túlélő túra kizárólag keményeknek (fotó: lebeny.hu)

– Indulnunk kellene, Vezérem! – dugta be a fejét félénken az iroda nyitott ajtaján.

– Annyiszor mondtam már, hogy hagyja a fenébe ezt a vezérezést, János – mordult rá az íróasztal mögül, amit szokás szerint elleptek a papírok, de nem haraggal, sokkal inkább szelíd szeretettel a hangjában. – Magának, meg mindenkinek itt a gyárban, Horváth elvtárs vagyok. Megértette?

Persze, hogy megértette. Nem először igazította ki Kőhalmit, aki már vagy tíz éve hordta a Vezért azokra a helyekre, ahová kénytelen volt a szolgálati kocsival menni. Tárgyalásokra, a reptérre, a pártközpontba, egy időben a parlamentbe is. Szinte már összenőttek. A sok közös út alatt rengeteget beszélgettek, néha olyan dolgokról is, amit aztán otthon nem adhatott tovább a feleségének, mert a Vezér a lelkére kötötte, hogy hallgasson róluk. A bizalmasa volt, de közel nem a barátja. A gyóntató papja, ami legalábbis furcsán hatott kettőjük viszonya kapcsán, hiszen mégis csak a gyáróriás első emberéről és annak sofőrjéről beszélünk, másfelől azért, mert sem ő, sem a Vezér nem volt istenfélő ember. Egyszer megkérdezte tőle, hogy szokott-e templomba járni?

– Maga szokott, János? – kérdezett vissza mosolyogva.

– Az anyósom miatt igen – ismerte be. – Neki fontos, hogy a nagyobb ünnepeken elmenjünk vele a Jolival.

– Nagyon helyes, János – motyogta maga elé a Vezér. – Nincs azzal semmi baj. De azért vigyázzon a papokkal!

Inkább ő dobott fel témákat, amikre aztán a Vezér lelkesen rácsatlakozott, majd szépen lassan átvette az irányítást. Gyakorlatilag nem volt olyan terület, amiről ne tudott volna órákig beszélni. Legyen szó horgászatról, a vietnámi háborúról, színházról, moziról. Egyedül a sport volt az, ami rendszeresen kifogott rajta. Elismerte a kiemelkedő teljesítményt, de egyáltalán nem érdekelte az egész, és nem is követte különösebben az eseményeket. Kőhalmi gondosan ügyelt is arra, hogy ezzel ne terhelje, mert azt már megfigyelte, hogy roppant mód bosszantja, ha valamiben nem kompetens. Most azonban más volt a helyzet.

– Vezérem… hmm, Horváth elvtárs! – kopogott be újra. – Most már igazán mennünk kell.

– Értem, értem! – pörkölt rá kissé türelmetlenül. – Ezt a dossziét még mindenképpen be kell fejeznem.

– A forgalom… – folytatta Kőhalmi, de már meg is bánta, hogy szólt, mert tudta, hogy a Vezér rühelli, ha kifogásokat keres. Még akkor is, ha lelke mélyén megértette.

– Tudja János, hogy mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez? – fogott bele hirtelen egy őszinte vallomásba. – Csak és kizárólag azért egyeztem bele, mert Kádár elvtárs legalább ötvenszer rám telefonált, hogy elvár. Ráadásul most van ez a hatalmas géprendelés Angliából, nem tehetem meg, hogy elutasítsam a meghívását.

– Értem – vetette közbe Kőhalmi.

– Nem, nem érti, János! – emelte fel hangját a Vezér. –Csak mondja, hogy érti, de igazából fogalma sincs az egészről. De ez nem a maga hibája. Mert azok ott fenn nem képesek elmagyarázni az egyszerű dolgozóknak, hogy mi a fontos, és mi nem az. Hallott már arról, hogy népgazdasági érdek? Van magának gyereke, János?

– Egy fiam és egy lányom – felelte Kőhalmi, s közben érezte, hogy ellágyul. – A fiam most múlt kilenc, a lányom meg már tizenkettő.

– No látja! – tette le a papírt hirtelen a Vezér. – Lehet, hogy a maga állása is ezen az angol üzleten múlik. A gyerekei jövője miatt is el kell mennem, a rohadt életbe!

A végére már annyira felhergelte magát, hogy egészen belepirosodott a feje. Kicsit el is szégyellte magát, hogy ennyire nem tud uralkodni az indulatain. Bezárta a dossziét, pár papírt szedett össze az asztalról, amiket gondosan összehajtott, majd beletett egy bőrmappába. Utoljára körbenézett az irodában, majd vette a ballonkabátját.

– Milyen idő van kint, János? – kérdezte most már lehiggadva.

