mellbe vágtak (fotó: antiktargyvetel.hu)

J. két dolgot szeretett mindennél jobban: a fegyvereket és a kitüntetéseket.

Az apja katonatiszt volt, még a Ludovikán végzett, meggyőződéses horthysta, aki rendesen megsínylette a háború utáni éveket. Olyan városban éltek vidéken, ahol egyáltalán nem voltak titkaik az embereknek. – Én kedvellek, Karcsi, de tudod, hogy mit gondolnak erről az egészről odafent – mondta neki a helyi katonai elöljáró, mikor végre erőt vett magán, és szolgálatra jelentkezett a kiegészítő parancsnokságon negyvenhétben. Együtt voltak a fronton, a kettejük kapcsolatát, akár barátságnak is nevezhetnénk, persze azzal a kitétellel, hogy a barátok nem feltétlenül tudnak egymásról mindent. Például azt, hogy Szabó őrmester igazából az oroszok beépített embere, akinek az a feladata, hogy előkészítse a terepet a kommunistáknak. Vörös veszedelem. Csak így emlegették a túlsó állásokban magát befészkelő ellenséget, és miközben együtt szívták el az utolsó cigarettát, nagyokat röhögtek azokon a katonatársaikon, akik messiásként várták az oroszokat. Békeidőben Szabó még a normálisabbak közé tartozott, amit azzal is bizonyított, hogy nem feltétlenül akart kivégezni mindenkit azok közül, akik nem voltak túl lelkesek az új világtól. – Mondok én neked valamit, Karcsi! – igyekezett lelket önteni a kissé depressziós Janákyba. – Hány éves is a fiad? Tizenkettő? Mi lenne ha engednéd, hogy foglalkozzon vele a mozgalom? Az Ifjú Szelektől vannak itt lelkes agitátorok, nem ártanak azok senkinek sem. A te megítélésed is egyből jobb lenne egy hangyányit, és ha nem ugrálsz, még a végén beveszünk a néphadseregbe. Na! Mit szólsz? A végén már annyira belelkesedett, hogy teljesen kipirult az arca. Őszintén beszélt, hitt az eszmében, egyesek fanatikusnak tartották, azonban olyannak, aki azért még nem felejtett el gondolkodni, és egyáltalán nem zavarta, ha ellentmondanak neki. Imádott vitatkozni. – A vita a szocializmus fontos építőköve – ez volt az egyik kedvenc szavajárása, olvasta valahol régen, úgy rémlett, Lenin egyik röpiratában, de ebben azért nem volt száz százalékig biztos. Az elvtársai furán néztek rá. Ők inkább az erőben látták a végső megoldás fontos pillérét. – Nem is tudom, István… – motyogta Janáky szinte csak maga elé. – Rosszabb úgysem lesz. Szabó gondolatban már máshol járt, de erre azonnal felpillantott a papírok közül. – Ez a beszéd, Karcsi! Hétfőn hozd el a kultúrházba? Délután négykor, rendben? Embert faragunk belőle, megígérem.

*

J. miután elvégezte az egyetemet, amit természetesen vörösdiplomával zárt, egyből fontos feladatot kapott. Mivel a bölcsészkaron ő lett az évfolyamelső, történelemből pedig többször is kitüntetéssel nyert versenyt, nem volt kérdés, hogy valamelyik országosan is híres gimnáziumban kap állást. Ez járt neki. A buzgalom, amivel minden munkának nekilátott teljességgel elbűvölte a feletteseit, a nagyon fontos elvtársakat. Az egyetemen is az elsők között jelentkezett, ha kényesebb, vagy nehezebb küldetésre kerestek önkéntest, és rendszeresen túlteljesített! Kérés nélkül szállította a listákat az évfolyamtársairól, ki, kivel mikor. És ami sokkal fontosabb volt: miért? Közben pedig egy bűbáj figura volt, olyan, akit bármelyik apa gondolkodás nélkül elfogad vejének. Okos, szellemes és udvarias. – Van kedve hazamenni, Janáky elvtárs? – tette fel az egyszerű kérdést a bőrfotelben üldögélve a minisztériumi főember. Haza? Ezen egyszer nem gondolkodott előtte. Az utolsó két évben csak nagy ritkán hagyta ott a pesti kollégiumot, talán csak ünnepekkor, egyébként mindig maradt a fővárosban. Odatartozik még ő egyáltalán? Az anyja már évekkel ezelőtt meghalt, az apja pedig…

a kis Bartus emelkedik (fotó: Kisalföld)

