de jó lenne… (fotó: nj.com)

Ez az volt? – kérdezte Léna a hétévesek összes naivitásával. Húsz perce álldogáltunk már a teraszon, a tekintetünket le se vettük az égboltról, ami most olyan volt, mint egy hatalmas, egybefüggő kékesszürke massza. Nem akartam azzal keseríteni, hogy nem igazán jók a körülmények, mert hiába volt estig szinte hibátlan a napsütés, most mintha fátyolosabb lenne a horizont. Felhős az ég, nem biztos, hogy látszanak – ez lett volna a logikus válasz, de miért kedvetleníteném el? Ráadásul a dagadó hold mellett ott világított élesen az Esthajnalcsillag, ami az összes érvemet romokba döntötte volna egy szempillantás alatt. Inkább kitartottam én is, példát mutattam és őszintén hittem a csodában. Szerintem nem, – feleltem szelíden – de biztos jönni fognak hamarosan – fűztem tovább a mondandómat egyetlen lélegzetvétellel, nehogy elbizonytalanítsam akár egy másodpercre is. Rám nézett azokkal a gyönyörű nagy kék szemeivel, és azonnal tudtam, hogy megérte a kegyes hazugság. Aztán az jutott eszembe, hogy nagyon kellene legalább egy hullócsillag, mert különben ritka nagy szarban leszek.

*

Sosem felejtem azt az éjszakát az Adrián. Trogirban mászkáltunk egész este, szerelmesen. Olyan volt, mintha az évszázadokkal ezelőtti világ kulisszái hirtelen megéledtek volna, de közben a jelen kor emberei népesítenék be az utcácskákat. Rengetegen kóvályogtak még rajtunk kívül a gyönyörű dalmát városban, de mégsem volt zsúfoltság. Nevettünk, néha beültünk egy kisebb étterembe, ahol koktélt kértünk, aztán csak úgy letelepedtünk a tengerparti sétányon egy padra. Megállt az idő és mi nem is akartuk újra elindítani. Kicsit szomorkásan szálltunk be a nyitott fedelű hajóba, aminek az volt a feladata, hogy visszavigyen minket a szállásunkat jelentő kempingbe. Szerencsére gyorsan elütötte a rosszkedvünket a tenger lassú hullámzása, a távolodó város moraja, a parti fények és legfőképp a felettünk lustán elnyúló augusztusi égbolt a millió csillaggal. Egyszerre aztán váratlan dolog történt. A teljes partszakasz hirtelen feketébe borult, talán ha egy-két nagyon apró pislákoló valami tiltakozott volna csak az ellen, ami bekövetkezett, de hiába, mert mindent birtokba vett a sötétség. A hajó utasai, így mi sem rémültünk meg, sőt első gondolatunk az volt, hogy ez szándékosan alakult így, része az utazás romantikájának.

Különösen azért, mert az égen az előbb még csak öncélúan világító csillagok, mintegy varázsütésre, önálló életre keltek és egymás után indultak gyors és látványos utazásra, szinte versenyre keltek egymással, hogy melyikük mutat be szebb ívet a tenger felett, hogy aztán csobbanás nélkül tűnjenek el a hatalmas vízben. Valószerűtlen volt az egész.

Az áramszünetnek, mert az sújtotta a teljes partot, csak azután lett vége, hogy mi már az apartman hihetetlenül kényelmetlen ágyában bújtunk össze, szerelmesen.

De ugyan kit érdekelt?

*

Apa! Láttam egy hullócsillagot! – ujjongott Léna a hétévesek minden lelkesedésével, mikor éppen a házból jöttem vissza, ahova egy pohár vízért mentem be, és mint utólag kiderült, ezzel óriási hibát követtem el. Elmulasztottam a pillanatot. Szerencsére L nem neheztelt rám, jól elvolt a saját boldogságával, ami hosszú percekig lebegő állapotban tartotta. Az első hullócsillag. Először nem tudtam mire vélni, hogy nem sokkal később miért komorodik el. Mi a baj, kincsem? – kérdeztem tőle óvatosan, mert ismertem már annyira, hogy nem szabad gyorsan lerohanni a felesleges aggodalmaskodással. Elfordította az arcocskáját és dacosan nézett maga elé. Nem sürgettem, ha akarja, úgyis megosztja a szomorúságát. Nem kellett sokat várnom, amikor hüppögve rám nézett és csak ennyit mondott.

– Elfelejtettem kívánni…

*

A Perszeidák most száguldoznak el a Föld mellett. A jelenséggel nehéz betelni, ráadásul mindenki számára, aki hisz az efféle okkult dolgokban, ott a lehetőség, hogy a lelke mélyén megbúvó vágyai megvalósulásához külső segítséget hívhasson. Én talán kicsit földhözragadtabb vagyok az átlagnál, a gondolkodásom határozottan kocka, de azt a luxust azért nem engedem meg magamnak, hogy teljesen elutasítsam az ilyesféle mágiákat. A futball egyébként is teljesen okkult tereppé vált, ahol minden eszköz használata megengedett.

Ezek után nem kizárt, hogy ma, meg holnap, meg holnapután újra kiállok a teraszra és saját jogon kutatom a magasban a hullócsillagokat. Amennyiben szerencsével járok, azt fogom, kívánni, hogy… Hajrá ETO!

*

Két meccsen vagyunk túl, két győztes meccsen és újfent bebizonyosodott, hogy mennyire kevés kell a sosem ki nem hunyó szikra felélesztéséhez. Mindenki tele van várakozással, mindenki bizakodó. Nem csupán a mai, Tiszakécske elleni összecsapásra, hanem már sokkal távolabbra tekintünk, és nem a lemondás hangján. Huszonkét évvel ezelőtt volt egy nagy felbuzdulás, ami ha végül nem is lett teljes katarzis, azért igazán kellemes emlékként maradt meg az emlékezetekben. Joggal. Az egyik fontos stáció pontosan ezen a napon volt anno, így van követendő példa az ETO mai futballistái számára.

Tessék utánuk csinálni!

*

1997. augusztus 11.

Győri ETO – Diósgyőri FC 1-0 (0-0)

8.000 néző; vezette: Megyebíró

ETO: Molnár – Korsós, Lakos, Stark – Mracskó, Csató J. (78’ Puglits), Csató S. (58’ Gőgh), Salagean – Fodor, Fehér, Vayer (70’ Szarvas). Edző: Reszeli Soós István

Diósgyőr: Rácz – Varga, Téger, Farkas, Kovács – Ternován (82’ Turóczi), Kiser, Buliga, Kákóczki – Jakab (73’ Domokos), Kulcsár. Edző: Tornyi Barnabás

Gól: 90+1’ Fehér 1-0