A hattyúk halála

komámasszony, hol az olló? (fotó: saját)

D. az egyik reggel arra ébredt, hogy furcsa dolgokat tapasztal magán. Az ágyában feküdt, szinte vaksötétben, mert a redőnyt mindig teljesen leengedte, amivel igyekezett kicselezni a természetet, nem szerette ugyanis, hogy a fények mondják meg neki, mennyi az idő. Kedvenc szórakozása volt, hogy miután kinyitotta a szemét, igyekezett kitalálni, hány óra lehet pontosan. Fülelt, igyekezett meghallani a környék zajait, például az egyik szomszédos házban lakó taxijának hangját, az ajtó csapódását, majd a motor berregését. Már elmúlt volna fél öt? Aztán a távoli vashídon keresztül robogó vonatok ütemes csattogását figyelte, bár az nem sokat segített, hiszen elég sűrű volt a forgalom, és annyira nem ismerte a menetrendet, hogy abból vonjon le pontos következtetéseket. Ezen a reggelen azonban valami nem stimmelt. Hirtelen olyan élesen hatolt az agyába egy ismert, mégis különösnek tetsző hang, hogy majdnem felüvöltött a fájdalomtól. Majd még egyszer, és még egyszer, aztán még háromszor. Úgy érezte, átszúrták a dobhártyáját. Bebújt a takaró alá és igyekezett annyira összetöpörödni, amennyire csak tudott. Zúgott a feje, a füle lüktetett, és csak iszonyú lassúsággal múlt el az a kellemetlen érzés, amit továbbra sem tudott megmagyarázni. Miután kissé jobban lett, azon kezdett gondolkodni, hogy honnan ismerős ez a gongszerű hang? Egy templom képei villantak fel lelki szemei előtt, ahol a harangok éppen nekikezdtek a minden órában esedékes zenebonájuknak, de gyorsan elvetette ezt a lehetőséget, mivel ez a hang kevésbé tűnt természetesnek, annyira precízen szólt, hogy biztos volt benne, ezt csak valami gép állíthatta elő. D. még mindig nem kelt fel, jól esett neki a semmittevés a sötétben, csupán annyit tett, hogy megpróbált átfordulni az egyik oldaláról a másikra. Ekkor érte a következő meglepetés, ugyanis nem sikerült neki a mozdulat se elsőre, se másodikra. Mintha a háta akadályozta volna, és amikor az egyik kezével igyekezett újra lendületet venni, arra a szörnyű felismerésre jutott, hogy nem találja a kézfejét, pontosabban ott, ahol annak lennie kellett volna, egész mást tapintott. Tollakat. Riadtan ugrott fel és máris lázasan keresni kezdte az éjjeliszekrényén hagyott telefonját és az ágy melletti villanykapcsolót, de akkor már teljes bizonyossággá vált számára, hogy karjai helyén hatalmas szárnyak nőttek, így minden próbálkozása hiábavaló volt, csak össze-vissza csapkodott a sötét szobában, miközben folyamatosan belegabalyodott az ágyneműjébe. Maga is meglepődött, hogy milyen gyorsan eluralkodott rajta a kétségbeesés, amit csupán rövid pillanatokra fedett el egy teljesen más érzés, a hitetlenkedés. Mi ez az egész? És miért pont vele történik meg mindez? De végig sem tudta futtatni a fejében a gondolatot, máris visszatért a tébolyba, köszönhetően annak, hogy valami csoda folytán végre világosságot tudott teremteni a szobában, vélhetően a telefon egyik gombját nyomhatta meg véletlen, és ekkor szembesült azzal a ténnyel, amitől már titkon tartott, hogy a lábai is átalakultak, erős és pikkelyes valamivé váltak, melyek végén három-három hatalmas karom kalimpált a szétszakadt lepedőn. Jobb híján üvölteni próbált, de kiáltás helyett éles vijjogás hagyta el a száját, akarom mondani, a csőrét. Miközben dobálta magát az ágyon, egyszerre talpra állt, és azt érezte, ahogy verdes hatalmas szárnyaival, amik egyébként éppen csak elfértek az apró hálóban, rövid pillanatokra a magasba emelkedik, kacskán billeg a levegőben, a feje nekiütődik a csillár peremének, majd visszaesik az ágyra. Az őrület határán volt, amit csak fokozott, hogy újra megszólalt a hang, igaz most csak egyszer, és kicsit más tónusban, de a kellemetlen érzés most sem kerülte el, ezért aztán a lehetőségei szerint a fejére húzta a szárnyait. A semmiből tört elő a felismerés, ez a városháza tornyának jelzése. Másodpercek alatt összerakta magában részleteket, kissé meg is könnyebbült, hogy a józan eszét azért nem vesztette el teljesen, és a rövid agytorna eredményeként megállapította, hogy éppen negyed hét lehet.

