Szerencse fel, szerencse le!

kemény meló (fotó: hiveminer.com)

Özvegy Brakszatórisz Béláné Májerhofer Ilona, röviden Iluska, aki sem szép sem kedves nem volt soha életében, nem véletlen, hogy Béla néninek hívták a szomszédgyerekek a bérházban, szóval özvegy Brakszatórisz Béláné nem volt rest bármilyen körülmények között vonatra szállni csak azért, hogy lássa a kedvenc futballcsapatát.

Fontos azonban tudni, hogy nem volt ez mindig így. Férje, a néhai Brakszatórisz Béla ugyanis kifejezetten gyűlölte ezt a gyönyörű játékot, ami nem volt független attól, hogy amikor teljesen érthetetlen módon halálosan beleszeretett Iluskába, a fiatal lánykának még egy semmirekellő centerhalf csapta a szelet és bizony nem is sikertelenül. Kolhász Imre, mert róla van szó, és nem véletlen, ha ismerősen cseng a név, mert bizony hosszú éveken keresztül ő volt az Alsógalla csapatkapitánya, és nem viccelek, az a Kolhász Imre, aki sármos és simabeszédű fiatalember lévén bárkit megszerezhetett volna magának, de neki csak Iluska kellett. Vajon mit tudhatott Iluska, hogy bár sötétedés előtt nem szívesen mutatkozott vele senki, mégis úgy bomlottak érte a férfiak? Így esett meg, hogy Béla utálni kezdte a futballt Imre miatt, míg Imre egyszerre fával kezdte el fűteni takaros kis otthonát csak azért, mert Béla a bányában kereste meg a betevőt csillésként.

A végeláthatatlan harc a két derék férfi között végül egy fatális véletlennek köszönhetően dőlt el 1949 decemberében. Történt, hogy az Alsógalla csapatát egy fagyos szombaton Környére szólította a sorsolás. A végig kiélezett mérkőzés nyolcvannyolcadik percében 2-2-es állásnál szabadrúgáshoz jutott a hazai csapat, ami elég véleményes volt, de a hazai pályát mindenki megkapja még a megye kettőben is. Kovacsicz kapus hosszasan állítgatta az alsógallai sorfalat, egyáltalán nem volt elégedett a felállással, valami nagyon nem klappolt nála, ezért hangos kiabálás mellett újra és újra rendezte a falat. Imre! – üvöltötte bele a környei félhomályba – Imre! Állj már középre és ne ugrálj! Imre nem csak sármos és simabeszédű volt, de roppant szófogadó is, így aztán megállt szépen, nem mozdult egy kicsit sem, erősen nézte a gondosan lerakott labdát, ami tőle jó hét méterre pihent a kissé jeges fűben, szinte szuggerálta és akkor sem fordította félre a fejét, amikor Tóth III iszonyatos bombája egyre közelített hozzá, a külső szemlélő azt gondolhatta volna joggal, hogy egyszerűen megfagyott a várakozásban, de nem, ő csak fegyelmezetten várta, hogy mi fog történni. Az orra biztosan eltörött azonnal, az már kérdéses volt, hogy vajon a látását teljesen és végleg elvesztette, vagy csupán átmeneti lett nála a vakság. Sosem derül ki később. A kórházi ügyeletről Kovacsicz kapus hazavitte az üres és hideg házba, de mivel nem kért több segítséget, magára is hagyta. Kolhász Imre nagyon fázott, mondjuk az orra nem, mert azt továbbra sem érezte, de most már az érzéstelenítő miatt. A kályhához botorkált, lassan kitapogatta a gyufát, ami oda volt készítve a kisasztalra, és gyors sercenéssel tüzet varázsolt. A lámpa ugyan világított, de ő semmit sem látott, kereste, de nem találta az ajtaját. Nem esett kétségbe, pedig a gyufa már az ujja hegyét égette. Ugyanolyan szilfa egyenesen állt, mint a szabadrúgásnál.

