távozz tőlem sátán (fotó: FB)

Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.

[Lukács, 6:37]

*

Ha jól emlékszem, nyár volt. A Pápai úton autóztam hazafelé, unottan bámultam a forgalmat, amikor hirtelen egy kocogóra lettem figyelmes, aki egyenletes tempóban rótta a métereket mellettem a járdán. Lehet, hogy csak képzelődtem, de határozottan ismerős volt a mozgása. A fehér, hosszú ujjú mackófelső hátán apró, fekete betűk sorjáztak, amiket elsőre nem is sikerült pontosan kisilabizálni. Lassítottam hát, és újra nekiveselkedtem. B-a-l…B-a-l-m-a-z…B-a-l-m-a-z-ú-j-v-á-r-o-s. Bal-maz-új-vá-ros? Balmazújváros! Ilyen nincs, bazmeg! Megesz minket a NER… – szisszentem fel, de már meg is bántam, mert mögöttem ijedten húzta össze magát a két gyerek. Az első döbbenet után a visszapillantó tükörben kezdtem keresni az egyre távolodó alakot. A DAC-pályához közelítve, ott, ahol egyszer csak elfogy a járda aszfaltja, az egyre töpörödő emberke egy hirtelen mozdulattal leszaladt a töltésen, és a kitaposott ösvényen folytatta útját, majd végleg eltűnt a messzeségben.

Nemanja volt az. A személyre szabott edzéstervét teljesítette? Esetleg saját elhatározásból kínozta magát a felkészülés alatt? Nem tudom. A jelenetet mindenesetre elraktam a tudatalattim egy olyan polcára, ahonnan a nehezebb időkben könnyen elővehető.

*

Nem haragszom rád, Nemanja. Komolyan. Se rád, se a többiekre.

Vasárnap kora délután, kicsivel fél három előtt sem volt bennem semmi harag. Miért is lett volna? Hiszen ez csak egy játék, nemi igaz? Egyébként is, kizárólag saját elhatározásból, önként és dalolva mentem ki a stadionba, ahelyett, hogy a családommal költöttem volna el egy finom ebédet. Pedig volt legalább háromféle menü. Kösz szívem! Kösz anyu! Kösz nagyi! De mit tegyek, ha szeretek ETO-meccsre járni? Ez a gyengém. Ez az agylövésem. Miért? Nincs rá racionális magyarázat. Már jó ideje nincs. Sőt, igazából csak olyan hajánál előrángatott érvek vannak, amiket, ha más mondana nekem, amikkel ha más igyekezne meggyőzni, simán lesöpörnék az asztalról, és még jól ki is kiröhögném azt, aki ezekkel traktál. Hallod, amit mondasz, jóember? Így azonban bátran mosolyoghatok a szánalmas felvetéseken.

– Szar a foci!

– Na és?

– Megint kikaptatok…

– Közöd?

– Te ezért még pénzt is adsz?

– Az enyém, azt csinálok vele, amit akarok.

– Inkább a családoddal lennél…

– Így is szeretnek, sőt!

Sokat segít persze az is, hogy kellően hosszú idő van már mögöttem, eleget láttam már az életben, számtalanszor néztek végtelenül hülyének, akartak velem megetetni szaros palacsintát, rám sózni hangszóró nélküli rádiót, elhitetni, hogy a világ legjobb előadása zajlik a színpadon, miközben hetvenéves vak és süket művészek botorkáltak fel, s alá a recsegő deszkákon, folyvást belebakizva a szövegbe, ha egyáltalán eszükbe jutott pár sor. A magyar futball kapcsán jó ideje nincsenek különösebb illúzióim, így lényegesen könnyebb megemészteni a megemészthetetlent, elviselni az elviselhetetlent.

Opportunizmus? Lehetséges.

*

Ez a bocsánatkérés szép gesztus, csak éppen akkor ér valamit, ha szavakat tettek is követik, és lesz valós változás. Ennek kapcsán azért vannak bizonyos félelmeim. Mondjuk, nem lenne rossz kiindulási alap a reális önkép, amit némiképp zárójelbe tesz az a felvetés, hogy a Szeged a semmiből rúgta a gólt. Én csupán egy laikus bérletes vagyok, akit úgy motoznak meg minden meccs előtt, mintha tuti infójuk lenne arról, hogy tömegmészárlásra készülök a lelátón, szóval egy olyasvalaki, aki nem szerzett C licenszet sem, ennek ellenére azt láttam, hogy jellemzően előttem, a B szektornál vannak a történések, pedig az első félidőben nem az 1-es út felé támadtunk…

Sebaj! Kicsit odébb van még húsvét, de legyen feltámadás! A sors, pontosabban a sorsolás adott is egy jó lehetőséget, hiszen a Vasas elleni játékot ország-világ láthatja a tévében. Bizonyítsatok!

Tényleg nincs harag, Nemanja és hajrá ETO!