Nagy idők tanúja

like a rockstar (fotó: Labdarúgás)

Az első fellépés…

1969. június 29.

Csepel – Rába ETO 4-2 (1-1)

3.000 néző, vezette: Radó

Csepel: Fatér – Vellai, Molnár, Kandi, Hunyadi – Rottenbiller, Losonczi – Major (84’ Csordás), Pető (86’ Gulyás), Kalmár, Gondár. Edző: Keszthelyi Mihály

ETO: Tóth dr. – Keglovich, Orbán, Kiss, Horváth – Pozsgai, Nagy, Somogyi – Varsányi, Győrfi (73’ Glázer), Magyar. Edző: Mészáros József

Gólok: 26’ Kalmár 1-0, 33’ Varsányi 1-1, 48’ Kalmár 2-1, 64’ Somogyi 2-2, 83’ Pető 3-2, 85’ Losonczi 4-2

*

Álltam a DAC füves edzőpályája mellett a felezővonalnál, és izgatottan vártam, hogy végre befuthassak a gyepre, aztán szétszedjek mindent és mindenkit. Dolgozott bennem az adrenalin rendesen, amit csak megerősítettek a tornatanárom, az adott pillanatban inkább edzőm, mesterem, mi több, szövetségi kapitányom, Kovács Gyuri, akkor még jellemzően Gyuri bácsi, bíztató szavai: bemész, eldöntöd. Nem cifrázta túl, nem kezdett bele hosszabb lamentálásba, hogy most történelmet csinálhatsz, egész életedben emlékezni fogsz erre a pillanatra, ha…, meg ilyenek. Ha jobban belegondolok, elég érdekes, hogy valamiért mégis emlékszem arra a pillanatra most is, pedig már eltelt vagy harminc év. Egyszer például, amikor a gyerekekkel megnéztük a városban turnézó cirkusz állatait, és az elefántok meg lámák és egyebek nagyjából azon a helyen tanyáztak békésen, ahol a pálya állt valaha, erős késztetést éreztem, hogy megkeressem a képzeletbeli kezdőkört. A számításaim pontosságát sajnos nem tudtam ellenőrizni, mert a helyen egy oroszlán szunyókált békésen, akit nem akartam bevenni egy pajkos szerepjátékba.

Gyuri bácsi erősen a szemembe nézett és azért abban sok minden volt. Jött a hunyorgásba oltott kisugárzás, és én tényleg úgy láttam, hogy bízik bennem, és komolyan mondja, amit mond. Talán a hátamat is megpaskolta, olyan atyailag, de ebben azért nem vagyok teljesen biztos. Abban annál inkább, hogy hirtelen van Bastenné váltam, röpülni tudtam volna és a pálya minden pontjáról bevágtam volna a Gullit bármelyik csűdre érkező pontos passzát. Csináltam hát két-három gyors felugrást térdemeléssel, fújtattam, aztán minden átmenet nélkül jöhetett egy kamu törzskörzés majd egy derékhajlítás. Ezt a pályára lépés előtti rituálét a tévében láttam, többször elképzeltem magam, hogy ott állok egyszer, morajlik a tömeg, rám svenkel a kamera, keresztet vetek, felnézek az égre, megcsókolom a füvet, újabb babonákat legyőzve szökellve ugrom át az oldalvonalat és máris elfoglalom a pozíciómat. Most talán négyen álltak a korlát mellett és a tévések sem voltak sehol, így a minimál programnál maradtam. Az sem tűnt haszontalannak, hogy a szolid gimnasztikázással mutassam Gyuri bácsinak, én bizony figyelek az óráin. Egymás után megigazítottam az egyik, majd a másik sípcsontvédőmet, illetve csak úgy csináltam, mert olyanom nem volt, nem azért, mintha nem tellett volna rá, de még annyira bizonytalan volt a jövő, mondjuk, ha most kiesünk, akkor például minek? Még az is lehet, hogy a következő szezonra kinőném, és akkor még arra az eshetőséget nem is vettem számításba, hogy nem leszek soha többé kerettag.

Bő tíz perc volt csak hátra a meccsből, de az istennek nem akart megszakadni a játék. Az ellenfél mintha direkt azon igyekezett volna, hogy ne kapjak lehetőséget, és teljes harci díszben, a bemelegítéstől csatakosan, megszégyenülve vonuljak az öltözőbe úgy, hogy egy másodpercet se taposhassam a gyepet. Felesleges és rém idegesítő oldalpasszok sorjáztak egymás után. Nyilván féltek és ültek az eredményen. Látták daliás alakomat és találkoztak elszánt tekintetemmel is, ami az akarattól már-már könnybe lábadt. A dac könnyei voltak ezek. Dúvadként követtem szemmel a labdát és igyekeztem mindenféle praktikákkal megbabonázni, hogy menjek már ki végre valahol. Gyuri bácsi látta harcomat, de tehetetlen volt. Aztán egy göröngy a segítségemre sietett, a lassan guruló átadás egyszerre gellert kapott az egyik korábbi becsúszás ásta árkon és végre átjutott a mészcsíkon. Eljött az én időm.