A tűzszemlét végző ember, miközben a könnyeivel küszködött, mert ő mindig megnézte még idegenben is a nagy Alsógallát és benne Kolhász Imrét, csak annyit mondott később, hogy a szerencsétlen véletlenek miatt valószínűleg kevesebb mint tíz perc alatt leégett a ház. Borzalmas halála lehetett, nem ilyet érdemelt. Májerhofer Ilona, azaz Iluska két napig sírt, aztán igent mondott Brakszatórisz Bélának. A következő harminc évben szó sem esett a családban a fociról. Béla minden alkalommal, amikor megvette az aznapi újságot, elsőként akkurátusan kitépte az utolsó oldalt és csak utána kezdte olvasni. Ha nagyritkán meccs volt a tévében, inkább be sem kapcsolták a készüléket egész nap, ha úgy adódott, a kedvenc sorozatot is kihagyták, nehogy Béla véletlenül elkapjon egy vágóképet a Népstadionból és utána napokig rossz kedve legyen. A sors vagy a jóisten is segített őket a nagy elhatározásban, mivel két lányuk született, és mikor felcseperedtek az egész környék tudta, hogy csak olyan udvarlónak van esélye náluk, aki még az életben nem járt futballmeccsen.

Brakszatórisz Béla úgy halt meg 1978. augusztus 22-én, hogy nem tudta ki nyerte meg nem sokkal előtte a világbajnokságot, pedig szívinfarktus vitte el és az élete utolsó pillanatáig teljes szellemi frissességben élt. Iluska, azaz immár özvegy Brakszatórisz Béláné ellenben nagyon is tudta, hogy ki az a Kempes, ki az a Luque és ki az a Passarella, és már alig várta, hogy a bányásznap csúcspontjaként kimehessen a Tatabánya-Csepel bajnokira, ami egyébként a temetés után egy órával kezdődött. Sietnie kellet, de odaért időben. A közönség először nem tudta mire vélni az idős asszonyt, aki talpig feketében, kezében egy csokor krizanténnal igyekezett az állószektorban a korláthoz, egyesek arra gyanakodtak, hogy Dorozsmai partjelző kedves édesanyja lehet az, mert feltűnő a hasonlóság, bár lehetséges, hogy csak a ruha színe tette. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Iluska a bajnoki idények alatt teljesen eltűnt a család számára, mivel nem csak a hazai meccsekre ment ki, hanem eljárt idegenbe is Békéscsabától Zalaegerszegig, Nyíregyházától Ózdig. Két derbi között pedig a drukkerkocsmában múlatta az időt vagy otthon kötögetett kék-fehér sálakat, amit elosztogatott újdonsült barátai és ismerősei között. Pénzről szó sem lehetett.

Azon az augusztusi napon ’81-ben szokás szerint a személyvonattal zötykölődött hazafelé, ezúttal Győrből. Nem érezte túl jól magát, aminek csak részben volt oka az 5-3-as vereség. Másról volt szó, egy közel nyolcvanéves test tiltakozott így a túlzott megterhelés miatt. Állandóan le akart csukódni a szeme, ami ellen keményen küzdött, de Nagyszentjánosnál már mélyen aludt. A folyamatos szuszogás egyre lassabbá vált, alig volt halható, végül teljesen megszűnt.

Aznap a budapesti személy közel két órát késett és csak hajnalban futott be a Déli pályaudvarra. Özvegy Brakszatórisz Béláné Májerhofer Ilona, röviden Iluska többek között Szentes Lázár három góljával indult el a mennyországba.

*

Az első hazai bajnoki a csalódást keltő ózdi 3-4 után. A kapuban Kiss Csaba. Szentes Lázár bemutatkozik. Mile Sanyi még a középpályán. A Verebes-mágia első fejezete. Hannich Peti tizenegyesét fogja Kiss Imre. Közönségszórakoztató meccs. Az aranyhoz vezető út egyik fontos pillanata. Két forduló után 8-7-es gólkülönbség. Nincs megállás.

Röviden összefoglalva: parádé.

*

1981. augusztus 22.

Rába ETO – Tatabányai Bányász 5-3 (2-0)

9.000 néző; vezette: Pálvölgyi

ETO: Kiss Cs. – Csonka, Hlagyvik, Pardavi (44’ Onhausz), Magyar – Hannich, Póczik, Mile – Szabó O., Szentes, Hajszán (84’ Szíjártó). Edző: Verebes József

Tatabánya: Kiss I. – Szabó Gy., Lakatos, Udvardi, Fischer – Emmer (46’ Fejes), Csapó, Hermann – P. Nagy, Kovács, Schmidt (46’ Weimper). Edző: dr. Lakat Károly

Gólok: 3’ Szentes 1-0, 30’ Mile 2-0, 56’ Weimper 2-1, 63’ Szentes 3-1, 66’ Weimper 3-2, 81’ Mile 4-2, 87’ Szentes 5-2, 88’ Fejes 5-3

Kategória: mérkőzés, történelem
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Horváth Tibor szerint:

    Elkezdődött a menetelés! Még csak 9.000- voltunk! – de beindult!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.