Negyvenkilenc

egyszerűen szép (fotó: saját)

Zsuzsa azt álmodta, hogy frontálisan ütközött valakivel és meghalt. Érdekes volt, mondta meglepően nyugodt hangon, és egyáltalán nem is volt ijesztő, folytatta, miközben felvágott egy almát, amit lassan megevett. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, de nem akartam gyengének mutatni magam, ezért egy hirtelen mozdulattal magamhoz húztam és sokáig öleltem. Hosszú percekig álltunk így, nem mozdultunk, talán még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Ha most és így lenne vége a világnak, akkor talán el is fogadnám, gondoltam, de azért megriasztott a lehetőség. Én is elmondhatom a sajátomat?, kérdeztem megtörve a csendet, és Zsuzsa szó nélkül bólintott.

Az én álmom sokkal profánabb volt. Fociztam, de nem tudom kikkel és kik ellen. A másik csapat piros dresszben játszott, bár ennek nincs különösebb jelentősége, és vezetett három góllal, ennek már sokkal inkább. A pálya ismerősnek tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy azért, mert már jártam itt korábban, vagy esetleg valahol láttam egy képen. Már este volt, halványan világítottak a reflektorok, de csak minden másodikat kapcsolták fel, nyilván takarékosságból, de az is lehet, hogy csupán felületességből, így nem lehetett túl jól látni. Hiába álltunk vesztésre, a társaim arcáról töretlen elszántság tükröződött, ami engem is teljesen magával ragadott. A tizenhatoson belül keményen, talán a sportszerűség határát kissé átlépve szereltem az egyik támadót, de mivel nem reklamált, fel sem pillantva, sarokkal, egyből tettem vissza a kapusunknak a labdát, majd azonnal sprintelni kezdtem előre. Úgy rohantam, mint aki az életéért küzd, futottam és futottam, mindenkit leráztam magam mellől, már a félpályán is túl voltam, amikor először emeltem fel az egyébként végig leszegett fejemet és néztem vissza. A kapus, mintha erre várt volna, intett felém, majd hatalmas rúgással indította útjára a labdát, ami méretes ívben közelített. Valószínűtlenül nagy volt a távolság közöttünk, ezért az elején csak egy pici pont tűnt fel, ami aztán rohamos gyorsasággal kezdett el nőni. Egy idő után már bőven nagyobb volt, mint egy szabályos labda, de ez engem valamiért egyáltalán nem zavart, csak vártam és vártam. Tompa puffanással landolt mellettem, ahhoz képest, hogy az átmérője legalább ötméteres volt már, egyáltalán nem éreztem nehéznek, amikor igyekeztem megszelidíteni. Éppen csak megpöcköltem, pont annyira, hogy előttem guruljon és kontrollálni tudjam. Az ellenfél játékosai rémült tekintettel figyelték, hogy mit csinálok, a többség menekülőre fogta, fejet vesztve rohantak le apályáról és kerestek menedéket az óriásgömb elől. Nem értettem a pánikot, hiszen egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ráadásul a mellettem szaladó bíró sem tett semmi különöset, joviális arccal igyekezett a közelemben maradni, a sípot végig a kezében tartotta, esze ágában sem volt sípolni. A tizenhatosnál jártam, amikor középre néztem, vajon hol vannak a többiek, de nem láttam senkit. Pontosabban egy ember sziluettje bukkant fel a félhomályban, nagyjából a tizenegyes pontnál. Egy szakállas fiút, aki meglepő módon szemüvegben játszott, körülbelül olyan magas volt, mint én, és lelkesen integetett, hogy passzoljak már neki, mivel előtte már csak az üresen tátongó kapu állt. Olyan ismerősnek tűnt, de az istennek nem jöttem rá, hogy honnan. Még egyet toltam a labdán, azonban elvétettem a mozdulatot, így kissé hosszan szöktettem magam, ami miatt fel kellett gyorsítani a lépteimet, hogy még az alapvonal előtt utolérjem a hatalmas golyóbist. Kétségbeesett igyekezetem groteszk mozdulatsort eredményezett, de ez érdekelt a legkevésbé, előttem csak az a szent cél lebegett, hogy valamiképpen középre kotorjam a bőrt. A fiú továbbra is igyekezett felhívni magára a figyelmet, mintha kiáltott is volna valamit, de egyáltalán nem értettem, mit mond, pedig vágni lehetett a csendet. Lehet, hogy csak a szája mozog? Az ördögbe is! Honnan ismerem? Belsővel akartam rúgni, de nem ment, a labda ugyanis most már nem csak óriásira volt, hanem a súlya is megnőtt, így szinte nem is reagált, ahogy a cipőm belső felével igyekeztem paskolni. Egyetlen lehetőségem maradt, minden erőmet összeszedve csőrrel rúgtam bele, aminek következtében a legnagyobb meglepetésemre felemelkedett a földről és elszállt valahová a messzeségbe. Méretes lyukat ütött a sátor tetején, majd hosszan és rendületlenül repült az égen, nem tudtam róla levenni a szememet, élesen világított, mintha direkt azt szeretné, hogy mindenki őt figyelje, ami kétségtelenül sikerült is, mivel egyszerre rengeteg ember izgatott kiáltozása töltötte meg a levegőt. Nézzétek! Láttatok már ilyet? Ufó lehet? Szerintem csak egy hullócsillag. Ugyan már! Márciusban? Miért vagy ennyire földhözragadt? Én közben újfent azt a fiút kerestem a tekintetemmel. Az eget kémlelte, csalódottnak tűnt, minden bizonnyal már beírta magának előre a gólt, most meg, úgy tűnik, a meccsnek is vége, ráadásul a tető is tönkrement, ide biztosan nem engednek be többet minket, aztán rám nézett, mintha mosolygott volna, nem gondolom, hogy haragudott, biccentett, majd megfordult, olvasható lett hátán a felirat. A 22-es szám fölött ott állt a név: NAGY D.

