Erős bástya

ide nekem az oroszlánt is (fotó: Képes Sport)

Ültem a szegényes öltözőben egy kopott széken, kezemben az igazolási kiskönyvek. A szűk helységben nem volt asztal, így nagyon oda kellett figyelnem, nehogy a földre ejtsem a papírokat. Nem mintha bármi bajuk esett volna, de úgy éreztem, tiszteletlen lennék, ha összepiszkolnám valamelyiket is. Tudtam, hogy sok játékosnak ez a mindene, többet jelent számára bármilyen iskolai bizonyítványnál. Ez a kis könyv ad neki tartást, mutatja meg, ki is ő igazából. Büszkévé teszi.

Általában mindig így csináltuk. Tóth-Toki és Baunok sporttársak rendre engem, a zöldfülűt kértek meg arra, hogy végezzem el a kulimunkát, azaz nyálazzam végig a már rongyosra lapozott igazolásokat és ellenőrizzem, hogy rendben vannak-e a sportorvosik? Így ők már egész lényükkel a feladatra, a nagy meccsre koncentrálhattak. Éreztem a feladat súlyát, talán túlságosan is komolyan vettem magam, amin ők, gondolom, jót mosolyogtak, de csak úgy, hogy ne vegyem észre, hogy ne bántódjak meg. Hiszen még gyerek! Nem volt a feladatom, de az első oldalt is mindig megnéztem, ott ahol többnyire ismeretlen arcok bámultak rám, jól vagy éppenséggel rosszabbul sikerült fotókról, alatta pedig ott állt a név. Sokszor elgondolkodtam, vajon tényleg úgy hívják azt a szigorúan a kamerába néző fiatalembert? Annyira nem Béla feje van. Ő inkább Attila, igen, határozottan Attila. Egyszer régen, még Győrújbaráton P. nyomott a kezembe egy Kovács József nevére kiállított papirost. Egy suliba jártunk. Határozottan a szemembe nézett, nyilván láthatta a döbbenetet az arcomon, de ő meg se rezzent, én meg úgy voltam vele, minek bolygatni itt bizonyos dolgokat. Mindennek meg van az oka.

Most is érdeklődéssel bár, de mégis kissé monoton módon tettem a dolgomat, amikor hirtelen megállt az idő. Az egyik könyvecskéből egy jól ismert arc bámult rám, mikor kinyitottam. Annyira meglepődtem, hogy azonnal össze is csuktam, mintha attól félnék, ha nem teszek így, kirepül belőle a fotó és elillan a varázs. Meg akartam őrizni a pillanatot az örökkévalóságnak, ami persze hülyeség volt, hiszen jól tudtam, hogy negyedóra múlva kezdeni kell, így legjobb esetben is csak jó tíz percem van arra, hogy fogságban tartsam a szellemet. Az én saját szellememet, ami csak az enyém. Körbepislantottam és megnyugodva láttam, hogy se Tóth-Toki, se Baunok nincs éppen az öltözőben, így nem láthatták valószínűtlen viselkedésemet. Kikukkantottam az ablakon, a csapatok már az oldalvonal mellett álldogáltak, ki unottan támasztotta a korlátot, ki nagyokat szökkenve igyekezett felvenni a hamarosan kezdődő meccs ritmusát.

Nem kellett sokat keresnem. A felezővonalnál állt, éppen beszélgetett valakivel. Nem lehetett összetéveszteni senkivel, tényleg ő volt az. Újra elővettem az igazolást, óvatosan nyitottam szét a lapokat, végső bizonyosságot szerettem volna. Kicsit visszahőköltem, mikor újra megláttam az arcot. Mintha megváltozott volna az elmúlt percek alatt, apró különbség volt csupán, de a korábban komor tekintett immár határozottan mosolygott.

Félhangosan olvastam a nevet: MI-LE SÁN-DOR.

Azon a kellemes őszi délutánon, a kies öttevényi futballpályán testközelből figyelhettem a negyvenhez közelítő legendát. A levezető sztárok klasszikus műsorszámát adta elő, ami nála egyáltalán nem volt őszintétlen, szépen összegezte parádés pályafutását. Centerként, igazi kilences pozícióban kezdte a meccset. A társai folyamatosan keresték labdával, amit ő aztán többnyire meg is játszott, inkább kiszolgált, nem akart főszereplő lenni. A suta beadások nyomán, amik alig-alig találták meg, nem csoda, mégiscsak a körzetiben jártunk, ha jól dereng, volt egy ígéretes fejese, de a portás nem tisztelte eléggé, is kitolta a bőrt az alsó sarokból. A szünet után aztán elfoglalta a centerhalf pozícióját és kímélő üzemmódban, de tanári módon irányította a védelmet. A csapata nem próbálkozott a verebesi lestaktikával, így aztán utolsó emberként a tizenhatos vonalánál nem nagyon lépett feljebb.

Képzavar, belátom, de kilencven percig szinte egy csapatban játszottam vele. A szünet után ráadásul, mivel az öttevényi csapat térfelét fogtam, egy vonalban is mozogtunk. Míg ő a labdára koncentrált és keresztezett, ha kellett, én a partzászlót szorongattam, amit szerencsére a bedobásokon és pár kósza szögleten túl nem kellett felemelnem. Bevallom, néha átléptem az oldalvonalat, rá és rám is zöld dresszt képzeltem és pár pillanatig én voltam a Magyar Lajos. Ő is észrevette, de nem szólt semmit. Alázatos volt, mint mindig.