A múlt sok mindent megszépít, de tíz perc alatt legalább kétszer kezdtem még közepet.

*

… és az utolsó.

1982. május 6.

Bp. Honvéd – Rába ETO 1-1 (1-1)

10.000 néző, vezette: Tompa

Honvéd: Gujdár – Paróczai, Lukács, Grósz, Varga – Détári (70’ Gyimesi), Nagy, Garaba – Bodonyi, Segesvári (46’ Dajka), Esterházy. Edző: Tichy Lajos

ETO: Kovács – Csonka, Hlagyvik, Mile, Szijártó – Hannich, Burcsa (70’ Pardavi), Glázer – Szabó (85’ Gyurmánczi), Szentes, Hajszán. Edző: Verebes József

Gólok: 10’ Garaba 1-0, 28’ Szabó 1-1

*

„A 75. percben Glaser(!) faképnél hagyta a csepeli védelmet, de lövés helyett beadta a labdát Varsányinak, aki az ötösön álló Kandiba lőtt.” [Népsport, 1969. június 30.]

Ki tudja? Ha az alig két perce pályán lévő 19 éves fiatalember, akkor a lövést választja, lehet, hogy másként alakul az a meccs. Például a neve mellé írnak egy győztes dugót a statisztikába, ami máris emeli az ázsióját. Szalagcímek a hétfői újságokból. Patetikusan: Glázer lett az ETO megmentője, vagy egy picit pikírt módon: Egy tinédzser elvégezte a nagyok dolgát, esetleg túlzón: Új csillag született. Az antré végül nem lett meseszerű, az az első tizenhét perc azonban így is minden bizonnyal emlékezetes maradt, mint minden szerelem kezdete.

fiatalon és üdén (fotó: Labdarúgás)

2-2-nél dobta mélyvízbe Mészáros Dodó bácsi a debütánst, a Győri Textilesből nem olyan régen igazolt srácot, amit aztán még további 295 fellépés követett az első ligában. Glázer Róbert tizennégy szezonon keresztül viselte folyamatosan az ETO dresszét.

“Elsődleges feladatomnak mindig is azt tartottam, hogy a lehető legtöbbet nyújtsak az egyesületemnek. Ha ennél többet kell mondanom, hát csak annyi kiegészítést tehetek, hogy minden más NB I-es játékostársamhoz hadonlóan én is szeretném valamivel többre vinni. Ez a tervem telhesülget is, meg nem is… (…) Sohasem sajnáltam, s úgy érzem nem is fogom megbánni, hogy nem hallgattam a hívó szóra, s itt maradtam Győrben, ‘vidéki’ játékosként. Azt hiszem nem tagadhatom, hogy mindig azon a véleményen voltam, hogy: a fóvárosban sokkal nagyobbak a lehetőségek, a budapesti játékosok mindig nagyobb figyelemnek örvendhettek, s ezért talán könnyebben érvényesülhettek. Vidéken tulajdonképpen sokkal nagyobb erőbedobásra van szüksége annak a játékosnak, aki az ország kegjobbjai közé akar kerülni, vagy legalább is arról álmodozik.” – nyilatkozta a Labdarúgásnak 1976 márciusában, talán egy kicsit szomorkásan. Elég jól és reálisan látta a korlátait.

A jók azonban néha elnyerik jutalmukat. Ritkán ugyan, de ilyen is van. A megbízhatósága, a hűsége végül meghozta jól megérdemelt gyümölcsét, hiszen a ’74-es bronz és a ’79-es kupagyőzelem után, az utolsó idényében bajnok lett a csapattal. S bár nevét nem szerepel a legendás összeállításban, amit mindenki fúj, akár álmából is felébresztve, azért ne feledjük, hogy a 34-ből huszonháromszor a pályán tett hozzá a feledhetetlen sikerhez.

A sors fintora, hogy ilyen múlttal Veszprémben lett igazából legenda, ott, ahol több alkalommal is dolgozott, de igazából az a két év tette őt halhatatlanná, amikor 1988-ban edzőként felvitte a korábban sehol sem jegyzett helyi csapatot az NB I-be, és még egy hatodik helyet is megcsípett a társasággal ’90-ben.

Glázer Róbert ma 70 éves. Ne feledjük a klubnál végzett szolgálatát!

A jóisten éltesse!

Kategória: legenda, mérkőzés
Címke: , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Horváth Tibor szerint:

    Boldog születésnapot kívánok!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.