Éjszakai utazás

Zoli a mennybe megy (fotó: saját)

Érdekes álmom volt az éjjel, de sajnálatos módon semmire sem emlékszem belőle. Annyiszor elhatároztam már, hogy odateszek egy darab papírt meg egy ceruzát az ágy mellé az olvasószekrényre, és ha az álommanó egy akciófilm vagy egy lélektani dráma bonyolultságával vetekedő sztorival talál meg, azonnal leírom a főbb paramétereket, ti. helyszínek, karakterek, történetvezetés, etc., amint verejtékben úszva felriadok és betájolom, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Erre most is az történt, ami mindig szokott… A hirtelen ébredést követően kisebb katarzis. Apám!, ebből filmet kéne forgatni, de minimum összerakni egy faszányos scriptet, ami aztán mehet a filmalaphoz, micsoda?, merjünk nagyot álmodni, egyenesen Hollywoodba! A Trónok harca ehhez képest lófasz, az utolsó évaddal összevetni istenkáromlással ér fel. Átélem még egyszer az egészet, és ahogy pazar díszletek között bolyongok, néha újra megborzongok, érzem a szelet, esőcseppek érik az arcomat, csukott szemmel fekszem, az élmény 3D-s, jó nagyon. Ekkor riadtan észlelem, hogy kezdek lassan ellazulni, jaj ne!, el fogok aludni, hol az a kurva papír?, persze sehol, erősen koncentrálni próbálok, olyan mintha memoritereznék, de most képeket igyekszem rakosgatni az agy polcaira, nem fogom elfelejteni!, nem fogom elfelejteni! Elalszom, s mikor reggel az ébresztőóra gyilkos csipogására kinyitom a szememet, először nem érzek semmi különöset, ami aggaszt, mert valahol mélyen mégis ott motoszkál bennem, hogy valami fontos történt, valami különlegesben volt részem. Nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy fontos. Egy könyv hever a földön, ami furcsa, mert az olvasószekrényen kellene lennie, biztosan levertem az éjszaka. De miért? És akkor bevillan a bizonyosság, megint álmodtam valamit. Egy történetet, amit meg akartam örökíteni, de most sem sikerült. Újra elvesztettem valamit, ami igazából nem is volt az enyém.

Mondják, hogy az álmaink a megélt élményeinket transzformálják át a vágyainkba vagy a félelmeinkbe, és így lesz belőlük egyszeri és megismételhetetlen utazás. A futballal nem szoktam álmodni, és azt biztosan tudom most is a nagy bizonytalanságban, vagy inkább érzem, hogy bár elveszett minden a homály ködébe, de nem egy stadionban jártam, nem éreztem a friss fű illatát, nem hallottam a labda apró puffanásait, nem hasított bele a csendbe a síp hangja.

Vajon miért? Nincsenek ezzel kapcsolatos vágyaim vagy félelmeim? Talán.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy nem volt mit továbbgondolni.

Az alapok hiányoztak egy ilyen típusú álomhoz.

*

Érdekes emberek járnak manapság meccsre.

Az előttünk levő székek többnyire üresen ásítoznak, csak néha ülnek oda, és akkor sem telik meg a teljes sor, ha a második félidőben az 1-es út felé támadunk, vagy ha esni kezd az eső és feljebb húzódnak azok, akiket már nem véd a felső szektor. Most azonban az első perctől kezdve egy harmincas-negyvenes nő foglalta el a tizenikszedik sor nyolcas székét, mellette pedig vélhetően a barátnője tekergette a nyakát és nyomkodta a telefonját szorgalmasan. Békésen telt az idő, izgalomra nem akadt ok, én is csak néha-néha pislantottam az előttem tornyosuló festett hajkoronára, miközben azon mosolyogtam magamban nagyokat, milyen jó, hogy nem szotyizok meccs alatt, mert akkor nem csak az venné el a figyelmemet a játéktól, hogy ügyesen szétpattintsam a fogaimmal a pirított magot, hanem még a héj köpésekor is arra kéne ügyelnem, nehogy a fészekbe lőjek folyamatosan. A nő gyakorlatilag szótlanul követte a pályán zajló eseményeket, csak néha szakította meg a békés semmittevést azzal, hogy készített pár fotót a mobiljával. A szünetben aztán elmentek és én biztos voltam benne, hogy ennyi volt, nem ragadta meg őket a látvány, találkozunk sohanapján.

mozgásban az üzlet (fotó: saját)

Tévedtem, ugyanis a Pollók sporttárs újra felharsanó sípszava ismét a helyükön találta őket. Pár perc telhetett csak el a második félidőből, mikor a nő egyszerre hátrafordult, és azon kezdett méltatlankodni, hogy itt nem mondják be az eredményt és még csak ki sem írják azt. Nem harag volt a hangjában, hanem sokkal inkább szomorkás beletörődés, az a tipikus szar a világ, esetleg a semmi sem olyan mint régen fíling. A felvetése személy szerint annyira mellbevágott, hogy hirtelen azt éreztem, a pillanat megfagyott, én földkörüli pályára kerültem és éppen távolodom szeretett bolygómtól, ami roppant kellemetlen, ráadásul méltánytalan is, de szerencsére ekkor egy láthatatlan kéz megfogott és visszarántott, hogy aztán újra a stadionban találjam magam. Felnéztem a táblára, ahol ott világított a két hatalmas nulla a csapatok nevei mellett. Oda van írva, 0-0 – mutattam, de csak egy üres szempár meredt rám. Biztos voltam benne, hogy nem hisz nekem. Ekkor csoda történt, mert rövid gondolkodás után kelletlenül elnézett abba az irányba, ahol autók araszoltak Budapest felé, piros és fehér lámpácskák színezték meg a komor sötétséget, és nem mellesleg az eredményjelző uralta a horizontot. Hosszasan figyelt, nem mozdult, majd hátra sem nézve, magabiztosan csak ennyit kérdezett: – Hová?