amikor még jó ötletnek tűnt a dribli… (fotó: saját)

Le kellene zuhanyozni, szólalt meg benne a belső hang, ami a rendszeres, napi rutint jelentő feladatokra hívta fel a figyelmét, de hamar rájött, hogy ez most nem fog menni. Erősen koncentrált, összeszedte minden erejét és a szárnyával sikerült felkapcsolnia a lámpát. Lassan, nagyon lassan fordult a gardróbszekrény felé, aminek egyik ajtaja hatalmas tükörként is funkcionált. Szíve egészen a torkában dobogott, és becsukott szemét sokáig nem merte kinyitni. Többször is nekiveselkedett, rendre háromig számolt, de minden alkalommal elszállt a bátorsága, és továbbra is vakon álldogált a szoba közepén. Ez így nem mehet tovább, hergelte magát, jöjjön, aminek jönnie kell! Különösebb előkészület nélkül a tükörbe a nézett.

Nem volt kétség, D. madárrá változott.

*

Én vagyok D. Tegnap minden kényszer nélkül felvállaltam a konfliktust a családom kiskorú tagjaival, nem szépítem, kiszorítottam őket a szobájukból, a birodalmukból, a mindenükből, csak és kizárólag azért, hogy kényelmes körülmények között, bármiféle zavaró tényező nélkül megnézhessem a Vasa-ETO NB II-es bajnoki mérkőzést. Vasárnap délután. Akkor, amikor már az utolsókat rúgja a hétvége. Akkor, amikor sokkal, de sokkal jobb lenne velük lenni. Akkor, amikor remek családi filmekkel kecsegtet a sok-sok pluszos vidanet-csomag.

Akkor, amikor kiderül, hogy maradt még házi, igaz, csak szorgalmi, de annyira rendes az én gyerekem, hogy most feltétlenül meg akarja csinálni, mikor máskor, mint a negyvenedik percben, persze a szobájában, ami teljeséggel érthető, illetve mégsem, mert apa meccset néz, legalábbis ezt írta a műsorújság, pedig nem is igaz, csak azok ott azt hiszik, hogy ez a meccs, de majd kilenckor jön az elklasszikó, ez itt ellenben egy nagy kalap szar, ami miatt apa kicsit ingerültebb a szokásosnál, és nem érti, hogy miért nincs meg az a rohadt vonalzó, négy évig ez nem volt probléma, bezzeg most, amikor nincs meg a védelem közepe például, ami sokkal nagyobb baj, ráadásul múlt héten sem volt, no szóval milyen tököm diagramot kell csinálni?, mi köze az iskolának, hogy hány kiló vagyok?, ja, hogy ez csak egy példa?, egyébként is hogyan lehet ekkora kuplerájban vonalzózni, hányszor mondtam már, hogy pakoljatok össze, de ti csak mosolyogtok a hátam mögött, a húgoddal együtt, most meg miért sírsz?, nem is kiabálok, csupán felemelem a hangom, nem tudjátok ti, hogy mi az az igazán hangos szó, ne akarjátok megtudni most, pont most, amikor 0-2, ennyit kértem csak, hogy hadd nézzem meg ezt a kurva meccset, erre jössz itt a kilókkal, bezzeg most mész anyádhoz, mit értetek ti az életből?, szerinted ezek ott a tévében tudják, hogy mi az a diagram?, tudják, hogy képes voltam leordítani a fejedet, csak azért, mert nincs vonalzód?, tudnak ezek valamit rólam?, na ne haragudj már!, beszéljük meg!, gyere bújj már ide, most van szünet, nekem is le kell higgadnom, környezetből nincs házid?, mit is tanultok most?, a madarakat?, ez nem lehet igaz, mindenki összeesküdött ellenem?, hát madár vagyok én?

