Megy a bal

a nevem Lajos, Magyar Lajos (fotó: Kisalföld)

– Képzeld apa, amikor sétáltunk a nagyival, akkor láttunk egy bácsit, aki éppen kijött valahonnan, aztán majdnem elesett, de szerencsére pont nekidőlt a falnak, utána meg egy másik bácsi segített neki. Érdekes volt, de azért egy kicsit megijedtem.

Egy nyolcéves kislány szemével ilyen az, ha valaki péntek délután egy hosszúra nyúlt kocsmázás után végre úgy dönt, hogy ideje hazaindulni, csak éppen nem számol azzal az egyszerű természeti jelenséggel, miszerint ha kijössz a fülledt kocsmából a kellemes hűvösbe, úgy vág fejbe a friss levegő, hogy a fal adja a másikat. Bizony-bizony, hét sör-unicum kombó után ennek már igencsak van jelentősége, főleg ha elmúltál hetven.

Amikor középiskolás voltam, még nagy volt az elnyomás, legalábbis ezt olvasom sok helyen mostanság. Ha így volt, akkor ideje újraírni a saját élettörténetemet is, aminek fontos eleme, hogy minden akkori cselekedetemet új kontextusba kell helyeznem. Például forradalmár voltam, és ott bontottam le a rendszert a magam egyszerű eszközeivel, ahol csak tudtam. Le a konformizmussal! Ruszkik haza! A szülők gondolkodása a múlt csökevénye, igazi hőstett minden ellenállás velük szemben. Azt csinálok, amit akarok, és főképp ne pofázzatok bele! Most elmegyek, nagyjából tízre itthon leszek.

Kaphatok egy százast?

A fölsőbb évfolyamokban úgy ment, hogy a hét utolsó napján nem köszöntünk el egymástól a hatodik óra után. Miért is tettük volna, hiszen már készen volt a mesterterv arra, hová megyünk este piálni. Nem kell azért nagy dolgokra gondolni, pár pohár vadász a dumálások közben, a lerészegedés egyáltalán nem cél, sőt, elkerülendő, mert holnap is nap lesz, ráadásul anyám résnyire hagyja a nagyszoba ajtaját, amit illik óvatosan becsukni, miután besuttogtam egy jól artikulált sziasztok!-at. Azért egy citromos szóda jó lenne lefekvés előtt. Meg ha már bejöttem a konyhába, csak megeszek valami szendvicset.

Mit csinálsz?

Eszek.

Ezt?

Ezt.

Na és mi volt?

Semmi, csak beszélgettünk.

Hol voltatok?

A szokásos helyen.

Mi az, hogy a szokásos helyen?

Már egyszer mondtam.

Nem emlékszem.

Ez most az én hibám?

Ne feleselj.

Jó.

Egyébként is, egy tizenhét évesnek ne legyen szokásos helye.

Miért? Itt én kérdezek.

Álmos vagyok, megyek aludni.

Holnap segítened kell apádnak.

Tanulnom kell.

Már nem tudom mi volt a neve a helynek, és azt sem, hogyan keveredtünk oda először. Valószínűleg azért tűnt jó megoldásnak, mert a bejárat nem közvetlen az utcafrontra nyílt, hanem szolidan megbújt valahol a Pálffy utca és a Liszt Ferenc utca között, egy kisebb zsákutcában, ami annyira apró volt, hogy nem kapott saját nevet. Nem is zsákutca volt, hanem sokkal inkább terecske, aminek a közepén egy nagyon béna szobor igyekezett felhívni magára a figyelmet, inkább sikertelenül, amit mi sem bizonyít jobban, hogy nekem csak nagy sokára tűnt fel, miután már hónapok óta odajártunk. Soha nem kérdezték, hány évesek vagyunk, pedig messziről látszott, hogy nem töltöttük be a tizennyolcat. Nem csináltunk balhét, mindig adtunk borravalót, így aztán eltűrtek minket, amit mi azzal honoráltunk, hogy sosem akadtunk fel a vörösbor penetráns ízén. Évekkel később, egy avasi garázsban vásárolt lőrénél jött velem szembe valami hasonló ízvilág, de akkor már volt erőm nemet mondani az igénytelenségre.

pont befért (fotó: Kisalföld)