Vannak azok a helyzetek, amikor csendesen felteszed a kezed és azt mondod, én mindent megpróbáltam.

*

Van bennem némi lelkiismeret-furdalás, hogy egész nyári szünetben nem olvastam a lányokkal. Nem emlékszem rá biztosan, de azzal nyugtatom magam, hogy az én szüleim sem csinálták ezt velem, mégsem volt gondom soha az iskolában. Mások ellenben büszkén mondták, hogy bizony Mancika kiolvasott három könyvet is, aztán ha arra került a sor, szegényke makogva rakta egymás után a szavakat és csak nehezen lettek azokból egész mondatok.

Az ETO nem henyélt a felkészülés alatt, de egyelőre nincs nyoma felszabadult és gördülékeny játéknak. Ami egy fokkal problémásabb, hogy a kilencven percnek csak a negyedében fedezhető fel, mit is akarunk csinálni.

A Barcika elleni meccs nem volt jó, ezzel nyilván nem mondok akkora újságot. Az talán polgárpukkasztóbb állítás, hogy a Gyirmót elleni derbi nívója sem volt másabb, csak nyilván egészen más egy 3-0 akusztikája, mint egy nyögvenyelős 1-1-nek. A két meccset összevetve az volt a lényeges különbség, hogy bár a Gyirmót 0-1 után megnyomta egy kicsit a játékát, de az szerencsére full impotens próbálkozás volt, erővel sem bírták, plusz jött a demoralizáló Dvorschák-gól, most ellenben a Barcika megúszta az ETO relatív presszingjét egy kapott góllal, ráadásként képes volt gyorsan válaszolni, ezzel pedig megint újítási kényszerbe hozott minket, ami láthatóan nem megy.

 

És arról se feledkezzünk meg, hogy az első félidőben kábé az utolsó három-négy percben volt igazi futball, olyan, amit elvár az ember itthon. Hogy ez mennyire köszönhető a Vashkeba-Charizopulos cserének, azt nem tudom. Nem volt indokolatlan a váltás, de pedagógiailag talán bölcsebb lett volna kivárni a szünetet, és ezt nem azért mondom, mert Vászkának tegnap volt a szülinapja. Ami a felejtős első negyven percet illeti, a hosszas labdajáratások hátul nyilvánvalóan tudatosak, de ezzel kapcsolatban csak két baj van. A bekksorunk finoman szólva sem labdaügyes, másrészt nem forgatjuk olyan gyorsan a labdát, hogy azzal egy mákszemnyi esélyünk is lenne az emberfórra, így sosem voltunk létszámfölényben a támadó harmadban. Visszatérve a hátul vitézkedőkre, Vukával történhetett valami, mert bántóan sokszor veszít labdát kényes pozíciókban. Most szerencséje volt. Siófokon ugye nem.

nem húztuk szét (fotó: saját)

A térfélcsere utáni tizenöt-húsz perc teljesen rendben volt. Növeltük a tempót, folyt a labda, a gólunk egészen pofás akció végén született. Tanulság, hogy Horváth Zoli csak akkor használható, ha a kapott labdával egyből kaput tud veszélyeztetni, mert amennyiben kicsit játszani is kell a bőrrel, vége a dalnak. Amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy különösen bántó volt, ahogy néha a fellőtt labdák elpattantak tőle, bár lehet, hogy ebben most a csúszós fűnek is szerepet jáztszott.

Az ellenfelünk vesztett állásban kellően megzavarodott, de sajna nem sikerült bevinni a halásos tőrdöfést a második gól formájában. Helyette jött az a szaros Berki-találat. Már nem csak küzdünk, hanem futballozunk is, erre jön egy ilyen nokedli.

Azért voltak pozitívumok is. Kovács nagyon harciasan kezdett, hátul megoldott mindent, kár, hogy az előrejátékban nem volt játszótársa. Láthatóan befásult egy idő után. Hidi Sanyi is kompakt futballt adott elő, voltak váratlan megoldásai, szerintem érdemes vele számolni a későbbiekben is kezdőként. Charizopulos tudott lendületet adni, a gólban is szép szerepet vállalt, kár, hogy hajlamos eltűnni a mezőnyben.

Jobb híján most írjuk be szépen az egy pontot, vonjuk le a tanulságokat és lehetőség szerint soha ne játszunk így még egyszer.

Mert szeretnék egyszer focisat álmodni.

*

WKW ETO – Kazincbarcika BSC 1-1 (0-0)

ETO: Horváth T. 0 – Kovács 3.5, Tar 3 (79’ Szimcso 0), Vukasović 2.5, Vári 3 – Vashkeba 2.5 (40’ Charizopulos 3.5), Hidi 4, Bagi 3 – Andrić 3, Gránicz 3 (62’ Szánthó 3)- Horváth Z. 3.5 (A Csapat: 2.5)

Kazincbarcika: Horváth L. – Virág, Heil, Fótyik, Farkas – Toma, Oltean (67’ Kercsó), Géringer, Mikló – Oldal (75’ Fekete), Berki (79’ Ádám)

Gólok: 60’ Horváth Z. 1-0, 69’ Berki 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: elemzés, mérkőzés
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.