névtelen nulla (fotó: 24.hu)

Mindig és minden a helyére kerül.

Losonczi elvtárs, az Elnöki Tanács elnöke a baráti Szomáliában járta a vidéket éppen, aminek egyik fontos eseményeként Mogadishuból Kismayoba vitte a baráti repülőgép, és miközben szállt a magas égben a Losonczi elvtárs, annyira elmerült a mély ideológiai vitákban, amik igazából nem is voltak viták, hiszen mi mindannyian ugyanazt gondoljuk, nem igaz, elvtársak?, hanem inkább csak kinyilatkoztatások az eszme felsőbbrendűségéről, hogy talán észre sem vette azt a csíkot a Losonczi elvtárs, ami az Egyenlítőt jelezte a szocialista rendszer legnagyobb dicsőségére ott fenn a magas égben, vörös volt a csík, mi más is lett volna, minden nap többször is meghúzta azt egy kiszuperált vadászgép, ami már lőni ugyan nem tudott, de szép izmos kondenzcsíkot tudott húzni maga után, a hős szomáliak meg csak nézték lentről, és ahogy ezek a büszke emberek felnéztek az égre, igyekeztek pontosan a csík alá állni, ami azért nem volt egyszerű dolog, már csak azért sem, mert tűzött a nap rettenetesen, és a napszemüveg még nem volt annyira mindennapos, csak hamis polaroidra futotta, és csak azoknak, akik ismertek valakit azok közül, akik mondjuk Losonczi elvtársat kalauzolták a baráti Szomáliában, és nem mellesleg valami fontos delegáció tagjaként már jártak korábban például a még inkább baráti Szovjetunióban is, Moszkvában, mert a kirovi kolhozok mellet azért oda is elvitték őket az elvtársak, és ha már ott voltak, beugrottak a GUM-ba, ahol természetesen vettek egy zsák hamis polaroidot, mert annak ritka nagy keletje van ám Szomáliában, meg Dél-Jemenben, szóval ezeket adogatták körbe-körbe, így aztán többnyire égett a retina, ha bátran néztek a napba, bele a közepébe, pontosabban azt az élénkvörös csíkot kereste a tekintetük, s ha végre megvolt, elkezdtek sasszézni nagyokat, hopp, most az északi féltekén vagyok, nicsak, ez már bizony a sárgolyó déli fele, nagyon jó kis szórakozás volt ez, a szabadságot jelentette sok szomálinak, akik azért lássuk be, köptek egy nagyot, amikor elszállt fölöttük egy gép, no nem a kiszuperált vadászgép, hanem egy olyasféle, ami delegációkat utaztatott, ültek rajta az elhízott elvtársak, rajtuk polaroid napszemüveg, de igazi ám, mert csak a hamis polaroidot adták el az egyszerű szomáliaknak, többszörös áron, maguknak hozattak valódit, szóval terpeszkedtek a nagyfejűek, koccintottak a csehszlovák meg NDK-s elvtársakkal, mert azok is jártak ám oda számtalan alkalommal, nem csak a Losonczi elvtárs, és ki se néztek az ablakon, mondjuk nem is volt miért, hiszen úgysem látták volna amazokat odalent, ami nem csoda, mert akkor sem vettek róluk tudomást, amikor végigporoztak az állami terepjáróikkal a bűnrossz földutakon, keresztül a kis falvakon, csoda, hogy azt kívánták sokan, nem is ellenállók, hanem egyszerű emberek is, bárcsak lezuhanna az a gép, no nem a kiszuperált vadászgép, hopp, most az északi féltekén vagyok, nicsak, ez már bizony a sárgolyó déli fele, de nem következett be, most sem, így Losonczi elvtárs megtekinthette Kismayoban a szomáli elvtársak szeme fényét, a húsfeldolgozót, ami naponta százhetven szarvasmarhából csinált millió konzervet, aztán van-e maguknak ilyen konzervnyitója, kérdezte Losonczi elvtárs huncutul, azok meg csak néztek, mikor elővette a tábori készletéből megmaradt példányt, amit valamiért nem vett észre a fémdetektor a mogadishui reptéren, csapott is nagy patáliát napokkal később a belbiztonsági miniszter, tiszta szerencse, hogy volt pár üres hely az egyik kényszertáborban, így nem került sor kettő soron kívüli kivégzésre a jamamei