Hát igen, az apja. J. nem tudott mit kezdeni vele. A középiskolát is Pesten járta, így aztán életének fontosabb történéseit nélküle élte meg. Az első szerelem, az első csalódás. Nem volt ott mellette, nem adhatott tanácsot. Akkor nem bánta, a büszkesége egyébként sem engedte volna, hogy a vállán sírja el, ha baj van, de most már kifejezetten dühös volt emiatt. Úgy érezte, hogy az apja cserbenhagyta, mi több, bizonyos szempontból lemondott róla. J. kinézett az ablakon, de nem az épület előtt álló hatalmas hársfák lombjait figyelte, hanem lecsukta a szemét és lepörgött előtte az elmúlt több mint tíz év. – Itt van, Janáky elvtárs? – hozta vissza a valóságba az a joviális fickó, aki nem tudni miért, de az asztal másik végén ült, és sorsokról döntött. – Lenne hamarosan egy megbeszélésem a miniszter elvtárssal. J. mosolyogni kezdett és az a másik ezt nem értette. – Miért is ne? – felelte. – Elfogadom az állást. Hirtelen minden annyira egyértelműnek és logikusnak tűnt.

*

A IVE. osztályfőnöke, az a mitugrász Zombai világ életében idegesítette J.-t. Mostanában, amikor minden fenekestül felborult, különösen így érzett, amit az is erősített, hogy Zombai állandóan ezekről az úgynevezett alternatív szervezetekről papolt mindenkinek a tanáriban. – Számold a napokat, Béla! – mondta vigyorogva J.-nek. Hogyan engedheti meg magának? Mégiscsak az igazgató-helyettessel beszél? Az ilyeneket harminc éve elvitte volna a fekete autó – morfondírozott J., miközben szemébe szinte könny szökött a nosztalgiától. – Hol is voltál te hatvannyolcban, Zombai? – szegezte neki a kérdést, de maga is meglepődött, hogy mennyire erőtlenül és halkan jönnek elő a szavak. A tanáriban sem figyelt már rá senki. A héten egyszer leszedett a hirdetőtábláról egy kacska papírt valami ifjúsági szerevezettől, amin az oroszkönyvek beküldését kérték a tanuló ifjúságtól. Felháborodottan mutatta körbe, de nem kapott együtt érző pillantásokat. Tényleg vége lenne? Ennyi volt? Dacos volt és elszánt. Úgy döntött, hogy ezt még biztosan végigviszi, mert ki tudja mit hoz a holnap. – Kollégák! A november 7-i ünnepség természetesen most is a Rába Moziban lesz. A részvétel kötelező! Semmilyen kifogást nem fogadok el senkitől, az felvételizőknek pedig beírom a jellemzésébe, ha elmulasztják. Világosan beszéltem? Margit! Annyi engedmény, hogy a műsorban lehet Paszternák idézet. De csak valami semleges. Semmi destruktív! Miután befejezte mondandóját személyének fontosságát megerősítve lassan körbe járatta tekintetét. Nem nézett rá senki Zombain kívül. – Ez most komoly, Béla? – kérdezte J.-t amaz. – Nem lehet, hogy ennyire ne láss tisztán… Szerintem pihenned kéne – folytatta kissé barátságosabban. – Gyere ki szombaton ETO-meccsre. Tudom, hogy szereted a focit. Ígérem nem bánod meg. Azzal meglapogatta a hátát. Bár J. kissé furcsállta a helyzetet, de jól esett neki a törődés.

*

Az irodásában ült. A hét utolsó napján, mikor már menni készült, mindig ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e. Ritkán fordult elő, hogy valami rendelleneset talált, mert kellően precíz volt, most sem kellett csalódnia. Hirtelen ötlettől vezérelve kihúzta az íróasztal legalsó fiókját is kivett egy hatalmas dobozt. A féltve őrzött kitüntetés gyűjteményének pár darabját tartotta benne, amiket jó volt elővenni, ha megfáradt a mindennapokban. Most azonban más miatt tartotta fontosnak, hogy egy pillantást vessen az egyes darabokra. Szocialista Munka Hőse, Kiváló Dolgozó, a Magyar Népköztársaság Zászlórendje, a Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Tanácsköztársasági emlékérem. Így sorakoztak egymás mellett a csillogó fémek, amikhez annyi szép emlék fűzte. Eszébe jutott Zombai önelégült arca, meg az, amit mondott. Biztos, hogy nem volt őszinte az aggodalma. Ismeri már annyira, hogy tudja, most is csak meg akarja alázni. Nincs erre semmi szüksége. Felvette a telefont és röviden tárcsázott. – Szervusz, drágám! Kicsit később érek haza, mert akadt még egy kis dolgom – formázta a mondatokat gépiesen. – Szeretlek! – fejezte be hirtelen és maga is meglepődött, hogy milyen jó volt kimondani. Többször kellett volna, de most már mindegy.

