a megállíthatatlan (fotó: Labdarúgás)

Mindenki más sánta kutya, legjobb szélső Hajszán Gyula!

(a jól ismert rigmus parafrázisa)

*

Hej, ha tudtam volna alig két és féléves, porbafingó fiúcskaként, hogy ki a fene rúgja vagy legalábbis rúghatja föl azt a port az utcán, bizonyisten kitotyogtam volna magam is, hogy meglessem. És ha még előrelátóbb lettem volna, akkor egy labdát is előkerítettem volna az udvarban, mert az biztosan megbújt valamelyik bokor tövében, hogy aztán odagurítsam annak a kópé arcú kölyöknek, aki éppen elviharzott előttünk, egyenesen a tejcsarnok irányába. Zala plébános mindenesetre ott állt a kerítésnél és szigorúan odaszólt neki, hogy el ne felejtse a vasárnapot, mert a kis ministránsok bizony hajlamosak voltak rá. Én azonban nem törődtem semmivel, csak elvarázsoltan üldögéltem a forró augusztusi napot tompító eperfa árnyékában, és fontoskodó képpel azt figyeltem, miként mászkálnak a hangyák és más bogarak, ki és be azokon a hihetetlenül bonyolult járatokon, amiket maguk ástak az udvari homokdombba, ami csak az enyém volt, és bár senki se tudta, hogyan került oda, mert oka nagyon nem volt, otthagyták nekem, had bíbelődjek mindenfélével, legalább órákig nem kellett velem törődnie nagyanyámnak. Az atya szépen visszaballagott a szobájába, leült a dolgozó asztalához, ájtatosan összekulcsolta a kezét, elmorzsolt egy rövid imát, aztán kezébe vett egy tollat és bőszen írni kezdett. Odakint a fáról ekkor tompa puffanással leesett egy dagadt hernyó, amit undorodva figyeltem, az élénkzöld színét különösen visszataszítónak és csúnyának találtam, hirtelen körbepásztáztam az egész homokkupacot és szerencsére rögvest meg is találtam, amit kerestem, egy szép nagy  piros műanyaglapátot, ami a dömper platóján pihent, bevetésre várva, én pedig nem tétováztam, gyors mozdulattal ragadtam magamhoz és úgy vertem péppé szegény hernyót, hogy a maradványai szanaszét fröccsentek, néhány csepp még az arcomra is hullott, de nem törődtem vele, csak ütöttem és ütöttem, mintha attól tartottam volna, hogy feléled, aztán rám veti magát és megesz, ezért addig csapkodtam, amíg akár csak egy apró darabot is láttam belőle a homokszemek között. Furcsa, hogy a könnycseppként leguruló cafatok nem érdekeltek, biztos azért voltam így, mert nem láttam őket, azt gondoltam, csupán kimelegedtem a nagy harcban. Amikor végre végeztem, elégedetten néztem körbe és csak ekkor vettem észre, hogy két érdeklődő szempár figyel a kerítésen keresztül.

utolsó pár, előre fuss! (fotó: Labdarúgás)

Ő volt az. Az a fiú, aki az elébb még elszaladt a ház előtt, akihez a plébános szólt, de vélhetően a nagy hangzavarra, amit a lapátcsapkodás okozott kíváncsian visszafordult. Sokáig nézhette, ahogy hihetetlen elánnal hadakozok valamivel, amit ő nem láthatott, mert lássuk be az a hernyó nem volt olyan félelmetesen nagy, hiába evett meg sok-sok levelet az eperfán. Igyekezett minél jobban befúrni a fejét a kerítés két deszkalapja között, hogy még jobban szemügyre vehessen, de hiába próbálkozott, nem volt ő macska, ezért egy idő után inkább feladta és egyre türelmetlenebbül várta, hogy mi lesz a vége. Semmi. Csalódottan vette tudomásul, hogy semmi érdekes nem történik, miután befejeztem a gyilkolást, úgy lapátolom tovább a homokot a dömperre, mintha mindig is ezzel foglalatoskodtam volna. Ekkor találkozott a tekintetünk, mire ő elhúzta a fejét és éppen indult volna tovább, mikor nagyanyám kilépett az udvarra. Szervusz, Gyuszi, szólította meg a fiúcskát, aki illedelmesen köszönt. Nem kérsz egy pohár tejet? Sietek, Margit néni felelte és tényleg nagyon nem akaródzott bejönnie. Nem kell félned, nyugtatta nagyanyám, és bár látta, hogy hiába, azért még tett egy kísérletet. Ugyan hová sietsz te ilyenkor? Apám vár rám, megyünk Simaságra. És mit csinál két újkéri ilyenkor Simaságon?, erősködött nagyanyám. Az ajtó megnyikordult a házban, mire a fiú és nagyanyám is összerezzent, aztán az előbbi gyors futásnak eredt. Csókolom, Margit néni. Majd legközelebb elmesélem, kiáltotta futtában és már el is tűnt a kanyarban. Nem annak a komisz Gyuszinak hallhattam a hangját?, kérdezte mogorván Zala plébános. A gyereknek mondtam, hogy lassan ebédelni fogunk, felelte nagyanyám, mire én felnéztem és nem értettem, hogy miről van szó, de gyorsan elterelte a figyelmemet, hogy a homokdomb tetejéről egy hatalmas cincér kezdett leereszkedni, ami fenséges színével hamar új értelmet adott a délelőtti játszásnak.