kevéssé állatbarát megoldás (fotó: garoweonline.com)

börtönudvaron, de akkor már Losonczi elvtárs héthatáron túl volt, a gemenci erdőben lövöldözött szarvasokra, szikrázóan sütött a nap, remek szolgálatot tett a polaroid napszemüveg, mondanom sem kell, igazi darab, egyenesen egy párizsi szalonból, most azonban még gyorsan felbontott egy szépen csillogó fémdobozt, majd kanyarított egy darabot a húsmasszából, a mimikája nem hazudott, elégedetten mosolygott, végül csippantott a szemével, ez nagyon ízletes, elvtársak, mondta, és örömmel konstatálta, hogy kérés nélkül kezdenek megtölteni egy óriási bőröndöt a derék szomáliak, ő pedig békésen folytatta az étkezést, végtére ebéd idő van, a kartongyár, meg a kikötő igazán ráér.

*

Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor apám könnyű csókot lehelt anyám arcára, gyengéden megdögönyözte a kiságyban kalimpáló öcsémet, nekem meg adott egy pacsit, olyan nagyfiúsat. Legkésőbb nyolcra itt vagyok, szólt vissza az ajtóból, s miután behúzta én már el is játszottam a gondolattal, hogy nyolc óra van, pedig igazából fogalmam sem volt, hogy mi az. Apám a városig gyalogolt, örült a jó időnek, de főként annak, hogy hagyta magát rábeszélni erre az egészre, ki tudja mikor lesz ilyen lehetőség még egyszer, gyújtogatta Gyula már hetek óta a KPM-nél, és végül is igaza volt. A faros Ikarus járó motorral várta utasait, akik közül már sokan elfoglalták a helyüket, kisebb csoportok beszélgettek nagy hangon, szóba kerültek a csajok, az időjárás, de főként a foci. – Itt vagyok! – kiáltott ki az ablakon keresztül Gyula, miközben nagy mozdulatokkal integetett is mellé, mintha attól félne, hogy apám nem veszi észre, vagy ne adj isten a buszt is elvéti. Apám nem hibázott, határozottan lépett fel a járműre, és jókedvűen huppant a Gyula melletti ülésre. – Már azt hittem, hogy elkésel, te majom! – vetette oda Gyula tettetett komolysággal, miközben lekezeltek. – Én? Soha! – kontrázott apám. – Hoztál Népsportot? – tette hozzá gyorsan, bár ő is tudta, hogy ez egy teljesen felesleges kérdés, hiszen Gyula számára a Népsport olyan volt, mint a levegő. Vagy inkább mégsem, mivel biztos volt benne, hogy Gyula lélegzetvétel nélkül egész sokáig kibírná, ellenben a lap hiánya komoly traumát okozna számára. – Majd a határ után megkapod. Még nem olvastam ki teljesen – szólt az ajánlat, amivel csak egy dolgot lehetett tenni, elfogadni. – Úgyis aludni szeretnék. A kicsi egész éjjel ordított – törődött bele apám a megváltoztathatatlanba, és már be is csukta a szemét. A busz lassan kigördült az állomásról és nekivágott az útnak.