Aztán az egyik este beütött a krach, a kedvenc kiskocsmánkat zárva találtuk. Az első sokk után gyors után kupaktanács, most mi legyen? Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem vagyunk felkészülve a váratlan helyzetekre, ami nem sok jót vetített előre a hamarosan előttünk álló önálló életkezdés viszonylatában. Menjünk vissza a belvárosba!– vetette fel B., és nem vitatkoztunk vele. A Tanácsköztársaság úton lakott, a Jókai sarkánál, helyismerete simán kenterbe verte a miénket. Egyébként is rossz volt szembenézni azzal a ténnyel, hogy milyen erős korlátaink vannak, ilyenkor mindig jól jön egy határozott vezető. Szó nélkül követtük a Kisfaludy utcán, aztán meg a Baross úton, végül bekanyarodott az Árpád úton. Ez lesz a mi helyünk! – mondta B. ellentmondást nem tűrően, s már ballagtunk is a lépcsőn lefelé, hogy aztán beléphessünk a füstös helységbe. Nagyjából teltház volt, de sikerült a pulttal szemben a falhoz rögzített hosszú asztalnál öt széket találni, amit aztán gyorsan el is foglaltunk. Öt nagyvadászt kérünk! – adta le a rendelést B., és nekem határozottan az volt az érzésem, hogy ő már járt itt. A pincérnő hunyorogva nézett rá, látszott rajta, hogy kérdezni szeretne, de B. megnyerő személyisége és lehengerlő stílusa ezúttal is működött, így egyáltalán nem akadékoskodott, hanem kimérte az italokat és szépen egymás mellé tette az öt poharat. Kérhetnénk egy tálcát? – ment el egészen a falig B. egy olyan szituációban, ahol ötből négyen biztosan nem tennék ugyanezt. Kiviszem – adta meg magát a pincérnő, és majdnem ő kért elnézést. Mi pedig tudtuk, hogy nyert ügyünk van, innentől kezdve bármit megtehetünk, és ha olyan kedvünk lenne, akár tíz felest is kérhetnénk, azt is mosolyogva tennék az orrunk elé.

Jó napot urak! – törte meg az idillt egy jól ismert dörmögő hang. Azt nem állítom biztosan, hogy nem fagytak meg varázsütésre a poharunkban lévő italok, de azt már igen, hogy szinte egyszerre állt meg mind az ötünk szívverése. Ilyen nincs és mégis van, mondta volna bármelyikünk, ha képes lett volna egy irodalmi időutazásra, miközben igyekeztünk agyhullámok segítségével kommunikálni egymással. Senki sem mozdult, mindenki igyekezett láthatatlanná válni, ami persze nem sikerült, hiába lehetett szinte vágni a füstöt. Szemünk sarkából B.-t figyeltük, mégiscsak ő volt a vezérünk, ám hiába. Az asztalon kopogott, lassan és ütemesen, az a-ha legújabb slágerét véltem felismerni, de azért erre nem vettem volna mérget. Lehet, hogy Bros villant be, és ekkor a vállamra tette valaki a kezét. Mit is kell csinálna, ha megtámad egy medve? Magasabb már nem lehetek az ülő helyzetben, így maradt a halottnak tettetés, a kulcscsontom alá hatoló markolás azonban meglepően gyorsan kizökkentett a katatón állapotból. Megfordultam és Smasszer bánatos ábrázata nézett az arcomba, alig pár centiről. Kicsit borgőzös lehellete bepárásította volna a szemüvegemet, ha akkortájt a hiúságom nem akadályozza meg a még élesebb látást. Ti nem tudjátok, hogy ide tanárok is járnak? – tette fel a roppant egyszerű, és nem mellesleg logikus kérdést.

Az elevenünkbe talált. Gondolkodás nélkül ittuk ki a poharakat, vettük a kabátunkat és dobtunk az asztalra annyi pénzt, amennyi csak a zsebünkben volt. Itt most nem volt helye a kicsinyes számolgatásnak. A pincérnő vélhetően kellő meghatottsággal gondolt ránk, mikor megcsinálta az összegzést, és minden bizonnyal azonnal jelölt volna bennünket a leggálánsabb kuncsaft díjra, ha már létezett volna ilyen kitüntetés a magyar vendéglátásban, csak ugye még dúlt a kommunizmus ezerrel.

Már jóval az érettségi után jártam legközelebb a Magyar Borozóban, de még akkor is a hideg veríték futkározott a hátamon, és folyamatosan attól féltem, hogy egyszerre benyit Kovács tanár úr, és fülemnél fogva ráncigál ki a fagyos utcára.

