Sokszor negyven másodperc

baljós árnyak (fotó: saját via M4)

Az Estadio Nacional szinte kongott az ürességtől. A junta ugyan tett egy aprócska gesztust, és a tizenegy óráig tartó kijárási tilalmat meghosszabbította éjfélig, de ezzel csak annyit ért el, hogy nem egészen negyedház jött össze a mérkőzés kezdetéig. Pedig a november most is szebbik arcát mutatta meg, régen volt ilyen kellemes a késő tavasz Santiagóban. Az óceán felől fújó szél jólesően hűtötte le a napközben felforrósodott levegőt, de mindez keveseket boldogított, mert az utcákban csak lézengtek az emberek, mindenütt katonák posztoltak, a sugárutak kereszteződéseit tankok zárták el az esetleges forgalom elől. A chileiek megőrülnek a futballért, a két hónapja tartó pokol azonban megváltoztatta a prioritásokat. Nem a győzelem, hanem az életben maradás lett a tét. Nem a gól, hanem a szerelmes ölelés vált a legfontosabbá, mert ki tudja, mit hoz a holnap? Miközben zavartalanul folyt a bajnokság, és az Unión Espańola biztos léptekkel haladt harmadik címe felé, addig ezrek tűntek el egyik napról a másikra. A stadionok némává váltak, az egyes mérkőzéseket szótlanul követték a drukkerek, szinte alig hallatszott egy-egy kiáltás, ami nem csoda, hiszen minden rezdülést a kirendelt hadsereg éber figyelme kísért.

Sergio Eduardo Necoechea negyven éve jár az Universidad Católica meccseire, de szeptember óta még a lakásából sem mozdult ki. Áldotta az eszét és főként a szerencséjét, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a puccs napján nem ment be a hivatalába dolgozni, mert akkor most bizonyára egy alagsori börtönben ütnék és kínoznák az új rend verőlegényei, ha egyáltalán még életben lenne. Nem volt családja, mindig is a munkájának és a focinak élt, és ezt a kettőt most elvették tőle. Hallgatta a rádiót, várta a sporthíreket, de sok öröme abban sem volt, mert a szenvtelen hangú riporter csak szeretett csapatának újabb és újabb vereségéről számolt be. Az UC lassan a táblázat aljára csúszott, a teljes reménytelenség szimbólumaként. Még a San Felipe is, morogta Necoechea a bajusza alatt a hazai 1-2 után, kikapcsolta a rádiót, de egész este nem tudott elaludni. Reggel felvette kopottas öltönyét, elment a közeli fodrászüzletbe, ahol hajmosást és borotválkozást kért. Miután végzett, beült egy kifőzdébe és sopa de mariscost majd pedig pastel de choclot rendelt. Jóízűen megette, ami nem csoda, hiszen hetek óta száraz kekszen élt, rendelt is hozzá egy pohár cabernet sauvignont. Volt még rengeteg ideje, így gyalog indult az Estadio Nacional irányába.

Furcsa képet mutatott a pálya. Az egyik oldalon a szokásos dresszben, azaz vörös felsőben és sötétkék nadrágban állt fel a chilei válogatott. A túlsó térfélen azonban nem volt senki, a gyep üresen ásítozott, már-már attól kellett félni, hogy az egész egyszerre felbillen és minden futballista a saját kapuja irányába kezd gurulni, ahol csak a háló állítja meg őket, mint valami óriási pókcsapda. A hadsereg zenekara eljátszotta a szovjet utána pedig a hazai himnuszt, majd a játékosok kiintettek az összegyűlt tizennyolcezer nézőnek. Az osztrák Linmayr játékvezető udvariasan kezet fogott az egyetlen kapitánnyal, aki térfelet választott, de mivel nem volt ellenfél, a kezdés joga is a chileiekre szállt. Olivares kapus komótosan a ketrecéhez kocogott, előtte elfoglalta helyét szépen, vonalban a Machuca-Figueroa-Quintano-Arias védőnégyes, a középpályán Páez és Caszely parolázott, míg harmadik társuk, a csapatkapitány Valdés csatlakozott a kezdőkörben toporgó Ahumadahoz, Vegához és Vélizhez. Mielőtt felharsant a síp, mindenki a díszpáholyra pillantott, ahol a tisztek körében Pinochet tábornok is megjelent, és olybá tűnt, mintha biccentett volna. Négyen indultak előre a néptelen mezőn, lassan passzolgattak egymáshoz. Hirtelen mély szomorúság lepte el a stadiont, ahol csak a koccintó katonák nevetése hallatszott. A játékosok igyekeztek minél gyorsabban szabadulni a labdától, de közben könyörtelenül közeledtek a kapuhoz, amit szerettek volna valamilyen varázslattal egyre hátrébb és hátrébb tolni vagy éppenséggel eltűntetni. A teret azonban ők sem győzhették le, a tili-toli hiábavalónak bizonyult, pillanatokon belül megérkeztek a tizenhatoshoz. Valdés úgy döntött, hogy igazi vezérként nem hagyhatja társait ebben a kellemetlen helyzetben, ezért, miután belépett a büntetőterületre, magához ragadta a kezdeményezést, egyedül kezdte vezetni a bőrt, amit a gólvonalról bebikázott a hálóba. Egy örökkévalóságnak tűnt, de csak alig húsz másodperc telt el, amikor Linmayr játékvezető gondolkodás nélkül a szájához emelte a sípot, és lefújta a találkozót.