Megtisztelő volt vele egy pályán lenni.

*

Az első….

1974. szeptember 7.

Zalaegerszegi TE – Rába ETO 1-0 (0-0)

10.000 néző; vezette: Hámori

ZTE: Bolemányi – Papp I – Molnár, Antoni (68’ Szimacsek), Ambrus, Filó – Tóth, Józsi, Kocsis I (46’ Rácz) – Bogáti, Soós. Edző: Szőcs János

ETO: Földes – Baumann, Pozsgai, Sebők, Izsáki – Varsányi, Somogyi, Póczik – Glázer, Mile, Stolcz. Edző: Farsang Ferenc

Gól: 65’ Józsi

„A Rába már az első támadás végén majdnem gólt szerzett. A 2. percben Mile iramodott el a jobb oldalon és éles lövését Bolemányi lábbal hárította.”

*

Mile Sándort nagyon akarta az ETO. A húszas évei elején járó középcsatárt több csapat is kinézte magának, de a sors úgy akarta, hogy a Szolnoki MTE-től végül Győrbe igazoljon ’74-ben. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ez a döntés értelmet nyerjen, de elsősorban Verebes József éles látására és zsenialitására volt szükség, aki az akkor már főként a középpályán szereplő Milében meglátta a tökéletes centerhalfot. Jó a felépítése, jól fejel, érti a játékot és még a támadásokhoz is felér. Ez volt a Mágus rövid válasza azoknak, akik megkérdezték tőle, hogy miért tette a védelembe az akkor már harmincon felül járó spílert. Igaza lett, hiszen Mile az egyik legbiztosabb pontja lett a nyolcvanas évek aranycsapatának.

Állítom, hogy amennyiben ez a két ember hamarabb találkozik egymással, Mile többszörös magyar válogatott lenne. Így aztán meg kellett elégednie azzal, hogy ’82 decemberében a sérült Péter Zoltán helyett Mészöly vésztartalékként őt szólítsa a karibi vajaskenyér-túrára utazó csapatba. Megérdemelt volna egy valós sportértékkel bíró meghívót is, de Kálmán bácsi sosem az eleganciájáról volt híres.

ezt keresitek, srácok? (fotó: Képes Sport)

A klubnál ellenben igazán szép pályafutást tudhat maga mögött, tizenegy szezonon keresztül lépett pályára zöld-fehér mezben és közben 283 bajnoki meccsen 49 gólt szerzett. Kétszeres bajnok (1982,1983) és egyszeres kupagyőztes (1979), emellett két alkalommal volt második az NB I-ben (1984, 1985), valamint játszott a Siófok elleni kupadöntőn is (1984).

Talán a fiatalabbak is fújják a Csonka-Hlagyvik-Mile-Magyar bekksort, ha nem is álmukból felverve, de egy rövid gondolkodás után minden bizonnyal. A kor nem érdem, hanem állapot, azt azonban tényleg látni, átélni kellett, ahogy Latyi és Sanyi, ott középen, egy titkos jelre egyszerre kiléptek és a mindenkori ellenfél centere sírva borult a földre, mikor már száztizenkettedszer húzta be a partjelző a lest. Varázslat volt, isten bizony igazi mágia.

Amihez persze kellettek az igazi legendák.

*

…és az utolsó.

1985. június 9.

Rába ETO – Tatabányai Bányász 1-2 (1-0)

18.000 néző; vezette: Jaczina

ETO: Mészáros – Csonka, Hlagyvik (80’ Weimper), Mile, Magyar – Hannich, Kurucz, Preszeller (57’ Vági) – Szabó, Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Tatabánya: Dombai – Tepszics, Lakatos, P. Nagy, Szalma – Emmer, Hermann, Schmidt – Kiprich, Plotár, Vincze (84’ Simon). Megbízott edző: Lakat Károly

Gólok: 16’ Szentes 1-0, 63’ Kiprich 1-1, 66’ Schmidt 1-2

*

Az öttevényi kaland után a kilencvenes évek végén találkoztam vele újra. Egy épülő társasház lépcsőházában kerülgettem a szerszámokat és vödröket, miközben a harmadik emelet felé tartottam, keresvén leendő otthonomat. Mindenhol festők dolgoztak serényen, a friss mázolás semmivel sem összehasonlítható szaga járta be a teret. Az egyik fordulóban hirtelen egy létra állta utamat. Igyekeztem ugyan mindenre figyelni, de mégis kis híján nekimentem az akadálynak. Vagy mégsem sikerült tökéletesen a manőver és egy cseppet hozzáértem volna a szerkezethez? Ijedten néztem felfelé, ahol egy fehér overállban tüsténkedő embert láttam. Megfordult, lenézett rám és mosolyogva csak ennyit mondott:

– Óvatosan!

Mile Sándor volt.

Nem szégyen a kétkezi munka, de biztos, hogy kellően megbecsüljük a hőseinket?

Kategória: mindenmás, történelem
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.