mindenki a pályán (fotó: saját)

Szóval ezért volt olyan ismerős?

Ennyi volt az álom, mondtam Zsuzsának, aki kedvesen megsimította az arcomat. Látod? Az álmok egyáltalán nem hazudnak, mondta sejtelmesen. Sokáig álltam még ott egyedül, de fogalmam sem volt, hogy mire is gondolhatott.

*

Két héttel ezelőtt még olyan jónak tűnt minden. MTK-ETO a tévében, esetleg a helyszínen, mert ezzel a gondolattal is eljátszottam régebben, de aztán megjött a jobbik eszem, ráadásul este koncert a Richterben. Aztán hirtelen vége lett az eddig ismert világnak, és már nem leszünk olyanok sohasem. Most legtöbbször az estét várom, megölelem a gyerekeimet, örülök, hogy vannak nekem, nekünk, lefekvés után elolvasunk pár oldalt egy könyvből, de már kapcsoljuk is le a villanyt, összebújunk, a szorongás egy kicsit enyhül. Alszunk és álmodunk. Azt álmodjuk, hogy ez a valami nincs is igazából, csak a rossz lelkiismeretünk vetült a világra, de majd megváltozunk és utána minden rendben lesz. Az ébredés az igazi csalódás. A felismerés, hogy, de mégis.

Valahogy ki kell bírni, valahogy át kell vészelni.

*

Ha már egyszer szülinapom van, hadd álmodozzak.

2020. március 22.

Új Hidegkuti Stadion, 6.000 néző

MTK – ETO 0-4 (0-1)

vezette: Dolnegó

MTK: Varga – Fülöp, Pintér, Gera (72’ Deutsch), Schön – Kata, Palincsár (46’ Mezei) – Prosser (55’ Baki), Bognár, Katona – Lencse. Edző: Michael Boris

ETO: Rengel 0 – Kovács 3, Dvorschák 3, Szabados 3, Kun 3.5 – Vashkeba 4 – Vitális 3.5 (74’ Pareira 3), Múcska 3.5 (62’ Dobos 3) – Andrić 3.5, Farkas 4.5 (81’ Priskin 0), Tömösvári 3.5. Edző: Kondás Elemér

Gólok: 11’ Farkas 0-1, 66’ Farkas 0-2, 70′ Vitális 0-3, 86’ Priskin (11-es) 0-4

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

 

 

Kategória: mindenmás
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.