por és hamu (fotó: nationalgeographic.com)

Kitört a Strombóli.

Nincs ebben semmi különös, dörmögte Cielo Pugliese, felnézett az égre, de máris tovább válogatott a Putia du Turcuelőtt álló standon a szebbnél szebb paradicsomok között. Júliusban is volt ilyen, azt is túléltük. Amióta a felesége meghalt, maga vásárolt be, és ez egyáltalán nem volt ellenére. Sőt! Egy kicsit már bánta, hogy korábban nem járt el, mert rájött, hogy igazából szereti az emberek társaságát, ezt a boltocskát meg különösen kedvelte, igaz ebben volt némi szerepe az eladó Irene állandó mosolyának és finoman szólva is kacér dekoltázsának. Ez az asszonyok dolga, mondta mindig az ismerőseinek régebben, ha kérdezték tőle, Cielo!, miért nem segítesz Rositának? A Via Pizzilio végén álló házból szinte ki sem mozdult, naphosszat üldögélt a verandán, itta a saját rossz borát, és várta haza Rositát. Most már azonban nem így mennek a dolgok.

A Via Román most indult csak az élet. Tucatnyi asszony korzózott fonott kosárral a kezében, a piac felé tartottak, és igyekeztek kikerülni a kikötő irányából érkező harsány fiatalok ócska robogóit a szűk utcán. Vigyázat, jövök!, kiáltotta az egyikük, de még így sem tudta elkerülni az ütközést. A kosár széle találkozott a bal kormánnyal, éppen annyira, hogy annak következtében felrepült az égbe, mármint a kosár, mert a robogó csak eldőlt egy pillanatra, és folytatta is volna tovább az útját, ha Fabrizio di Maggio nem lett volna olyan tisztelettudó, mint amilyen volt, így aztán rögvest megállt, látta, hogy a kissé testes hölgy jól van, nem esett baja, csak néz felfelé, tekintetével a kosarat követi, ezért ő is így tett, és együtt várták, hogy milyen pályára áll végül. Szerencsére üres volt, még csak várta, hogy Magdalena d’Aquino telepakolja minden földi jóval, önfeledten pörgött a levegőben, aztán egy pillanatra mintha megállt volna a második emelet magasságában, és olybá tűnt, hogy bekukkant a Colonne család ablakán. A konyhában éppen reggeli kávéját szürcsölő Rinaldo elképedve bámulta a kosarat, és nem tudta eldönteni, hogy álmot lát vagy ez már a valóság, esetleg megint a Lentini gyerekek űznek vele rossz tréfát a másik házból. Nincs nekem erre időm, és már csukta is be az ablakot, mert még nem volt olyan meleg.

Minden rendben, Magdalena asszony?, kérdezte Fabrizio, miután összeszedte a kosarat és megnyugodva konstatálta, hogy egyáltalán nem tört össze, sőt!, ha jobban megnézzük, egy karcolás sem esett rajta. Mikor átnyújtotta, a hölgy egy pillanatra szúrós szemmel nézett rá, de már akkor is látszott, hogy nagyon kell uralkodnia magán, hogy a szigorúságát megőrizze, és bizony csak másodpercek kérdése volt, hogy kibukjon belőle a gurgulázó nevetés. Fiacskám! Már megint hova rohantok? Alig lehetett érteni, amit mond, mert addigra már úgy hahotázott, hogy szinte csak fura hangok hagyták el a száját, nem pedig értelmes szavak és mondatok. Mindenki értetlenül állt mellette, mert nem igazán jöttek rá, hogy tulajdonképpen min is nevet. Ha jobban belegondolok, nem is érdekelt különösebben senkit. Jól érzi magát és ez a lényeg.

Edzésünk lesz, kilencre kint kell lennünk a pályán, holnap játszunk a Caselvecchio Siculo ellen. Élet vagy halál! Az utolsó mondatot különösen megnyomta, tettetett elszántsággal mutatta, hogy ez tényleg nem tréfa. D’Aquino asszony igyekezett is újra komoly lenni, mert még véletlenül sem akarta megbántani a fiút. Menj csak!, engedte útjára most már tényleg csak mosolyogva a fiút, nagyapádat üdvözlöm!