itt még boldog (fotó: saját via M4)

Sergio Eduardo Necoechea a D szektor tizedik sorában egyszerre magasba emelte ökölbe szorított jobb kezét, majd hangosan és tisztán annyit kiáltott: Éljen Chile! Éljen a köztársaság! Csak fél perc telt el az első döbbenettől számítva, amikor hirtelen négy katona fogta közre és durván kirángatta a helyéről az ellenállást egyáltalán nem tanúsító Necoecheát. Az alagsorba vitték, ahol egy korábban szertárként működő helységbe tuszkolták. Pontosan két sorozatot kapott. Mosolyogva halt meg.

A röpke játékot követően Chile 1-0-ra nyerte a mérkőzést, amit a FIFA később 2-0-s gólaránnyal igazolt a javára, és így a csapat kijutott az 1974-es világbajnokságra.

*

Kedves Gábor!

Amikor azt mondod, hogy a futball igazságtalan, nagy általánosságban lehet, hogy igazad van, mondjuk, ebben sem vagyok biztos, de a csabai 94 percre vetítve biztosan nincs. Mert ez a meccs pont arra tankönyvi példa, hogy néha van a focinak istene, aki csúnyán megbünteti azokat, akik játszanak a tűzzel, akik nem eléggé alázatosak, akik elhiszik, hogy minden oké.

Nagy várakozással ültem a tévé elé vasárnap kora délután. Jó ideje beharangoztam már a családnak, hogy negyed négytől hagyjanak engem békén, mert dolgom van, nem szeretném, ha bárki beoldalogna a képernyő elé, és nincs az a vis maior, ami miatt hajlandó vagyok elhagyni bázisomat, a kanapét. A kérésem meghallgatásra talált. Azt a csapást is elviseltem, hogy Kokó és Doki vezeti fel az adást, ami kábé annyira élvezetes és szakszerű, mintha Frédi és Béni értekezne a presszingről és a zónavédekezésről. Az ember kevéssel is megelégszik, így nekem az is elég volt, hogy helyesírási hiba nélkül írták fel a kezdőnket és nem a gyirmóti címert rakták föléje.

A kezdés pedig minden várakozásomat felülmúlta, hiszen alig két perc után egyrészt láttam a tudatosságot Vári szabadrúgásánál, Andrić beadásánál és Lovrencsics érkezésénél, másrészt a kivitelezés is egészen parádésra és pontosra sikerült. A gól hab volt a tortán, az ismétlés alatt mentem is felvágni egy almát, hogy még jobban fokozzam az élményt. Az ízletes alma még egy rövid ideig tartott, a futballnak ellenben egyből vége lett.

Tudom, hogy ami ezután jött, azt hivatalosan úgy hívják, hogy kíméletlen taktikai csata, meg kemény mezőnyjáték, de én a magam részéről szeretnék ellentmondani. A maradék idő ugyanis semmi másról nem szólt, mint a megúszásról. Nyilván nem azt vártam, hogy a megszerzett előny birtokában elkezdünk ész nélkül támadni, de azt ugyan milyen magasabb hatalom tiltotta meg, hogy tudatosan felépítsük az ellencsapásokat? Miért kell ezt a primitív kick and run stílust (stílust?) játszani, játszatni? Ki akadályozza a játékosokat a gondolkodásban? Az edző? A saját korlátaik? Miért van az például, hogy a megszerzett labdával nem tudunk mit kezdeni azon egyszerű oknál fogva, hogy a játékos rendre hosszan szökteti magát, aztán meg azon kell izgulni, hogy a csínben megsérül vagy kiállítják? Képesség? Miért nem törekszünk arra, hogy rúgjunk még egy gólt? Egyesek azt mondták, hogy nem tudtuk lezárni időben a meccset. Valóban. No de nem azért, mert kimaradtak helyzetek, hanem azért, mert nem is voltak helyzetek. Képesség? Akarat? Koncentráció? Miért nincs három jó passzunk egymás után? Képesség? Miért van annyi ki nem kényszerített hiba és labdavesztés? Képesség? Koncentráció?

