ide nekem az oroszlánt is (fotó: player.hu)

Utoljára talán akkor éreztem önazonosnak a magyar futballt, amikor álltam a néhai Oláh Gábor utcai stadion vécéjében és önfeledtem brunyáltam a falra. Nem volt ott semmi felesleges cicoma, csupán a nem túl spéci festékkel lekezelt fal, ahonnan szép lassan csurgott le a húgy a vékony betonvályúba, aztán ki tudja merre, kifelé a roskatag helységből. Fölöttem a fémvázas tribün, érezni lehetett a drukkerek lépéseit, ha egyszerre mozdult ötszáz pár láb. Többen végeztük a dolgunkat, élveztük, hogy a szünetben leereszthetjük a félidőben felgyülemlett felesleges gőzt az agyunkból, de persze főleg a sok sör okozta nyomáson igyekezett mindenki könnyíteni, ami olyan boldogsághormonokat szabadított fel az emberekben, hogy óhatatlanul kedélyes kardozásba fogtál a melletted állóval. Egymásra nevettünk, nem számított, ki lett a végén a győztes, esetleg pár csepp a cipőjére hullott, ugyan már, és az sem, hogy míg a bácsi hatalmas piros-fehér sállal a vállán játszott önfeledten, addig az én tetőtől talpig zöldbe öltöztem. Legalábbis lélekben, mert annyira bátor azért nem voltam, hogy mindezt a külső szemlélő számára is felfedjem, így legfeljebb az alsógatyám mintájában volt egy-két zöldes motívum, jobb az óvatosság. Megbaszunk titeket, suttogta a vállamon üldögélő gonosz kisördög, akit az istennek sem tudtam elkergetni a gondolataimból. Szép az idő, vetettem oda foghegyről a bácsinak, mosolyogva, aki mindezt örömmel nyugtázta. Szarok ezek a győriek, kontrázott váratlanul, és én annyira meglepődtem ezen a kijelentésen, hogy majdnem elárultam magam, de szerencsére győzött a józan ész. Amikor visszafelé botorkáltunk a lépcsőn fölfelé a béna lelátóra, ő elől én mögötte, felsejlett bennem, hogy azért csak fel kéne buktatnom, aztán vigyorogva nézni, miként gurul vissza a kiindulási pontra, és amikor félig összetörve felnéz, én őszinte naivitással tárjam szét a kezeimet. No de vendégségben nem vagyunk parasztok.

Már poroszkáltak kifelé a csapatok a második félidőre. A Mágus fázósan húzta össze a cipzárt a térdig érő nagy sportkabáton, az utánozhatatlan jumbó sapkáját egészen a szeméig lehúzta. Gondterhelten ballagott a vonal mellett, mikor valaki a felső sorokból egyszerre nagy lendülettel futni kezdett lefelé. Szürreális jelenet volt, főként a végkifejlet, amikor az utolsó padsor előtt hirtelen megállt, a felső testét visszarántotta, hallani lehetett a semmivel sem összetéveszthető hangot, amivel az ember összegyűjti az összes nyálat és turhát, ami csak a testében elrejtőzhet, aztán azzal a lendülettel a komplett anyagot átküldte a kerítésen. Szép nagy ívet járt be a cucc, míg elérte a célpontot. Verebes meg sem állt. Biztosan érezte, hogy valamit kapott ajándékba, lassan csordogált a szép sötétkék kabáton a lé, még a tribün felső sorában is látni lehetett, de ő ott és akkor is annyira más dimenzióban járt, abban a közegben is egészen más minőséget képviselt, hogy egyszerűen tudomást sem vett a történtekről. Újdonsült barátomat kerestem a tekintetemmel, akit két sorral lejjebb meg is találtam. Kisebb társasággal állt és nem látott az egészből semmit. Megnyugodtam és egyben meg is könnyebbültem, tényleg jó döntés volt, hogy nem rúgtam fel az elébb.

A Loki végül simán nyert, ha az eredmény végül nem is ezt mutatja. Régen volt, így nem emlékszem tisztán, hogy ebben a sikerben vajon mekkora szerepet játszott a piros-fehérek középső középpályása. Biztos nem lógott ki lefelé. Fiatal voltam és hülye, így vélhetően azon röhögtem magamban, hogyan lehet valakinek ilyen borzalmas neve, és szegény biztosan folyamatos élcelődések céltáblája volt a suliban.

Közben eltelt több mint huszonöt év és Kondás Elemér itt ül a padunkon. Reményeim szerint nem kizárólag a neve miatt fogunk emlékezni rá évtizedek múlva.

*

1993. október 31.

Debreceni VSC – Rába ETO 1–0 (0-0)

7.000 néző, vezett: Nagy

Debrecen: Téglási – Balogh, Goian, Sándor Cs., Pető – Dombi, Sándor T., Kondás, Madar (81’ Szatmári) – Grachov (89’ Tóth), Radu. Edző: Garamvölgyi Lajos

ETO: Végh – Csikós, Pintér, Kuttor, Lázár – Ivanics (62’ Faragó), Bordás, Ignácz – Virág, Herczegh (54’ Mikóczi), Klausz. Edző: Verebes József

Gól: 59’ Grachov 1-0

*

Az alászállás óta volt már itt számos tréner. Kondás Elemér a kilencedik a sorban. Nyitásként kapott egy kvázi jutalommeccset a kupában, amit majdnem behúzott, bár ezt senki sem várta el tőle. A rossznyelvek szerint a Kövesd főként mentorának, Tállai úrnak köszönheti a sikert, ha áttételesen is. Lehet ezen fanyalogni, de ilyen világot élünk.

Most itt az első éles feladat a tavaszi nyitófordulóban. Én laikus vagyok, de ha elém tennék a másodosztály résztvevőinek listáját azzal, hogy válasszak szívem szerint valakit, akivel ebben a helyzetben játszani szeretnék, biztosan gyorsan eljutnék az Ajka névhez.

Kifogás nincs, csak nyafogás. Győzni kell!

Hajrá ETO!

0:41-nél, magabiztosan