Ekkor jött a második nagyobb dörrenés, a föld is megremegett a talpuk alatt, de nem volt különösebben vészes, a felettük lévő ablakok nyitott spalettái meg sem mozdultak. Az ég ellenben szürkülni kezdett, és mindenki tudta, hogy a vulkánból kilövellő hatalmas füst és hamu kezdi eltakarni a napot.

Fabrizio di Maggio elsőnek érkezett az edzésre, de hamarosan megjöttek a többiek is. A kapus Fracassi, az öt Cincotta, akik mindig együtt mozogtak, Alex Di Natale az elmaradhatatlan Udinese-mezben, amiért most is megkapta a jól megérdemelt zrikát. Ott volt Vito Cupan is, akinek leheletén még érezni lehetett az utolsó, stikában elszívott cigi szagát, de neki azt is elnézték, mert a lipari körzetben senki nem verte meg fejjátékban, még akkor sem, ha végigköhögte a kilencven percet. Mattía Mandarano volt köztük az ész, nem véletlen, hogy kizárólag az irányító középpályás pozíciójában lépett pályára. Egyszer, amikor Luca Battista nem tudott eljönni, így kiesett egy szűrő, kényszerből neki kellett volna helyettesítenie, de ő inkább hazament. Csak tizenegyen utaztak a derbire, így emberhátrányban voltak végig a Real San Filippo ellen, de így is nyertek 2-1-re. Mandaranót büntetésből két meccsre kitették a keretből, de miután a következő fordulóban meglepetésre kikaptak a Roccaguelfoniával szemben, megbocsátottak neki és visszavették. Parádés játékkal és nem mellesleg két gólpasszal, no meg egy tizenegyesből szerzett találattal tért vissza. Átkozták a napot az Atletico Pagliaranál, amikor nem voltak következetesek a fegyelmezetlen játékmesterrel szemben a klubjánál. Trambotta mester már csak Gaetano Miragliara és Antonio ’Toni’ Grassora várt, hogy végre elkezdhesse a tréninget. Ők ketten egy lepukkant és majd negyven éves Simca-val jártak át Ginostrából, ezért még jó hét perc az út, ha éppen nem keveredik eléd egy nekik elnézték a késést. Egyesek már hallani is vélték a kocsi borzasztó hangját a Via Vittori Emanuele felső kanyarjából, ahonnan még jó hét perc az út, ha éppenséggel nem keveredik be eléd egy forgalmat lassító jármű, mondjuk egy disznókat szállító kisteherautó, ami azért nem ritka eset. Két lassú kör az oldalvonal mellett!, harsant fel Trambotta hangja, lássák be, nem kell sokkal többet dolgozniuk a ginostrai különítménynél. A fiúk a csigák gyorsaságával vágtak neki a távnak, miközben Trambotta és Torre aledző a korlátnak támaszkodva beszélték meg a mai teendőket.

alvó oroszlán (fotó: en.sicilying.com)

