játszi könnyedség (fotó: Labdarúgás)

Pár hónappal volt fiatalabb, mint én most. Egy időben voltunk majdnem egy helyen. Mindketten olimpián vettünk részt. Ő Gyulán, én Békéscsabán szerettem volna érmet szerezni. Ő a focisták, én a kézisek viadalán tettem oda magam. Végül mindkettőnknek sikerült. Ő ezüstöt nyert, én bronzot. Igaz, neki volt már volt egy aranya régről, húsz évvel ezelőttről, ráadásul az igazi olimpiáról, de aki sportol, annak mindig az a verseny az igazi, amelyiken éppen versenyez. Mindegy, hogy Guadalajarában lép pályára a magyar válogatott dresszében Ghána ellen a mexikói olimpián, vagy éppen a diákolimpián irányítja a bercsényiseket a gyulai sporttelepen. A kettő között éppen húsz év telt el. Nem mérhetem hozzá magam, hiszen én csak hobbi kapusként kaptam ajándékperceket Jámbor Vili bácsitól és Stéger Laci bácsitól, hogy kicsit tehermentesítsem Gerháth Zolit, ha szüksége volt egy kis szusszanásra, vagy éppenséggel az ellenfelet akartuk megzavarni a heteseknél, neki ellenben minden mérkőzés minden másodpercében a teljes idegszálával koncentrálnia kellett, űzni, hajtani a srácokat, hogy meglegyen a hőn áhított kupa. Nem jött össze neki, mert a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium, soraiban az ifjú Bánfival és Miklyával megakadályozta ezt, de nem hiszem, hogy különösebben bánkódott volna sokáig elszalasztott lehetőségen, hiszen jó pedagógusként tudta, hogy a győzelem, csupán egy rövid, átmeneti állapot, és sokszor inkább egy elveszett lehetőség edzi meg igazán a lelket. Különösen tizenhét-tizennyolc éves korban.

Hazafelé a buszon mindenkinek a nyakában érem lógott. Együtt utazott haza a négy csapat, és a focisták ezüstje mellett a bercsényis fiúk megnyerték a kézilabda tornát, míg a lányok másodikak lettek. Mi, révaisok boldogan szorongattuk a bronzot, mivel senki nem várta tőlünk ezt a bravúrt, már az is túl volt minden elváráson, hogy bejutottunk az országos négyes döntőbe. Úgy emlékszem, ő nem utazott velünk, ahogy sok más tréner sem. Egyrészt elég hely sem volt, másrészt rá már hétfőn komoly feladatok vártak az iskolában, jól esett neki egy kicsit egyedül lenni, elmerülni a gondolataiban. Egyedül Gacs igazgató úr fürdött a dicsőségben, és közben igyekezett elhajtani minden tolakodó kérést, ami az enyhébb elbírálású érettségit célozta. – Majd meglátjuk, fiúk! – hárított. – Mindent én sem tudok elintézni. Abban azonban biztos vagyok, mikor a busz begördült a herceghalmi étterem parkolójába és a vidám társaság hangos danolászás mellett kecmergett le elgémberedett végtagokkal a járműről, ő mosolyogva várta fiait, és persze minket is. – Jól vagytok, srácok? – lapogatta meg a nagy melák focisták hátát. – Gyertek csak, isteni rántott húst csinált nektek a főszakács úr!

Ember volt akkor is, ahogy mindig világ életében, pedig neki volt igazi olimpiai aranyérme.

*

1968. október 15.

Guadalajara, csoportmérkőzés

Magyarország – Ghána 2-2 (2-2)

8.000 néző, vezette: Marayume (japán)

Magyarország: Fatér – Keglovich, Páncsics, Noskó – Juhász, Szűcs – Fazekas (69’ Básti), Sárközi (46’ Kocsis), Menczel, Dunai II, Nagy. Edző: dr. Lakat Károly

Ghána: Nahamu – Kpakpo, Eshom, Wilson – Acquah, Amosa – Osei, Sunday, Foley, Malik, Stevens. Edző: Karl Heinz Marotzke

Gólok: 12’ Sunday 0-1, 15’ Dunai II 1-1, 17’ Menczel 2-1, 33’ Stevens 2-2

*

1997 tavaszán rögtön az első hazai meccsen meglepően visszafogott teljesítménnyel állt elő a csapat a nem túl acélos, ráadásul általunk lerabolt Békéscsaba ellen és sima vereséget szenvedett. A nép persze rögtön Haász Sanyi bácsi fejét követelte, amit ő nem teljesen értett. A klubvezetők ellenben igen, így megköszönték a futball Humor Heroldjának munkáját és megkeresték Keglovich Lászlót, aki szűk két éve volt a klub szakmai elnökhelyettese, és aki nem tétovázott. Csodát nem tett (3-8-4), igaz nem is azt vártak tőle, ellenben lerakta valaminek az alapjait, hiszen a következő szezonban szárnyalt a csapat.