Hétfőn állami ünnep lévén zárva volt az iskola, így csak kedden reggel találta meg a pedellus az emeleti szertárban. Ha nem egy kötélen lógott volna, az arca alapján azt hihette volna bárki, hogy csak békésen alszik. Az öltönyére gondosan feltűzte az összes kitüntetést. Szép rendben, ahogy mindig tette.

*

1988. november 5.

Rába ETO – Siófoki Bányász 5-2 (2-1)

5.900 néző, vezette: Fekete

ETO: Boros – Turbék, Hlagyvik, Bordás, Udvardi – Kiss, Bücs (81’ Urbányi), Somogyi – Bartus, Mörtel (71’ Ördög), Handel. Edző: Haász Sándor

Siófok: Horváth – Brettner (64’ Szabó L.), Pardavi, Olajos, Szabó B. – Marozsán, Palkovics, Keszeg (46’ Zsadányi), Quirikó – Borostyán, Freppán. Edző: Gellei Imre

Gólok: 12’ Marozsán (11-es) 0-1, 19’ Bartus 1-1, 26’ Mörtel 2-1, 48’ Bücs 3-1, 55’ Bordás 4-1, 76’ Bartus 5-1, 85’ Freppán 5-2

*

Ha visszatekintek az elmúlt közel 49 évre, az egyik leglazább időszaknak ’93 ősze tetszik. No nem azért, mert ne lettek volna jobb periódusok is az életemben, de az szinte biztos, hogy a leginkább gondtalan hónapokat akkor éltem. Vegyük például azt az aprócska jelenetet, hogy a Miskolci Egyetem aktuálisan inaktív hallgatójaként, a folyosói pletykákat követve beballagok a Kohómérnöki Karra azzal a nem titkolt céllal, hogy szeretnék beiratkozni. Normális helyen erre a felvetésre az a válasz, hogy tessék jövő februárban jelentkezni, aztán megírni a tesztet nyáron, és amennyiben sikerül az egzámen, találkozunk. egy év múlva.

Klausz Laci hamarosan robban (fotó: Kisalföld)

Itt ellenben az ártatlan tekintetű hölgy a dékániban a következő kérdést szegezi nekem: első vagy második évfolyamba? Tessééék? – kerekedik el a szemem. Még csak délelőtt kilenc óra van, és még nem is ittunk semmit a Rockyban… – Melyik a jobb opció? – kérdezem okosban, miután visszanyertem az eszméletemet. – Az elsősöknek jár az alapösztöndíj, plusz a kollégium is rendben – feleli érzelmek nélkül a néni. – Nincs több kérdésem – vágom rá, és már szaladok is ki a szobából, hátha csak egy kandikamerás műsor áldozatának szemeltek ki, de nem.

– Baszki! – villan belém a felismerés mikor már a parkban ballagok. – Ettől még haza kéne menni gyorsan, mert szombaton jön a Siófok!

*

1993. szeptember 4.

Rába ETO – Siófoki Bányász 3-1 (1-1)

7.000 néző, vezette: Hartmann

ETO: Végh – Lázár – Bordás, Kuttor – Csertői, Faragó (33’ Radics), Ignácz, Virág – Rugovics, Klausz, Mikóczi (61’ Földes). Edző: Verebes József

Siófok: Bíró – Tóth (76’ Hausner), Bimbó, Keszeg, Meksz – Jenei, Varsányi, Barna (80’ Szabadi), Király – Fischer, Kirchmayer. Edző: Pusztai László

Gólok: 30’ Bimbó 0-1, 36’ Klausz 1-1, 68’ Földes 2-1, 83’ Földes 3-1

*

A Siófoki sportbarátokat fogadjuk ma este, csakúgy, mint sok-sok évvel ezelőtt azokon a szép őszi délutánokon. S bizony rangadó lesz ez a javából, nem véletlen, hogy az ilyet profin megszimatoló M4 is műsorára tűzte a mérkőzést. No de aki legény a gáton, nem a puha kanapéról nézi az összecsapást, hanem szalad ki a stadionba, és telepatikus erejével beleűzi a srácokat a győzelembe. ¡No pasaran! – üzenem némi képzavarral Remili Mohamednek, az új balatoni sztárnak, miközben hangos Illéri! Illéri! felkiáltással küldöm csatába a mieinket. A „Bányász” némi meglepetésre egy laza 3-1-gyel nyitott Gyirmóton, szóval nem árt az óvatosság, de épp itt van az ideje, hogy szép akkurátusan bemutassuk azt, amit a józan gondolkodású drukkerek mindig is tudtak, a januári kertvárosi 0-5 lófaszt sem jelent, sőt!

A tippem: ETO – BFC Siófok 4-1.

Hajrá ETO!

csak lazán, magabiztosan