*

A kapusok bolondok, mondják sokan és igazuk is van. A balszélsők legalább ennyire buggyantak, mondom én és erre a legjobb példa Hajszán Gyula. Vegyük azt a nagyon egyszerű példát, hogy labdát kapsz a vonal mellett, leszeged a fejed és elindulsz, csak a labdára koncentrálsz, meg arra, hogy merre van az előre, ha megengedő vagy, egy kicsit középre húzol, de tényleg csak egy kicsit, mert azt tanították, hogy a vonalszélsőnek úgy kell futnia, hogy a balszemével végig lássa a mészcsíkot, ha elveszti, ő is elveszik, végleg vagy csak pár pillanatra, az egyre megy, a keresztező védőkre figyelsz, kapkodod a lábad, de csak mész, rendületlenül, és egyszerre eléred az alapvonalat. Mit csinálsz? Felnézel és belövöd, belöbbölöd, bebombázod, beíveled, begurítod a bőrt és máris megtetted a dolgodat. Na de! Nem ilyen egyszerű a futball, különösen, ha balszélső vagy, a szíved szerint kitörnél a sztereotípiákból, nem akarsz uniformizálódni, szeretnéd, ha rólad szólnának a hírek, ezért folytatod a futást az alapvonal mellett, megcsinálod az első visszacselt, eléred a tizenhatos sarkát, újra fordítasz az irányon, ezzel nem csak a következő védőt őrjíted meg, hanem a szögletzászlónál lecövekelt taccsbírót is, aki kiguvadt szemmel figyeli, nincs-e kint a labda, nem törődsz vele, ezért kapja a fizetést, végre van egy kis izgalom az életében, eléred az ötésfeles sarkát, megint felnézel, arra azért szorítasz egy kis időt, hogy kinézz a kispad felé, sápadt arcok mindenütt, beadsz, pontosabban beadnál, ha nem te lennél Hajszán Gyula, de neked még feladatod van, a kapus már az idegösszeomlás határán, kilép, belép, kilép, belép, tanácstalan, pont ez a jó, amikor megint kilép, megrúgod bal külsővel, de úgy, hogy oda sem figyelsz, mert abban van a finesz. Gól! Nem nagy ügy, Csikar is megcsinálta.

*

Én személy szerint akkor szerettem bele igazán a játékába, amikor a közepesen sikeres németországi évei után visszajött játszani az ETO-ba. Bár továbbra is megmaradtak az őrültségei, láthatóan lehiggadt és elképesztően hasznosan futballozott. Jó pár évvel később a debreceni Dombi Tibi esetében figyeltem meg ezt az utat, nyilvánvalóan sokkal visszafogottabb nívón, mert Hajszán teljes más színvonalon űzte ezt a gyönyörű sportot. Nem akkor tanult meg futballozni, de láthatóan akkorra érett meg benne a játék esszenciája. Szomorú, hogy azokban az években már nem vették körül olyan kaliberű spílerek, mint a nyolcvanas évek elején és közepén, mert új virágkor köszönthetett volna a klubra, aminek ő lehetett volna a központi figurája. Ne búsuljunk azonban, hiszen így is elég szép és teljes pályafutás után fejezhette be a pályafutását háromszáz körüli NB I-es meccsel a háta mögött és méltán tartozik az ETO legendái közé. Felejthetetlen meccsei közé tartozik például a Vasas elleni idegenbeli 3-2, amit kis túlzással egyedül nyert meg, persze kellett hozzá Verebes zseniális húzása is, amivel 0-2 után átvitte a jobbszélre. A válogatottban harminchétszer kapott szerepet és négy gólt lőtt.

ebből kötény lesz, akárki meglássa (fotó: Labdarúgás)

A maiak között van, akinek talán jobb a statisztikája, de játéktudásban a közelében sincs. Más idők voltak azok, példának okáért sokkal kevesebb meccset játszott a válogatott. Vagy ott van például a nyolcvanhatos világbajnokság, ahol kerettag volt, övé volt a 21-es dressz, de egy percet sem kapott Mezeytől. Ha jól emlékszem két gól kellett volna ahhoz, hogy csoportharmadikként továbbvergődjünk és talán Kanada ellen belefért volna egy félidő legalább.

*

1985. október 16.

