett, de emellett egy örök gyerek, aki szerintem gondolkodás nélkül hajlandó lenne naphosszat megye kettes meccseket nézni és közben vég nélkül kommentelni. Imádja és nem mellesleg érti is ezt a gyönyörű játékot. Olyan srác, akinek törzsasztalt kellene állítani valamelyik kocsmában, ahol aztán körbevehetnék a Győr környéki labdarúgás titkait firtató kíváncsiak, akik hallgathatnák és tanulhatnának a mestertől.

lesz pacsi? (fotó: saját)

A félidőben találkoztunk, a stadion legfontosabb pontján a budi előtt. Miután lekezeltünk csak annyit mondott:

– Megmondom mennyi lesz a vége és azt is, hogy miért? Az ETO 3-0-ra fog nyerni. A Gyirmótnak a huszadik perctől kezdve komoly erőnléti gondjai vannak, csak pihegnek. A második félidőben ledaráljuk őket. Na, szevasz!

Azzal már el is tűnt valahol a C szektor sűrűjében, ahol minden bizonnyal rengeteg friss ismeretre szomjazó szurkoló várta már vissza. Nem tartóztattam, nem lett volna értelme. Nálam volt a tudás.

Kicsit sajnálom, hogy nem ismerte apámat.

*

Vannak hangok, amik végképp beégnek az emlékezetünkbe, amiket az ember elvisz a sírig. Amikor gyerekként meccsre jártam a stadionba, tízezren voltunk egy-egy bajnokin. Mindig időben érkeztünk, mert apám nem szeretett beesni a szentélybe, volt benne egy kis feszültség, amíg el nem foglalta bérletes helyét, akkor azonban sztentori nyugalom árasztotta el, mert tudta, most két hétig nem lehet baj. Üldögéltünk és közben hallgattuk a székek támlájának semmivel sem összehasonlítható koppanását, ahogy lassan gyűlt körülöttünk a tömeg. Aztán ahogy közeledett a kezdés, úgy csendesedtek el a székek és már csak a szurkolók hol hangosabb, hol halkabb morajlását vitte a lágy szellő. A támlák csak akkor adtak magukról jelet, amikor helyzet volt, amikor gólt rúgott a csapat, vagy amikor együtt ugrott talpra mindenki, hogy egy picit szidja a bírót. Nagy, egyszerre szóló csattanások voltak ezek, amiktől még az Ipar-csatornában úszkáló halak is szinte kiugrottak a vízből ijedtükben és az egyes út gyér forgalma is megállt egy pillanatra sokszor. Aztán mikor vége lett a meccsnek, megint kezdődött a durrogás. Furcsa, de úgy emlékszem, hogy máshogy szólt ez a hang, ha nyert az ETO, akkor diadalittasan és magabiztosan zengett az aréna, és máshogy, amikor vesztettünk, tompábban, szinte szégyenkezve ütődtek egymáshoz a különböző részek. Ami biztos, amíg ment a játék, nem voltak ütemes és főként folyamatos csattanások. Persze nem is volt miért otthagyni a széket idő előtt.

Változnak az idők. Meglepett, hogy milyen sokan vagyunk. Mostanság nem nagyon fordult elő, hogy több kört is meg kellett tennem, hogy végre parkolóhelyet találjak. A pénztárbódék előtt is hosszú sorok várakoztak, türelmesen. Jóleső örömmel néztem szét a lelátón, egészen futballhangulat uralkodott a nézőtéren. Képzeletben meg is veregettem az egyébként százszor elátkozott tervező vállát, hogy no lám!, érdemes volt ilyen öszvérszerű építményt megálmodnia, hiszen egy negyedház is milyen tekintélyt parancsoló embermasszát képes összeterelni. Aztán, ahogy elkezdődött a derbi, egyszerre zavarni kezdett valami. Először nem tudtam, mi a baj. A meccsre koncentráltam, de állandóan kirántott egy alig felismerhető zörej a komfortzónámból. Aztán hirtelen megvilágosodtam. A székek soha meg nem szűnő koppanása hatolt be egészen az agyamig, és mint egy légkalapács ütögetett belülről, a homloklebegyemen át a halántékomon keresztül egészen a tarkómig. Bár már hosszú percek óta tartott a mérkőzés, rengetegen sétálgattak föl, s alá.

lesz sör? (fotó: saját)

Ki megállás nélkül pislogott a büfé irányába, aztán hirtelen felpattant és percekkel később sörökkel egyensúlyozva tért vissza, hogy aztán negyedórával később újra kezdődje az egész mutatványt elölről. Fiatal lányok libegtek látszólag céltalanul, leültek egy szabadon álló székre, kicsit nyomogatták legokosabb telefonjukat, aztán odébbálltak. Ismerősök keresték egymást szüntelenül, nyakukat nyújtogatva tárcsáztak rendületlenül egy számot, s mikor végre felvette a vonal túlsó vége, és kiderült, csak hat sorra vannak egymástól, már indultak is felkeresni a másikat. Zajlott az élet ezerrel, csak éppen az felejtődött el egy szemvillanás alatt, hogy közben lent a gyepen városi rangadót vívott két jobb sorsra érdemes csapat, no nem volt egetverő az izgalom, és a látvány sem kötötte le úgy a figyelmet, mint mondjuk egy Ed Sheeran koncert az egyszeri adminisztrátorlányt, de mégiscsak azért jöttünk ide, hogy futballt nézzünk.

Vagy nem?