Igen, az.

*

Az őrület nem ért véget. Aki akarta megnézhette, aki akarja később is megnézheti, mert az m4 archívuma mindent megőriz. Pontosabban majdnem mindent, mert a ’82-es 4-3 az nincs meg nekik, de hát hogyan is érhet fel az a parádé a mai teljesítményhez? Most babább a stadion, több a lux, meg nyer a pesti csapat. Hipp-hipp-hurrá!

és amikor kevésbé… (fotó: saját)

Valami nagyon nincs jól, és ehhez nem kell az embernek Sherlock Holmesba bújtatott Columbónak lennie, aki Derrickel karöltve fedi fel az évszázad bűntényét, de csakis azért, mert Charlie angyalai az utolsó pillanatban besegítenek. Nekünk már Rodolfó kell, de sokkal inkább Uri Geller, aki nem szaros kiskanalakkal babrál, hanem meghajlítja az időt és a teret. Akkor talán lenne esélyünk. Vagy egy olyan komplett orvosi stábra van szükségünk, amiben vannak tapasztalt agysebészek, és nem mellesleg értenek a szemészethez is, mert például a mesternek kellene pár plusz dioptria, mivel ő most valamiért nem lát tovább az oldalvonalnál. Én egy aneszteziológust kérek, aki a kezdő sípszó előtt belém vezet valami kemény cuccot, amitől kilencven percig mély kómába esek, plusz az anyag hatására olyan filmet fűznek be, amiben 8-0-ra verjük a Liverpoolt úgy, hogy amazok a legerősebb összeállításban lépnek pályára, tőlünk meg a második percben kiállítják törlesztésért Bagi Pistát. Pedig előtte végig provokálta a Dejan Lovren, csak hát ugye nem vette észre az a majom bíró. Már elnézést a kevéssé korrekt kifejezésért.

Egyelőre azonban marad a száraz valóság. Az ívelgetés-apokalipszis, a hátul-keresztebe-passzolgatós-armageddon, a fogalmam-sincs-mit-csináljak-végítélet.

Mi meg, mazochisták, nézzük mindezt üveges szemmel hol a stadionban, hol a tévében, és nem sírva vigadunk, hanem vigadva sírunk, mert már lassan azt sem tudjuk, hogy merre van az előre, itt hagytak minket árván, nem szól hozzánk senki, ha mégis, az meg olaj a tűzre, és közben azt látjuk, hogy a nagyon fontos ember kék-fehér sállal a nyakában kezd közepet a megyekettőben, és boldogan nyilatkozza a saját használatra kifejlesztett mikrofonállványnak, hogy 2-0-ra vezetünk a szünetben. Hát igen, ha minden jól megy bajnokok is lesztek, bár ehhez még lesz pár szava a Koroncónak.

Barátaim! Olyan messze van még a lejtő vége, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. Madáraggyal meg végképp.

Puszi,

D.

*

Vasas FC – WKW ETO 3-1 (2-0)

1.602 néző, vezette: Csonka

Vasas: Jova – Terbe, Viczián, Csató, Lakatos – Hidi, Hinora – Szatmári – Vernes (63’ Szivacski), Feczesin (68’ Torghelle), Balajti (79’ Kalmár). Edző: Bene Ferenc

ETO: Gyurákovics 2 – Kovács 2, Gengeliczki 1.5, Vári 1.5, Fejes 2 – Bagi 1 (67’ Kiss 1.5), Vashkeba 2, Simon Á. 1.5– Tömösvári 1 (46’ Kun 2), Simon A. 1 (46’ Horváth Z. 2), Andrić 1.5. Edző: Kondás Elemér

Gólok: 23’ Hinora 1-0, 23’ Viczián 2-0, 62’ Balajti 3-0, 84’ Fejes 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Kutasi Károly szerint:

    Szeged, Vasas elleni meccsen hat kapunkat eltaláló lövés. (A kapufa nem számít annak.) Na, hány gólt kaptunk?

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.