A stadion környékén már nagyon gyanús volt az egész. Fél öt volt, szépen kezdett besötétedni, azonban nem a feketeség terítette be a környéket, hanem egy tejfehér massza. Nem volt annyira vészes, amikor elfoglalták a helyüket a Tehelné pole lelátóján, nagyjából a szögletzászló magasságában, egészen elláttak a felezővonalig. Simán kirajzolódtak a melegítő játékosok kontúrjai. Azonban egyértelműen látszott, hogy a köd egyre gyorsabban telepszik rá a gyepre. Abból már szinte már semmit sem láttak, amikor a bíró felvezette a csapatokat, csupán sejtették, hogy ez történik, mivel a túloldal egyszerre hangosan kezdett ordítani és ütemesen felhangzott a CSSR do toho! csatakiáltás! Teljes képzavarnak tűnt, de úgy érezték, hogy a himnuszok is halkabban szólnak, mintha a hangok terjedését is akadályozta volna a ködfátyol. Aztán egyszerre csend lett, majd hirtelen és élesen felharsant a síp. A szurkolás nem szűnt meg, de ők nem láttak semmit, csupán a pálya sarkát, a sarokrúgásra kijelölt félkörívet és a bánatosan lengedező, magányos szögletzászlót. Szürreális pillanatokat éltek át, miközben Gyulával egyre sűrűbben pillantottak egymásra. – Ilyen nincs, öregem! – mondta maga elé meredve rezignáltan apám, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Figyelj, te majom! – lökte meg ekkor Gyula, mert látott valamit. Talán egy árnyat, de az is lehet, hogy csak képzelődött. Ám ekkor a maga teljes valóságában előbukkant a semmiből Kevin Keegan, labdával a kezében, és unott arccal a sarokhoz ballagott. Miután letette a bőrt, pár lépést hátrált, majd hosszan kivárt. Befelé nézett, gyakorlatilag a semmibe. Apám is így tett, ő is arra tekintett amerre az angol, ott kell lennie valahol a csehszlovák kapunak. Semmi. Hiába meresztette a szemét.

mighty mouse (fotó: theguardian.com)

Vajon Keegan másként érzékel? Ezt is tanítják ott a messzi Angliában? Ködös Albion. Talán nem véletlen. Keegen ekkor egy erőteljes rúgással bekanyarította a labdát, majd eltűnt. Úgy veszett nyoma, olyan hirtelen, miként pár perccel előtte megjelent a valószínűtlenségből. Nem sokkal később hallották a három sípolást. Két rövidet, végül egy hosszabbat. Ennyi volt? Ennyi volt.

– Megjöttem! – mondta apám, mikor becsukta az ajtót. – Kicsit hamarabb lett vége – tette hozzá, mikor észrevette anyám értetlenkedő arcát. Öcsém a változatosság kedvéért ordított.

Én mindenesetre boldog voltam, hogy ilyen gyorsan nyolc óra lett, pedig nem is tudtam, hogy mi az.

*

1975. október 29.

Csehszlovákia – Anglia 0-0 (félbeszakadt)

Pozsony, 50.000 néző, vezette: Michelotti (ITA)

Csehszlovákia: Viktor – Pivarník, Jurkemik, Ondruš, Gögh – Bičovský, Pollák,Knapp – Masný, Galis, Nehoda. Edző: Vaclav Ježek

Anglia: Clemence – Madeley, , McFarland, Todd, Gillard – Francis, Bell, Keegan – Channon, Macdonald, Clarke. Edző: Don Revie

*

Amióta az első liga alatti tartományban múlatjuk az időt, háromszor találkoztunk a szegedi futballcsapattal. Ez kétszázhetven percet jelent. Számomra ebből csak kilencven jutott, de azon biztosan nem történt több esemény, mint azalatt a tizenhét minutum alatt, amit apám élt át negyvenöt évvel ezelőtt Pozsonyban. Akik megnézték a másik két gyulai fellépésünket, állítják, hogy az sem a futball ünnepe volt. Miért is neveznénk annak a sorozatos 0-0-ákat? Most tele vagyunk csatárokkal, akik közül még senki sem szerzett gólt a tavasszal. Egyszer csak kiszakad az a zsák, nemdebár?

Kizárólag azért teszem meg a tippemet ebben a formában, mert idén eddig csúnyán felsültem a jóslataimmal, és most talán megint így lesz.

Szóval: WKW ETO – Szeged-Csanád Grosics 0-0.

Igazából meg abban reménykedem, hogy 5-0-ra nyerünk.

Mert mindig és minden a helyére kerül – egyszer.