*

Ne feledjük, hogy ez még csak a második forduló volt. Aki a bíztató felkészülés után már most űrfutballt várt, az súlyosan eltévedt valahol félúton a tér-idő kontimuumban, vagy simán túl sokat olvassa a Nemzeti Sport győzelmi jelentésekkel felérő firkálmányait a magyar futballról.

Az ETO játéka szerintem, és ez most szigorúan magánvélemény, pontosan a helyén volt. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az tisztán látszott, hogy nem azzal a szándékkal léptünk pályára, hogy lerohanjuk őket és simán megesszük a Gyirmótot reggelire. Van Csertői kapcsán egy olyan kép, ami nem biztos, hogy valós alapokra épül, de mégis működik, és szinte valósággá vált, miszerint masszív munkáscsapatokat csinál, akikkel jó csínján bánni. Velük szemben felejtős a fiatalság, bolondság életérzés, mert megbánjuk. Boér Gabi még relatív új a szakmában, ráadásul eddig nem is találkozhatott trénerként a Pakssal, így a visszafogott indítás érthető.

Felhőtlenül járattuk a labdát hátul a bekkek. Az új seprű Charizopulos, akire úgy tűnik a játékmester feladatát osztották a casting után, rendre visszalépett bőrért, hogy aztán beindítson valamit, de valamiért itt meg is akadt a mutatvány, mert a szükséges elmozgások látványosan hiányoztak, így sokszor céltalannak tűnő és totál kontraproduktív hosszú keresztlabdákkal zárultak a próbálkozások, amik arra legalább jók voltak, hogy megnézzük, ki és hogyan tudja lekezelni az átlagosnál nehezebb passzokat. Nem olyan rossz az eredmény.

A Gyirmót szerencsére nem akart semmit sem csinálni, ha labdát szereztek, viszonylag gyorsan és pontosan indultak előre, de két-három passznál nem jutottak tovább. Talán csak Heffler volt agilisabb az átlagnál, de nála ez a pörgés a sűrű hisztik miatt gyorsan kifulladt. A hülyeség hála isten gyorsan terjedt, ami abban mutatkozott meg, hogy a sárgák között élénk tellegetési verseny indult egy-egy kisebb fault után és ez meg is ölte a vendégek futballját.

Tágítsuk az időt és a teret, vegyük úgy, hogy kicsit nyomtunk, a mi akaratunk érvényesült, így nem lehetett meglepetés a félidő vége előtt a vezető gólunk. Vicceltem. Piszok jókor jött, de nem igazán volt előzménye, hacsak az nem, hogy az egymás altatásából mi jöttünk ki jobban. A Bagi-Szánthó összjáték azért megér egy tapsot.

Szünet.

Miki ugye megmondta. Ráadásul az is szép jövőt ígért, hogy a már fülén levegőt vevő Koltai helyett Szabó Lukasban látta meg Au a megmentőt. Nem lehetett könnyű eldönteni, hogy kit hozzon le féltávnál az abdai Guy Roux, nem lennék meglepve, ha kiderülne, a szünetben többen oxigénmaszkban múlatták az időt a gyirmóti öltözőben.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, az sem segített. Volt ugyan némi felbuzdulás a második játékrész elején, de komoly veszély egyáltalán nem alakult ki a kapunk előtt. Ötlettelenül igyekezett valamit összehozni a vendég, de a játékukban az impotencia határozott jelei mutatkoztak. Aztán, hogy még szarabbul érezzék magukat, jött Dvorschák gólja, amit SeamanPálfi szerencsétlenségére még a kamera is vett. Nem lennék a portás helyében.

lesz haza? (fotó: saját)

Mivel itt, azaz nagyjából félórával a vége előtt el is dőlt a meccs, már csak egy kérdés maradt: a közönség igényeinek megfelelően agyagba döngöli az ETO a kistesót, vagy csendesen lepörgetjük a maradék harminc percet? Köztes megoldás született, hiszen a beszálló Horváth Zoli még fejelt egy szép gólt Szánthó remek ívelése után, de igazából más már nem történt. Különösebb gond nélkül húztuk be a három pontot, jöhetett a hullámzás meg a pacsi.

Konklúzió. Az ETO extrák nélkül nyert, egy percig sem volt veszélyben a győzelem, de azért ne áltassuk magunkat, mert ehhez kellett egy minden elvárást alulmúló Gyirmót. Üde színfolt volt Szánthó Regő felszabadult játéka, és mindenképpen bíztató, hogy az egész csapat megalkuvás nélkül melózott, senki sem lógott ki lefelé. Hogy nem volt ez azért annyira egyszerű menet, jól mutatja Vashkeba Lacika görcse percekkel a vége előtt. Látatlanban azt mondom, ha neki beáll a lába, annyira rossz nem lehetet az iram se.

A látványra meg ráérünk később is.

*

WKW ETO – Gyirmót FC 3-0 (1-0)

ETO: Horváth T. 0 – Kovács 3.5, Vukasović 3.5, Dvorschák 4, Vári 4 – Vashkeba 3.5, Charizopulos 4 (65’ Hidi 3.5), Bagi 4 – Szánthó 4.5, Andrić 3.5 (62’ Horváth Z. 4), Szimcso 3.5 (79’ Gránicz 0). Edző: Boér Gábor

Gyirmót: Pálfi – Villám, Hudák, Lipták, Zeke – Vass – Koltai (46’ Szabó), Lázár (76’ Varga), Nagy (62’ Tóth), Heffler – Szarka. Edző: Csertői Aurél

Gólok: 42’ Szánthó 1-0, 63’ Dvorschák 2-0, 72’ Horváth Z. 3-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]