Wales – Magyarország 0-3 (0-1)

Cardiff, 3.000 néző, vezette: Hyndes (északír)

Wales: Southall – Jones (58’ Slatter), Van den Hauwe, Jackett – Pillips, Davies (58’ Blackmore), Ratcliff, Thomas, Nicholas – Curtis (71’ Lowell), Hughes. Szövetségi kapitány: Mike England

Magyarország: Disztl P. – Disztl L. – Róth, Garaba, Péter – Sallai, Nagy, Nyilasi, Détári – Esterházy, Hajszán. Szövetségi kapitány: dr. Mezey György

Gólok: 8’ Esterházy 0-1, 52’ Hajszán 0-2, 89’ Détári 0-3

„A felezővonalnál tanyáztam, amikor Nyilasi remek labdával indította Esterházyt. Nekem az első pillanatban úgy tűnt, hogy nagy lendülettel rávezeti a kapusra a labdát, s egyedül fejezi be a támadást. Időközben felzárkóztam az akcióhoz, s amikor Marci felnézett, már éreztem, hogy inkább engem próbál helyzetbe hozni. Olyan jól, milliméternyire pontosan jött elém a labda, hogy nem is tört meg a lendületem, amikor ráfutottam a passzra. Ekkor hanyatt-homlok kiindult a walesi kapus, úgyhogy már nem is maradt időm a labdaátvételre, egyből kellett a hálóba lőnöm. Őszintén megvallva, ez cseppet sem volt művészet. A gólhelyzetet kidolgozni, az volt az igazi klasszisalakítás.  Talán ezzel a góllal és a címeres mez újbóli felvételével végre révbe kerülök. Annak idején nem a teljesítményem miatt maradtam ki, hanem súlyos májgyulladás tett harcképtelenné, amelyet valami romlott ételtől kaptam a Rába ETO mexikói túráján. Az elmúlt hetekben sokan ijesztgettek azzal, hogy hiába a jó forma, a gólok, Győrből úgyse válogat be Mezey György. Íme a válasz a kishitű vádaskodóknak… Meggyőződésem, hogy nem a klub színe dönti el a válogatottságot, hanem a játék. Lám, én is ide tudtam kerülni!” [Hajszán Gyula góljáról és az előző időszak nehézségeiről]

bajuszkrályok (fotó: Labdarúgás)

„Meg kell kérdezni a játékost, van-e bármilyen gondja. Azt hiszem, hogy nincs, és ez is beszédes cáfolat a válogatott és a győri futballisták közötti állítólagos ellentéteknek. Itt senki sem ellensége magának, azaz boldogan fogad be mindenkit, aki a sikerek elérésében csak egy kicsit is segíteni tud, és lelkileg fel tud oldódni a csapatban. Hajszán pedig ilyen ember.” [Mezey György arról, hogy Hajszánt miként fogadták be a csapattársak]

*

Hajszán Gyula 1961. október 9-én született.

A helyi emlékezet úgy tartja, hogy kölyökként igazolt játékosa volt az Újkérnek és a Simaságnak is, de erre nincs írásos adat. Ami biztos, hogy ifistaként a Haladásban futballozott és játszott egy évet a Soproni VSE-ben is. Az első felnőtt szerződését azonban a Rába ETO-val kötötte 1979-ben, ahol utána 10 évig szerepel folyamatosan. 1990 februárjában ötvenezer dollárért vette meg a másodosztályú MSV Duisburg, majd szerepelt a Tennis Borussia Berlin csapatában, amelyik akkor szintén a Bundesliga 2-ben vitézkedett. 1994-ben jött vissza Győrbe, ahol két szezont húzott még le, majd befejezte a hivatásos labdarúgást. Dolgozott edzőként az ETO-nál korosztályos csapatok mellett, aztán Nagyszentjánoson, Győrsövényházán, Ménfőcsanakon és Nyúlon is vezette rövidebb ideig a helyi csapatot.

1982 és 1994 között harminchétszer volt válogatott és négy gólt lőtt. Először a Parc de Princes-ben lépett pályára, ahol Franciaország volt az ellenfél (0-1), és szűk tizenkét év múlva Szombathelyen búcsúzott a címeres dressztől, amikor a szlovének ellen kapott egy félidőt (0-1 megint). Wales mellett a görögöknek, a luxemburgiaknak és a belgáknak talált be. Kerettag volt a mexikói vébén, de nem léphetett pályára.

A magyar bajnokságban két-két arany- és ezüstérmet szerzett, valamint volt egy harmadik helyezése is. Szintén tragja volt az 1984-ben kupadöntős csapatnak.

Hajszán Gyula az aranycsapat egyik legfiatalabb játékosa volt, de ma már ő is ötvennyolc éves lett. Telik az a rohadt idő.

Boldog születésnapot!

hol van, ki zengje tetteim/elő egy velszi bárd!