A harmadik dörrenés a korábbiaknál is nagyobb volt. Most már egyértelműen mozgott minden, a kezdőkörbe összeterelt labdák egyszerre kezdtek a két kapu irányába gurulni. A játékosok immár Miragliával és Grassoval kiegészülve szenvtelenül rótták a köröket a pályán. A föld mormogására meg sem rezzentek, tekintetüket maguk elé szegezve folytatták a kocogást. Az öreg Jacopo, aki pár euróért minden edzésen kint volt, és ha valamit meg kellett csinálni, megcsinált, odasétált a két edzőhöz, akik még mindig nem mozdultak el a korláttól, mintha odaszegezték volna őket álltak szinte mozdulatlanul, de az agyuk folyamatosan kattogott, és már a Caselvecchio elleni győztes stratégián dolgoztak, így aztán Jacopo sem szólt hozzájuk, csak lecövekelt úgy két méterre tőlük és várt. Eltelt öt perc, mikor Terra végre észrevette és kérdőn nézett rá. Igen?, kérdezte, de olyan hangsúllyal, mintha Jacopo legalábbis valami végzetes és jóvátehetetlen hibát követett volna el, pedig nem, mert önmagában a létezés még nem ez a kategória, még Strombóliban sem, igen?, ismételte meg, még az előzőnél is rosszallóbban. Nem marad félbe a tréning? Jacopo Mostacci már akkor tudta, hogy ezt nem kellett volna, amikor az utolsó g hang elhagyta a száját. Miért is?, nézett oda most már Salvatore Grasso Trambotta is, aki húsz éven át futballozott a Campobassónál és egyszer fél idényen keresztül edzette a Sanbenedetteset a Serie C-ben, tehát ha valaki, akkor ő igazán tudja, mi a modern edzésmódszer. A Strombóli… mutatott nyugat felé Mostacci, mert úgy döntött, most nem hagyja magát megalázni, pedig hányszor, de hányszor húzatták vele újra a felezővonalat, mert az ferde, pedig nem volt az. Torre és Trambotta rá sem hederített, csupán annyit sziszegtek a foguk közül, hogy kapcsolja fel a világítást, mert a mindent beterítő felhő miatt tényleg nem látszott már a távolabbi kapu. Nem nyertünk az utolsó három meccsünkön, az nem lehet, hogy ne melózzunk egy kis vulkánkitörés miatt!

Mindezzel maximálisan egyetértett Cielo Pugliese is, aki nem is olyan hosszú próbálkozás után rávette a kissé kikapós boltosnőt, Irene Castelventót, hogy a szieszta idejére ugyan látogassa már meg őt szerény Via Pizzilo-i házában és töltsék el kellemesen együtt azt a pár órácskát.

*

Nem túlzás azt mondani, hogy igazi vízválasztó meccset játszunk ma a Vasas ellen, ráadásul a televízió révén az ország futballszerető társadalmának szeme előtt, élő egyenes adásban. Ha másért nem azért, mert most első körben kiderülhet, hogy mennyi eredménnyel járt a szegedi kirándulást követő pszichoterápia, amit a közismert analitikus és gyakorlati szakember, dr. Boér alkalmazott nem kevés médiafelületet is felhasználva. A klasszikus jó zsaru-rossz zsaru felállást is láthattuk, most azonban volt a történetben egy csavar, mégpedig az, hogy mindkét szereplőt ugyanaz a színész alakította. Dr. Jekyll és Mr. Hyde a futballöltözőben, avagy miként szelídül a szégyenteljes döntetlen savanyúvá?

kimért elegancia (fotó: vasasfc.hu)

A Vasas személyében jó partnerre akadtunk, már legalábbis olyan értelemben, hogy ott nem a jó kezdést követi a rosszízű alászállás, hanem folyamatos a hullámvasút. GY-GY-GY-V-D-D kiáltja büszkén a zöld-fehér tábor, V-D-GY-D-V-GY feli erre a nem kevésbé öntudatos piros-kék szurkolósereg. A joviális Szanyó mester az utolsó meccsük után, amikor a Kazincbarcika ellen, hazai pályán értek el sovány 1-1-et, lakonikusan csak annyit mondott: „Ismét hazai pályán veszítettünk pontokat, mert okulunk saját, illetve mások hibáiból sem.”

Vajon nem arról van-e szó, hogy az előtte vasárnap a győri stadionba szalajtott titkos megfigyelőnek sem a Barcika játékát nem sikerült kellően kiismernie, sem arra nem jött rá, hogy mi a fenét cseszett el az ETO? Ha így van, reménykedhetünk benne, hogy sikerül meglepnünk a vendégek mesterét. A Vasas mindenesetre húszra lapot kért a múlt héten, hiszen a fiatalítás jegyében a 32 éves Hrepka Ádámot a 37 éves Torghelle Sándorra cserélte center poszton.

Mindenki Sanyija elvileg ma akár játszhatna is ellenünk, de igazából nincs realitása annak, hogy Szanyó elhozza Győrbe, és akár a padra is leültesse, azaz egy nélküle felálló Vasassal szemben kell hozni a győzelmet.

Mert kell a győzelem!