– Kicsit felhős, de nagyon kellemes, Vezérem – válaszolta készségesen Kőhalmi, és szinte égett a nyelve, mikor a mondat vég elhagyta a száját. – Akarom mondani, Horváth elvtárs – igyekezett korrigálni.

– János!

– Elnézést, Horváth elvtárs! Jobban fogok figyelni – és közben igyekezett magát nagyon picire összehúzni.

Stolcz kihegyezve, Bubu még nincs verve (fotó: Népsport)

– Nincs harag, János! – veregette meg a vállát a Vezér. – Mondja csak! Mik a kilátások a mai meccsre?

A kíváncsisága őszintének tűnt, ami teljességgel meglepte Kőhalmit. Nocsak! Kezdi érdekelni a foci? Aztán gyorsan rájött, hogy sokkal inkább arról lehet szó, hogy nem akar lebőgni Kádár előtt. Milyen gyarló ember ő is, gondolta, és alig tudta fegyelmezni magát, nehogy indokolatlanul vigyorogni kezdjen.

– A Vasas a hatodik a bajnokságban, mi tizedikek vagyunk – vágott bele gyorsan, hogy leplezze másfelé szárnyaló gondolatait. – De csak négy ponttal vannak előttünk. Múlt szombaton kikaptunk Fehérváron 2-1-re. A Vasast a Honvéd verte meg 5-2-re.

– Na akkor nem is annyira reménytelen a helyzet – szúrt közbe a Vezér. – Maga mit gondol, János?

– Vannak félelmeim, Horváth elvtárs.

– Gyűlölöm a pesszimizmust, János! – folytatta. – Az tesz minket tönkre. Biztos vagyok benne, hogy ma nyerni fogunk.

– Legyen igaza, Vezérem! – nézett rá nagy kerek szemekkel, és most egyáltalán nem zavarta, hogy belehibázott.

– Akar velem fogadni, János? – lelkesedett a Vezér. – Száz forint?

– Nem is tudom… – bizonytalankodott Kőhalmi. – Az nem kevés pénz. Ha elbukom, a feleségem megöl.

– Ne legyen már nyúl, János! – bátorította a Vezér. – Ha valami gond lenne, küldje csak be hozzám, majd én lerendezem az ügyet.

– Hááát…

– Tudja mit? Ha én nyerek, akkor hazafelé meghívom egy vacsorára Herceghalomban. Rendben?

– Rendben – hebegte Kőhalmi, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik.

– Erről van szó! – válaszolta a Vezér, mikor kinyitotta a szolgálati kocsi ajtaját. – Akkor most már induljunk! Ki tudja? Lehet, hogy többet kellene invesztálni a futballcsapatba? No ezt még majd átgondolom.

Fütyörészve ült hátra és tényleg úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. Legalábbis ez volt Kőhalmi érzése, márpedig általában jók voltak az intuíciói.

*

1972. április 8.

Vasas – Rába ETO 1-4 (1-2)

3.000 néző, vezette: Hévízi

Vasas: Mészáros – Komjáti, Fábián, Vidáts, Ihász – Török, Váradi – Molnár (54’ dr. Puskás), Tóth (60’ Kovács), Müller, Farkas. Edző: Machos Ferenc

ETO: Földes – Pozsgai – Keglovich, Horváth B., Kiss, Magyar – Póczik, Somogyi – Stolcz, Korsós, Glázer (60’ Horváth L.). Edző: Győrfi László

Gólok: 18’ Póczik 0-1, 23’ Vidáts 1-1, 33’ Póczik 1-2, 47’ Póczik 1-3, 57’ Korsós 1-4

Kiállítás: 68’ dr. Puskás

*

Vasas-ETO. A felfelé ívelő pályán mozgó angyalföldiek ellen megyünk csatába úgy, hogy nálunk minimum ég a ház. Kalmár és Hidi Sanyi immár piros-kékben, a haza pedig gyászban emiatt. Határozott koncepció, fiatalok a középpontban, irány az NB I! Elég szexi nem? Aha. Mi meg? Nyugdíjas lerakat, lélektelen foci, alsóhangon gazemberek, posvány. Lehet eztet szeretni? Nehezen, de igen. Meg kell próbálni, nem fog fájni. Most még az a bérlet sem hiányzik, ami múlt héten behullott a gyepre. Csupán egy működőképes készülékre van szükség, no meg egy normális előfizetésre. Mert a remény hal meg utoljára. Csak kár, hogy adja a tévé. Vagy nem kár. Ráadásul párhuzamosan a kézis csajok podgoricai fellépésével (Sport1). No de kit érdekel a tuti, amikor ott van a bizonytalan is? Milyen bizonytalan, barátom? Hiszen elnézést kértek. Akkor meg? Aki ETO-s velem tart! Ne csaljatok, figyelek!

A tippem? Vasas-ETO 2-2, nem túl látványos, de helyenként már bíztató játékkal.

szép emlék