A pult mögött akkor már nem egy a virágkorán jócskán túl lévő pincérnő szolgálta ki a vendégeket, hanem egy joviális úriember. Sportosan és fürgén öntötte ki az olaszt és a traminit, miközben folyamatosan szemmel tartotta a placcot. Látszott, hogy alig hibázik, a játéka szinte tökéletes, de legfőképp sallangmentes.

A megbízhatósága pedig egész egyszerűen elképesztő.

Egy igazi profi.

*

1983. szeptember 14.

Bajnokcsapatok Európa Kupája, 1. forduló, első mérkőzés

Rába ETO – Víkingur Reykjavík 2-1 (2-1)

27.000 néző, vezette: Phillipides (CYP)

ETO: Kovács – Csonka, Hlagyvik, Magyar – Burcsa, Szepesi, Mile, Vági (55’ Szentes) – Szabó (78’ Kurucz), Horváth, Hajszán. Edző: Verebes József

Víkingur: Kristinsson – Gíslason, Halldórsson, Ólafsson, Þorvaldsson – Marelsson, Torfason, Þorvarðarson, Aðelsteinsson – Björnsson (58’ Marteinsson), Karlsson (86’ Kárason). Edző: Jean-Paul Colonval

Gólok: 26’ Magyar 1-0, 27’ Þorvarðarson 1-1, 33’ Gíslason (öngól) 2-1

*

„Még Farsang Ferenc volt az edzőnk, amikor sérülés, betegség miatt kiváltam a csapatból. Amikor újra számíthattak rám, Izsákit, a kitűnő balhátvédet operálni kellett, hátrakerültem a helyére. Ott maradtam, s nagyon megszerettem ezt a posztot. Köztudott, hogy ma már természetszerű követelmény, hogy a védő legyen járatos a támadásban is, a csatár pedig a hárításban. A balszélső játékot remekül hasznosíthatom a védelemben. Sokat megyek előre, az elmúlt idényben is sikerültkét gólt lőnöm. Sokan az NB I veteránjai közé sorolnak. Ez nem zavar, Szabó Gyurit sem zavarja Tatabányán. Kétéves szerződést kötöttünk az ETO-val, ebből kitűnik, hogy a csapatom is számít rám, s jómagam is vállalom még hosszabb távra. Meg sem fordul a fejemben, hogy egyszer majd vége lesz…”

Magyar Lajos mondta ezt 1980 szeptemberében a Labdarúgás című szaklapnak, miként vált belőle balbekk, és mit gondol a jövőről. Ekkor már elmúlt harminc éves, és egy MNK arany valamint egy bajnoki bronz lógott a képzeletbeli üveges szekrényében. A legutolsó szezont egy semmire se jó 13. helyezéssel zárta az ETO, Kovács Imre bácsi vezetésével. Dúlt a középszer.

Vajon mi járhatott a fejében? Milyen ambíciói lehettek még? Voltak-e álmai magasabb régiókról? Sok-sok teltházas meccsről? Bajnoki címekről? Nemzetközi kupacsatákról? Ma már talán ő sem tudná a választ, de ennek nincs is jelentősége.

Megélte őket, részese volt számos nagy sikernek, így nem csak a kimagaslóan magas mérkőzésszám, hanem az eredmények miatt is a klub egyik legnagyobb legendájává vált.

Magyar Lajos ma 70 éves.

Isten éltesse még sokáig!

 

 

Kategória: legenda, történelem
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Megy a bal bejegyzéshez

  1. Horváth Tibor szerint:

    Boldog születésnapot kívánok! –

    Kedvelés

  2. Kutasi Károly szerint:

    Boldog születésnapot Magyar Lajosnak! Gratulálok a szerzőnek! Egyetlen apró kérdés: Hüvös pincéből feljönni pár pohár bor után a tűző napra?

    Kedvelés

  3. Csabi szerint:

    A zárva lévő kocsma ma az idegennyelvű könyvesbolt! Ha agyonütnek sem tudnám most megmondani a nevét! Három helyiségből állt, mi mindig a leghátsóban voltunk.

    A “frusztrációtok” miatt végül is nem a “Magyar” lett a törzshelyünk, átkeltünk a Dunán!

    És “B” sem jár már oda…

    Lajos bácsit pedig az Isten éltesse!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.