dupla legenda (fotó: saját via M4)

Az első félidőben ettől függetlenül nem rezgett a léc, mivel a Csaba is meglehetősen töketlen játékkal próbálkozott, így jól elvoltunk a langyos vízben. A szünet után azonban belehúztak és egyből melegebbé vált a helyzet. Kicsit fáj, hogy ehhez nem kellett sokat tekerniük a potméteren, elég volt pár jó cselló és passz. A szögletek meg… Az sajna tisztán látszik, hogy ezek kivédekezése egy véletlenszám-generátor segítségével történik, ami kábé ugyanannyira sikeres, mintha elültetnénk pár örökzöldet az ötös vonalára. Az egyenlítő gólnál például darabra megvoltunk, sőt!, mégis totál egyedül jött bólintani Tóth. Igaz, ő csak szűk húsz perce volt pályán, így kevesebb idő maradt a leosztására.

Kedves Gábor!

Lehet, hogy én láttam rosszul, esetleg a tévémet kéne már lecserélni egy nagyobb átmérőjűre, de piszkosul nem azon múlt ez a pontvesztés, hogy a hülyenevű spori ráhúzott még több mint fél percet a hosszabbításra. És ha csak az apróságokról beszélünk, mi abban a ráció, hogy kilencvenkettő harmincnál, a félpályánál labdát tartó center a saját kapuja felé fordul ahelyett, hogy kibikázná oldalra a picsába a labdát, amikor nem a cselezés a legfőbb erénye?

Le kellett volna fújni az egészet a harmadik percben.

Szerdán csak jobb jöhet.

*

Békéscsaba 1912 Előre – WKW ETO 1-1 (0-1)

590 néző, vezette: Káprály

Békéscsaba: Rybánsky – Szalai, Farkas, Nagy, Mészáros – Király, Hursán, Babinyecz (77’ Tóth), Bidzilya – Gréczi (69’ Burai), Pantović (46’ Kovács Á.). Edző: Schindler Szabolcs

ETO: Rengel 3 – Kovács K. 2, Borbély 2.5, Gengeliczki 2, Vári 2.5 – Charizopulos 2 – Vashkeba 2 (59’ Bagi 2), Kun 2 (84’ Simon 0), Szánthó 2 – Andrić 2.5, Lovrencsics 2.5 (82’ Horváth 0). Edző: Boér Gábor

Gólok: 2’ Lovrencsics 0-1, 90+4’ Tóth 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

mazochistáknak szeretettel

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Sokszor negyven másodperc bejegyzéshez

  1. Horváth Tibor szerint:

    Borzalmas volt a “meccs”- helyszíne szurkoló társainkat sajnáltam, hogy ennyit utaztak a semmiért! – – fél-perccel tovább engedte a bíró?- ugye ez csak vicc! – Mérgelődtem mi a fenének annyi játékos egymás hegyén-hátán? – – vissza kell nézni a kapott gólunkat! – mennyi játékosunk mozdult a labdára?- nulla – azaz egy-sem! Miért? mert egymásra vártak és egymást zavarták! Döbbenetes minden meccsen ezt látni, hogy fölöslegesen mennek vissza a játékosok védekezni,- egymást zavarni, – ezen mérgelődünk állandóan! Ha 5-6-játékos figyel és védekezik jó,- ám ha 10-csak nézi nem jó!- mert kapjuk a gólt!

    Kedvelés

  2. Kutasi Károly szerint:

    Kedves Blog! Önnek szerencséje volt, nálam a bejelentésem ellenére harmincnyolcszor vonultak át családtagjaim a képernyő előtt. A harmadik perc után így sem maradtam le semmiről. A 80. perc táján biztos voltam benne,. hogy nem nyerünk. Utószó: “Végy egy jó kapust!” Bocs, de ki ez a Rengel? Nem akarom a nyakába varrni a meccset, de a szögletnél derékmagasságban kergette a molylepkéket. Előtte is mindent öklözött, amit foghatott volna. Gyurákovics? Lemaradtam valamiről?

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.