Ember volt akkor is, ahogy mindig világ életében, tudta, hogy tartozik az ETO-nak ennyivel.

„Az ETO vezetősége nehéz helyzetbe került. A klub vezetői felkértek, hogy a bajnokság végéig lássam el a vezetőedzői teendőket. Én ettől a klubtól már annyi mindent kaptam, hogy nem mondhattam nemet, és ha szükség van rám, természetesen segítek. Kötelességemnek tartottam, hogy a felkérésnek eleget téve elvállaljam ezt a nagyon nehéznek ígérkező munkát. Örömömre szolgál, hogy felkérésemre Győrfi László azonnal igent mondott, és pályaedzőként segíti majd a munkámat. Az ő nagy tapasztalatára feltétlenül szükségem lesz, mert tudom, hogy ugyanúgy, mint én, ő is ezer szállal kötődik Győrhöz, a Győri ETO-hoz és biztos, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd azért, hogy a jelenleginél szebb napok köszöntsenek a győri futballra.”

*

Amikor 2015-ben beütött a ménkű, őt is megkérdezték.

„- Mit érzet, amikor értesült az ETO csődjéről? – kérdezem Keglovich László olimpiai bajnok futballistát percekkel a Győr-Pápa elleni meccs előtt.

– Szíven vágott az egész – mondta a most 75 éves férfi. – Nagyon aggódom a klubért, remélem, továbbra is működik.

– (…) a maiak közül ki a kedvenc játékosa? – tettem elé a nem sokkal korábban kinyomtatott Pápa elleni összeállítást: Pogacsics – Brdarovski, Lipták, Lang, Ibańez – Kamber, Windecker, Štřeštík – Pátkai, Priskin, Koltai.

fiatalos csillogás (fotó: index.hu)

Keglovich, ez a nagyon udvarias, nagyon kedves ember néz rám vérben úszó szemekkel: azt mondják ezek a szemek, hogy most miért hozom őt ilyen helyzetbe, és akkor sokadszorra megint eszembe jut: patthelyzet van. Ami elmúlt, azt a hajunkra kenhetjük, ami van, az meg nem hasonlít semmire a régi időkből. Keglovich még BEK-elődöntőt játszott, lőtt BEK-továbbjutást érő gólt Szófiában, társaival a San Siróban szorította be az utolsó negyedórában a mainál összehasonlíthatatlanul erősebb AC Milant, olimpiát nyert, amire ma már kijutni se tudunk.

– A mai csapat? – válaszul végül. – Különösebb kedvencem nincs(…)”

Ember maradt akkor is, amikor csak kevesen.

*

Keglovich László legszívesebben egy 1967-es Komló elleni meccsre szokott emlékezni, amit 9-0-ra nyert meg az ETO, és ő jobb bekk-ként számos gólnak volt előkészítője.

Én mégis inkább a Fradi ellen idegenben megnyert rangadót emelem ki, amit az ő góljával húzott be a csapat. Akkor még balszélső volt, csak nem sokkal később „csinált” belőle hátvédet Szusza Ferenc.

„Keglovich ügyes helyezkedésével és szép góljával hívta fel magára a figyelmet.” – írta értékelésében a Népsport. Túl sok idő azonban nem volt merengeni a bravúrgyőzelmen, hiszen szűk tíz nap múlva már Firenzében volt jelenése a társaságnak KEK-meccsen. A lapok szerint közönségsikert aratva, csak 1-0-ra kaptunk ki az odavágón, majd egy hét múlva, a hazai 4-2-vel tovább is jutottunk a Fiorentinával szemben.

Természetesen mindkét alkalommal Keglovich-csal a kezdőben.

Micsoda idők voltak!

*

1966. szeptember 18.

Ferencvárosi TC – Győri Vasas ETO 0-1 (0-0)

30.000 néző, vezette: Bircsák

FTC: Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Perecsi, Szűcs – Karába, Varga, Németh, Albert, Fenyvesi dr. Edző: Tátrai Sándor

ETO: Tóth – Szániel, Orbán, Izsáki – Palotai, Kiss – Stolcz, Varsányi, Szaló, Somogyi, Keglovich. Edző: Szusza Ferenc

Gól: 65’ Keglovich 0-1

*

Keglovich Ferenc tizennyolc évesen, 1958-ban egy Honvéd elleni hazai 0-0 alkalommal mutatkozott be az ETO-ban a Kuti-Koós-Keglovich, Bedi-Schlőgl ötösfogat közepén. A premiert még további 310 bajnoki mérkőzés követte, amiken 28 gólt szerzett. Összesen tizennégy szezonon keresztül szolgálta a klubot, soha nem viselte más csapat mezét.

Huszonkét nemzetközi meccsen is pályára lépett, amiken négy gólt vágott.

Egyszeres bajnok, háromszoros kupagyőztes, és van még egy MNK-ezüstje is.

1968-ban olimpiai aranyat nyert Mexikóban.

Igaz ember, valódi példakép.

Isten éltesse a ma 80 éves Keglovich Lászlót!